Bevezető

Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban című regényének főhőse, Giacomo Casanova szülővárosa iránti szenvedélyétől indíttatva így beszél: "Velence nem csak az, aminek látszik. Ki ismeri Velencét?... Ott kell születni, hogy ismerje az ember."
"Velence - állítja Márai Casanovája - nem csak esős csillogás a szűk utcákon, nem csak a holdfény a kis hidakon." Ezek olyan részletek, amelyeket az átutazó látogató és a külföldi pillantása is képes retináján érzékelni és magával vinni emlékként. Velence, ahogyan ő mondja, sokkal több, mint a paloták aranycsillogása és a fények visszaverődése a víztükrön. Lelkiállapot, amelyben a szabadság és a büszkeség érzése keveredik, hisz a világ egyik legszebb helyén járunk, de a város törékeny sorsa felett érzett melankóliával, amely elhomályosítja a derűs boldogságot. Összetett érzés, amelyet talán még ma is csak az igazi velenceiek képesek közvetíteni a külvilág felé.
Lőkös Margit ( a fotóművészetben) biztosan nem született és nem is élt huzamosan Velencében. Mégis a könyv elbűvölő felvételeit nézve (amelyeket a nagyformátumú író és költő Kárpáti Kamil versszövegei és prózái tesznek teljessé) az ember hajlik rá, hogy az ellenkezőjét gondolja. Ennek a magyar hölgynek annyira kedves Olaszország, hogy képes volt tekintetével megérteni azt, amit egy egyszerű turista nem látna meg. Elmondható, hogy viszonya az olykor grandiózus, olykor intim jelenetekhez, amelyeket fényképezőgépével megörökített, hitelesen "velencei". Mintha csak neki és rajta keresztül, a képek - házak, paloták, csatornák, sikátorok, apró terek - felfednék a hely titkát, amelyet inkább érzelmek alkotnak, hiszen a lagúnák városa varázsának két alkotóeleme a víz és a kő.
Néha sötét és titokzatos a víz, máskor csillámló és varázslatos visszatükröződésektől fénylő.
A folyékony elem, amely Velencéből a világon valami egyedülállót varázsol azt az érzetet keltve, hogy az épületek maguktól lebegnek és hullámzanak a csatornák lassú fodrozódásával együtt, melyek fölött mindig üde szél fúj. A napsütötte kő aranya, amely a vízben alámerül, majd győztesen kiemelkedik, noha az idő pusztítja egy olyan városban, amely bármely másiknál jobban képes elfelejtetni velünk az idő dimenzióját és könyörtelen múlását.
Mindez rajta van fotóin és még ennél is több. Velence a szó szoros értelmében egyedülálló és sok utazást, rengeteg türelmet igényel ahhoz, hogy feltárja valamennyi ajándékát: olyan hosszú időt, szeretetet és kitartást, amely ennek a nagyszerű fotográfusnak bizonyosan megadatott ahhoz, hogy ilyen csodálatos eredményt hozhasson létre. A fotográfia minden más művészetnél jobban képes arra, hogy a felszín hű tükrözésén túl megmutassa azt is, ami a dolgok mögött húzódik, bensőséges jelentésüket, amelyet csak a művész szeme képes megérteni. Mindazt, amit észrevett és nagy esztétikai érzékkel és kifinomultsággal több mint kétszáz felvételen megörökített, most nagy örömünkre a közönség is megismerheti.


Paolo Guido Spinelli,
Olaszország magyarországi nagykövete