Könyveink

Neves írónk, Szász Imre már 1973-ban, egy katalógus bevezetőben megállapította, hogy „Rácz Edit kisplasztikája: versírás. Nem a formája teszi azzá, mégcsak nem is elsőrendűen az érzelmi telitettség… A magatartás rokonítja a költőkkel, az a lázas, makacs buzgalom, amellyel ki akarja fejezni magát, s magán keresztül a világot.” Az idő, az azóta készült munkák megerősítik e sorokat, sőt az író már akkor észrevette a művésznek azt az alkotói attitűdjét is, ami később teljességgel kibontakozott, tudniillik így folytatta: „S mint a költők, minden kezébe eső eszközt felhasznál arra, hogy megértsen valamit, ami sokszor érthetetlennek, megmagyarázzon valamit, ami sokszor megmagyarázhatatlannak látszik.”

Rácz Edit a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakát 1962-ben Pátzay Pál tanítványaként végezte el, és tanulmányai egész pályáját meghatározták. A plasztika minden ágát felölelő alkotásainak formavilága a természetelvűség és a nonfiguratívitás mezsgyéjén mozog. Munkái – jellegüket tekintve – meglehetősen egyéniek, és csak fenntartással köthetők valamely stílushoz vagy művészeti vonulathoz. Sajátos arculatukat nagyban meghatározza alkotójuk érzelmi indíttatása, a témákhoz való érzékeny közelítése, az elvont, de elvontságában mégis szemléletes formavilág. Sokszínű, mégis egyenletes, nagy váltásoktól mentes plasztikai munkásságában 1969 körül némi módosulás tapasztalható. A formák erőteljesebb elvonatkoztatása felé fordult, és bár ezután is találkozunk nála a valóság nyomaival, indítékai mások. Ekkortájt felkérést kapott egy, a földművelést ábrázoló szoborra, amit konvencióktól mentesen, szimbolikusan szeretett volna megoldani. A megfelelő motívumot az életet is jelképező mag formájában találta meg, és a magok átalakulásával, csírázásával kapcsolatos tapasztalatai bizonyos mértékű gondolati és formai elvonatkoztatásra késztették. Ettől fogva szobrai gyakorta azt sugallják, hogy a természetben keletkezett új formációk mindig kiteljesednek.