Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Utószó


Csillag Tibor (1928-2007), a Veszélyes utazás költője már jócskán túl volt a hatvanadik évén, amikor a még vadonatújnak számító budapesti Gaál Imre Galériában a kor egyik ünnepelt drámaírója, Szakonyi Károly azzal lepte meg Csillag válogatott verskötetének bemutatóján az összezsúfolódott hallgatóságot, hogy kijelentette: nem neki, hanem Csillag „Tibinek” kellett volna odaítélni a Kossuth-díjat. A föltörő taps természetesen nem a helyeslés jele volt, hanem a szeretetnek szólt, a mindkettőjük iránti becsülés fejeződött ki általa. A drámaíróé, akit így biztosítottak arról, hogy teljes morális tisztaságában értik gesztusa nemességét és igazi mondanivalóját – és Csillag Tiboré is, akit a körülvevő csendben is szeretni tudnak. (Persze: amíg akad egy Szakonyi Károly, aki rávilágít írótársa kiválóságára – fűzzük hozzá sajnos időszerűen.)

Mert még hetvenkilenc éves korában bekövetkezett halála sem volt képes – hat évtizeden át töretlenül lakott saját városában – visszahozni a Gaál Galéria-beli Csillag-est otthonias melegségét. Az egykori moziból közben Rátkay-Átlók Galériává átépített pacsirtatelepi tágas háznak is csupán az előterébe léphetett be Csillag Tibor az alig 15 percig tartó emlékünnepre immár a Földön túlról, amely az előcsarnokban zajlott egy puritán tábla lábánál. Előtte állt (mert ülni sem lehetett) a másfél tucat emlékező. Egy vétlen kisfiú elszavalta Csillag Tibor négy szonettjét, majd az igazgatónő a tábla kampós szögére ráakasztotta a legolcsóbb (25 centiméteres átmérőjű) koszorút, 300-400 Ft közpénzt engedélyezve a kegyeletnek. Hiába festette meg a költőt festő barátja, Rátkay Endre egyik főművén Marke király képében aranykoronásan Trisztánra és Izoldára hajolva – a halott szellem csak az előcsarnokig nyert bebocsáttatást, a benső terembe nem. Nehogy a hozzá méltóbb festmény fénye járhassa át az egybegyűltek lelkét. (Ezt nevezzük egy közösség iszonytatóan lepusztult kultúra-szintjének.)

Csillag Tibor: Shakespeare és más alkalmi útitársaim

Nincs tehát semmi csodálkoznivaló abban, hogy a köztudatból ilyen mértékben kimaradt költőt (még, ha akadt is olyan tisztességes irodalomtörténész kritikusa a kilencvenes években, aki Üvegkoporsó c. sok szonettből álló gyászkötetét a legnagyobb magyar anyasiratók között tartotta számon) prózaíróként, súlyos tanulmányok, mélyen szántó esszék szerzőjeként legközvetlenebb környezete sem ismerte. Így aztán a Stádium jelen kötete Csillag Tibor válogatott tanulmányaival, esszéivel Shakespeare-ről (akinek összes szonettjét zaklatott, a börtönviseltség stigmáival is terhelt életében kétszer is lefordította), és olyan más halhatatlanokról, aminők Tolsztoj, Dürrenmatt, Szabó Lőrinc, vagy Pilinszky János voltak, minden bizonnyal a mai olvasóra az újdonság erejével fog hatni.

Csillag Tibor 1989 és 1992 között a Stádium c. periodika pesterzsébeti szerkesztőségében volt a könyvkritikai rovat vezetője. Legtermékenyebb évei voltak ezek, törékeny-gyenge szervezetében engedékenyen hátrább húzódtak még legmakacsabb betegségei is; rövid időre gondtalannak és egészségesnek érezhette magát. Ekkor születtek a költő legérettebb, legátütőbb erejű versei és ekkor érezhette (kamaszkora után valójában először), hogy akiket könyve címében ő maga nevez útitársainak, az élő magyar irodalom szereplői (beérkezettek, örök kitagadottak, idegenbe menekültek és friss tehetségükkel épp az ajtón kopogtatók) befogadják maguk közé. Sajnos mindez a maga korában illanékony illúziónak bizonyult – de azóta már befogadta Epiktétosz mindig kéken sugárzó égboltján az Átlók „Mennyei Társasága”.  Mi pedig egykori, mindent könnyen felejtő ismerősei – tanulmánykötetével a kezünkben – utólag átélve gazdagodhatunk lénye szelíd szeretetreméltóságában.

A szerkesztő
Címkék: Próza
SZJA 1%!