Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Egy szerző első kötetét olvasni különleges élmény. Várakozás, melynek feszültségét az adja, hogy tétje van. Megszólít, rabul ejt-e majd? Kijelentéssé válik-e valóban, ami még kérdés: „Ahol a szabadságnak vége, ott kezdődhet az én.” (Ahol a szabadságnak vége)? Ez a várakozás szubjektív oldala, mert Visky András szavaival élve „én sem vagyok (...) ha meg nem szólíttatom”. Mert ha várakozásom hiábavaló, nemcsak nem látok hazáig, de reményem sincs, hogy „haza találjak”. S ha a költészet és a nyelv nem jelent otthont, hazát, lényegét veszíti el, mert „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember.” (Heidegger). S a várakozás objektív oldala: vajon meglep-e majd? Vagy ismét a divatirányzatok, klisék egy szolgalelkű rabja, szellemi „diktátorok” lehorgasztott fejű fegyverhordozója? A várakozás e kérdésekkel teli szabad feszültségében vettem kezembe Falusi Márton első kötetét is. És félelemmel: hisz rangos folyóiratokban közölt verseit ismertem, becsültem, szerettem. De mit hoz ez a meghökkentően pazar küllemű kötet?


Manírok nélküli, tiszta költészetet. „Ajándéka” az úton-lét létélményének foglalata. A lét és sorsfaggatásban a minőségi lét foglalkoztatja. Keresése során tudja, mely utakat nem szeretné járni. Gyermeki tisztasággal minden felfejtetlenben, ismeretlenben titkot sejt, ezzel valami különös belső szépséget árasztva. Ugyanakkor a titokfejtés kudarcai, a realizálódott találkozások reflexiói megdöbbentő érettséggel nyernek megfogalmazást, olyan szégyenkezés nélküli, mégsem divatosan frivol nyitottságban, vallomásban, néhol kiáltásban, melynek ereje sok esetben József Attila költészetét idézi. Éppen ebben az ellentmondásokkal teli rokonságban ragadható meg leginkább a kötet címének problematikája. Bár a Hazáig látni cím is betölti értelmező szerepét, talán több lehetőséget rejtett volna, erőteljesebb lett volna például a Sírásra nyitok választása. Már címében is hangsúlyosabbá vált volna az a folyamatos úton-lét, mely a kötet verseiben kifejezést nyerve arra utal, mintha minden a költészethez vezetne: gyökerek, kötődések, lelki-szellemi impulzusok, realitás és álom, kisebb-nagyobb bűnök, jócselekedetek, elhallgatott, kimondatlan szavak, megoldatlan és megoldhatatlan lét-szituációk, örömök és bánatok, érték és szenny, benyomások és érett (létfilozófiává sűrűsödött) gondolatok. Csak néhány példát idézve: „Magam ezüstjéért magamat adtam el, / én vagyok az áru, mindenségem ára.” (Az utolsó busszal); „Hogyan lehetne vonásként élnem / élet és halál közt hullámzó / szerelem egyenlőségjelében!” (Vonásként élnem); „Önmagunkra nincsen szavunk, / Csak a lényegről hallgatunk.” (Dal apámnak).


A szerző folyamatosan reflektál a költészetre, nyelvre, magára a költői létre, mint kényszer-lüktetésre: „Madarakkal pelyhes szavam, / röppentem szívem ritmusát”, „Járdák margóján kívül / taposok tócsás mondatokat.” (Hajnali kóborló); „Amíg tudtam, miért élek, / utam táncát minek járom, / csecses tejjel ivott ének / kicsordult még repedt számon.” (Kavicsjárdán); „nappal poéta vagy / éjjel magad” (Rendhagyó alba kedvesemhez). A költői lét értelmezésének sajátos aspektusát nyújtja a szerelem felől megközelítve, egy szélsőségesen idealizált képet ütköztetve a szélsőségesen megjelenített „valósággal”. Az alkotó ember kettős létére utal a Mértani csönd egy sorával is: „Más életét élem rímtelen napokon.” A Továbbtaszít a vers a versben-lét mint elemi létezés megnyilatkozása, határvonal a teremtés átélése és megélése között – „továbbtaszít a vers, / mondom, amit mondat, / mondom, amit mondat.” A Nem segíthet című vers is, az alkotó, alkotás kiszolgáltatottságában reflektál a költői létre: „Ez a rekedt vers is önmagamnak szól majd, / akire anyám oly büszkén rámhagyott. / Húsom, csontom, lelkem mind magának óhajt, / így vagyok magamnak kiszolgáltatott. // Be kell látnom végre, nem segíthet senki. / Ez a vers is csak kápráztat, hiteget. / Kinek titokra, könyörgésre se telik, annyit ad, amennyit neki fizetek.” A kötet más verseiben is, de különösen az Elszivárog a jövőmben, s drámaibb formában az Ahol a szabadságnak vége című költeményben ragadható meg nem csak az alkotó, de az ember feloldhatatlan, oszthatatlan egzisztenciális magánya: „ Ilyenkor kihagy az idő szívverése, / mutató se moccan: egyedül vagyok. / … / Mondtam amit mondtam, / az se hallgat meg, ki szeretni akar.”; „Bújjatok közelebb hozzám, / ne féljetek attól, / hogy minden nehéz szavam átvérzi a papírt”.


A Félhomályban mint mű a műben összefoglalja azt az utazást, mely mint egy beavatás, a verseken keresztül az élet külső és belső szféráiba vezet. Emellett a költészetbe is, mely tartalmazza az önállóvá válás folyamatát is. Kötődések és elszakadások sorát (anya, család, szerelmek, szellemi hatások, példaképek stb.), szabad utat az én felé, mely minél konkrétabban körvonalazható, annál több kötöttsége (intellektuális, emocionális, morális, etikai) van. Felszámolva a gyermeki szabadságot jut el a szabadságot már nem eredendően, hanem értelmezőn, számonkérőn megélő énig. A kérdések nagy száma is az úton lét jele, ugyanakkor sokszor olyan lényeglátásról tesz tanúbizonyságot, melyhez többnyire pokoljáráson keresztül vezet az út. Kitűnik azonban, hogy ezek a sokat sejtető átszűrt megnyilatkozások nem a szenny poklából való szellemi hozadékként jelennek meg, mint pl. Villonnál vagy Rimbaudnál több ízben, még ha szellemi öntörvényűségében néha az említetteket idézi is fel.


Az úton-lét velejárója a keresztény jelentéshorizont, mely az első ciklusban direktebben, majd egyre filozofikusabban gazdagítja a verseket. A toposzokká vált keresztény motívumok mellett kitűnik a hithez, Istenhez való viszony fiatalos merészsége, finom „szemtelensége”, a „tiszták” vagy kétségbeesetten megtisztulásra várók mezítelensége. József Attila Keserű nekifohászkodásával – „Gyere Úristen, nézz meg – itt vagyok!” – rokon szembenézése, kiállása: „Arcomon pattanás, / bimbós, piros tavasz. / Letegezlek Isten, / le én, bizony: szevasz.” (Szétfoszló messzeség). Az útkeresés várakozással teli feszültségében megfogalmazza a megváltott ember emberi megváltatlanságát, vágyát az újjászületés misztériumában való megmerítkezésre. „Hiszen látom már, / világosan látom, / eljúdásolta istenét rég a tinta, / mi dolgom lenne hát így, / mi dolgom lenne más, / mint ablakon doboló, unatkozó esőkben / ázni, / várakozni, / ha az üvegesedő levegőhöz / fecskefarkot koccant az Isten, / a föltámadás hangvillájaként, // hogy lábujjhegyre billentve // szunnyadó katlankarjait / ama hét trombitás felé lendítse.” (Nem dönti be). Hasonló súllyal szerepelnek a mítoszokat idéző szimbólumok (világfa, nap, hold), az állandó újjászületés, az „új nap”, új élet, új út lehetőségének jegyében, valamint a személyes és általános emberi „gyökerek” kereséseként, féltéseként (Berzsenyi, Tornyosuló pirkadat).


Az úton-lét határozza meg a szerelem tematikáját is, mely költői esszenciája az elérhetetlenség kettősségének. Vágyná is, nem is a beteljesülést, távolból őrizne egy képet, így örökké téve, az álmot az ösztönök fölé helyezve. Emellett nem jellemzi a verseket túlzott romantizálás, az ösztönök ereje is érvényesül a szerelem „költőien lovagi” megjelenítése mellett. A Csak el ne hallgass szerelmi költészet a költészetbe torkolló szerelemről, az alkotásról, teremtésről, a szerelem alkotói létbe való integrálásáról – „Minden szerelem szó, vers, / nekem szó leszel te is, / olyan, mint bármelyik szó: ha nem mondom ki, nincsen. // Metaforával érveltem törvénycikk helyett”. Költői finomság és kiábrándító realitás feszül egymásnak a Hegek vastagodnakban megragadott szerelmi vetélkedésben, egymást kiegészítő „elemek” viharos tánca és lecsendesülő eggyé olvadása. Finoman kidolgozott, néha tájlírát idéző képi világ jellemzi Falusi Márton verseit. Gondoljunk Az osztályban vagy az Ablak az éjszakára soraira („Egész szobámmal lélegzem: / ablakot nyitok az éjszakára. / Arcomon feszül, lebeg a függöny, / mint öled, álmaim párna-szája.”). Az archaizáló, romantizáló dalszerű versek zeneisége, dallama (az alkotott harmónia) egybeesik a harmóniára való törekvéssel. A káosz-való tapasztalata, a minden lehetséges, minden elfogadott elértéktelenítő hatása ellenében egy értékkel telített belső világot, s egy vágyott univerzumot jelenít meg, melyből nyugalom, tisztaság árad, kerülve a feltűnést, dekadenciát, devianciát. A technika uralmának, a pénz általi megvásárolhatóságnak, a „mérhető” túlértékeléséből eredő látszat-létnek – „Ház helyetti ház, ember helyetti ember.” (Mértani csönd) –, az álértékek diadalának tudata keserű „üzenet”: „Igazam lehet néha / Ám igazságom soha” (Az üzenet elküldve). Ugyanakkor a sorsszerűnek ítélt értékrend, „szerep” tudatossá, választottá válik például a világosan látott érvényesülési „rend” megtagadásával, annak belátásával, hogy bár ésszerű lenne beállni a sorba, az ember ezzel önmagát tagadná meg. „Lám az vagyok mégis, / az, aki lehettem” (A gyengeség észjárásával). Ebben a képi világban minden lélegzik, minden része „az” egésznek, egy különös „civilizált természeti költészet” bontakozik ki, amelyben a természetes és mesterséges környezet az együtt lélegzésben válik eggyé, a költői képekben szerves egységet alkotva. Oly természetességgel olvad egybe természeti és városi, sőt globalizált környezet, hogy már épp e természetesség fedi fel a kettő ellentétét, visszásságát például az „esemestől megrezdülő nyír” sorban (Zuhanok).


A finom pontossággal kidolgozott költői képek mellett hangsúlyos az a jó értelemben vett mesterségbeli tudás, mely a versformákban mutatkozik meg. Feltűnő, hogy a szerző a kötött formákban mintha biztosabban mozogna, versei mintha erőteljesebbek lennének, mint a szabad formában írottak, bár a kötet záró ciklusára ez kevésbé jellemző.


Érdekesen fogja közre a verseket, s  nyitja meg az utat az olvasó előtt a kötet borítóján fülszövegként szereplő Vallomás és kérdés (Ki lehet?), valamint a kötet nyitó és záró sorai. A kötet szerkesztésének erénye, hogy fokozatosan bontakozik ki egy olyan költői létfelfogás, melyben otthon, lételem a nyelv és a költészet, melyből kirajzolódik egy alázattal teli, amellett látó, tudatos viszony a költészet, a nyelv iránt. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy az ifjú költő Léka Géza „iskolájában” tanulta a „mesterséget”, s mintha a Nézd a költőt című versével útjára bocsátotta volna: „Nézd a költőt, ezt a félbolondot, / szegény; se lát, se hall. / Mellkasába rejtve a kolompot, / baktat, viszi a dal. // A dal viszi csak, az elnyűtt ének, / mi még átélhető. / Nem hiába dúdolnak a vének... / sejti, már sejti ő. // És megy, barangol, árkon-bokron át, / hajában fű, levél. / Hozzásimul, letörli homlokát, / s belékarol a szél.”

 

(Hitel, 2004/11.)

 



Kapcsolódó anyagok:


Falusi Márton: Rádnyitva ablak, ajtó »
SZJA 1%!