Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Fodor András: Halak kertje


Támadjon bármilyen új elmélet a korszerű líráról: a formai béklyók ajánlatos újra vállalásától a verbális nekihevülések aritmetikájáig, a lecsupaszított szövegek kopogásától a burjánzó retorikáig – nem hiszem, hogy a magyar költészet valaha is lemondhat az érzéki-konkrét megjelenítés kifejezőerejéről. Nemcsak vagyonos atyánk, Arany János ösztönöz a folytatásra, nemcsak a régi magyar költészet monumentális természetvíziói a „nagy kerek kék égről”, s a „gályákat viselő … tenger morotvájáról”. Üssük föl akár a Vásárhelyi daloskönyvet, tapasztalhatjuk, a névtelen szerző miként képes zenére, színre, tapintásra megidézni a táncra hívott kedvest:


Tagaidnak hordozása;
mint vizeknek szép folyása,
csendes elmúlása.
........................
Sok szép szemnek minden felöl
tereád nézése,
mint csiszártól tisztíttatott
fényes fegyver fénye;
szép szavadnak
beszélése,
mint citerának ő pengése
nagy szépen zengése.


A láttatásnak, hangzásnak ez az eleven testessége magából a nyelv szelleméből ered. S szerencsére az aktuális divatoktól függetlenül adódik egy-egy új költő, aki már-már kihűlő világunkat jókedvűen bűvöli színessé, meleggé, beszédes közvetlenné.


Szakács Eszter több mint figyelemre méltó tehetség. Eredeti képfeltaláló művész. De legszívesebben a művész meghatározást is mellőzném, mert sikeres verseiben – a kötet legalább egyharmadában – oly természetesen igézi szavakba a világot, ahogy a dolgok, tárgyak lényegét megnevező gyerekgéniuszok.


Nemde elfelejtettük a természetre való ilyen elsődleges ráeszméléseinket: „Egyetlen el nem / fogyó kilélegzés / az égből a szél.” „Bokáig állnak / a fák az avar / rókabundájában”; „pöndörödő, száraz levél / alakját veszi fel a Hold.”


A kötet hat ciklusából kettő már a címével is elárulja: a költőnő élményei a kelta világból, Skóciából valók. De az ottani tárgyakat, hangulatokat nem hatásoskodó különlegességükben ragadja meg, inkább úgy, mint aki szokatlanul érzékeny hívópapírra fényképez azért, hogy a lehető legplasztikusabban ragadja meg a valóság poézisét:

Itt nincs más hang
soha, csak a hullámtörést hallani.
Kíváncsian
néznek a kövek sötét vidraszempárai.
A „Vörös Oroszlán”
ajtaja túlparton tömör fénnyel kitámasztva áll.
Világítótorony
sótömbje körül a diófapácszín dagály.


Csodálkozhatunk-e ezek után, ha csakugyan a „Halak kertjébe” érkezünk?


Este hazamegyünk
s álmomban is az óceánt hallgatom.
Zöld égen az
elúszó halak be-benéznek az ablakon.
(Cullen)


Mondhatnák erre a mindenekelőtt szikárságot követelők: olcsó dolog költői látványt költői módon megragadni. Csakhogy Szakács Eszter az abszolút prózai mozzanatokat is igazi írói igénnyel éri tetten:


Barbara hoz ma étteremből ételt.
Most hallom körömnyi kavicsok sorozat-
lövéseit a beálló furgon alatt.


Megvallom, engem ez a még soha versbe nem iktatott megfigyelés éppúgy lebilincsel bravúros pontosságával, mint ugyanennek az Enteriőrnek versvégi expozíciója:


… a hallban látni: lángol az ablakkorong
mély bronzvöröse, mint egy óriási gong.


A kötet egyik ciklusából az is kiderül, hogy a költőnő skóciai tartózkodása idején egy Eiligh nevű kislányt pásztorol. Annyira nem rejti ezt a viszonylatot, hogy a kislány iránti érzelmi helyzeteket is mesterkéltség nélkül avatja költészetté. Például, amikor A felüljáróig vezeti, majd nyakába veszi a „tizenöt kilónyi szeretet” terhét: „Nyálbuborékokat fujva-szíva / nedves kis vizinövényarcát / gyengéden a fejed bubjára szorítja.”


Szentimentális ez a látlelet? Éppen nem, hiszen nő és gyerek közti kapcsolat rejtett biológiai áramkörét tárgyiasítja. Hasonlóképpen nem érzem a magánmitológia (panteizmus) túlzásait olyan versekben, mint a Gaia ébredése, sem a transzcendencia jelvényidézetét, ahogy „krisztusi mozdulattal terjesztik szét / tollas karjukat a sirályok fenn az égen.”


A legtömörebb versegységekben, a Tejút ciklus haikuiban is szemlélhető a szavak tapogatóit irányító eredendő kozmikus hajlam, de bármily monumentális a kép, ott van benne a földhöz kötöttség igazsága, mely akár naturális, akár poétikus, mindig egzaktul költői. Viadukt: „Az öböl felett / óriás, kék protézis / rágja a szelet.” Hold I.: „Kivilágított kajütablak, amin nem / néz ki senki.” Kondenzcsík: „Fehér giliszta / törzse fúrja magát nagy / kéklő göröngybe.” Nyár: „Óriási kék / üvegtömb az ég, Isten / átlátszó agya.”


S mennyi tág levegőjű lelemény van akár csak egyetlen helyzet, a tengerparti pillanatok különféle leképezésében: „Egyszerre emelik / fel a hullámok nyakukat, / mint középkori falikárpiton a lovak. // Patájuk felhőszagba bugyolált dobogását hallgatom…” „Cipőm orráig kúszott fel / a visszahúzódó tenger / légyszárnyerezet-mintája.” „Homokhalmokon keményszálú / fű jáde őrtüze ég. // Rákcsapások cipp-zár nyomai / x-eket írva szelik / át a csizmánkat körülvevő iszap bársony tereit.”
S végül még egy képsor, mely önmagában is egy költői mestervizsga emblémája lehetne:


Madárcsapat kék tüskéit
tér végéből sokáig
vaskorlátra dőlve nézem:


kinőnek lassan
egy felhő jégfehér járom-
csontjai alatt az égen.


Ennyi idézet bizonyára elegendő igazolás ahhoz, hogy kép és hangzás kiváló új művelőjeként köszönthessük Szakács Esztert.


A szerkesztői zárszó a kötet hátlapján a könyvterjesztés összeomlásáról, az érvényesülésre érdemes költőnő sorsszerű magára maradásáról beszél. Én viszont hadd vigasztaljam a kolléga együttérző felelős hangján azzal, hogy lesz még útja, módja a továbbjutáshoz. Írhat a most közöltek néhány versénél jobbakat is. Mivel erős érzéke van a metaforikus tömörítéshez, bátrabban mellőzhetné az összehasonlító mint használatát. Ugyancsak ritkítania kéne a magyarázatos, epikus mozzanatsorolást (Tájkép, Emlék, Szeptemberi hétvége. Az utóbbi vers zárószakasza formailag sincs rendben).


Köznapi hanghordozása, amint a példák is mutatták, többnyire tele van ízzel, színnel, ötlettel, de olykor a puszta tényleírás szétszakadozó próza marad. „Barátokkal kirándultam a szűk túrista- / úton fiatal férfi jött mivelünk szembe, …” „arcán az a Renoir képeken látható, / levelek ejtette könnyű kék folt volt.” Nyilvánvaló, hogy a „mivelünk szembe”, vagy a „kék folt volt” nyelvi, hangzásbeli ügyetlenség. S netán az ilyen versindítás is vitathatóan külsődleges: „Mint egy Bradbury novellában: / vállán horpadt, kék gépezet.” Egy-egy megjelenítésnek olykor hiányzik az élményátadó hitele (A sövényben), máskor meg túlzottan sok a leltárba soroló extremitása (Amstel park).


Mindez persze nem veszi el kedvünket a kötet magakínáló atmoszférájától, hiszen lépten-nyomon mindenféle égi-földi monumentumokkal találkozhatunk benne.


(Fodor András: A révkalauz lámpái, Széphalom Könyvműhely, 1994)

 



Kapcsolódó anyagok:


Szakács Eszter: Halak kertje »
SZJA 1%!