Emitt, egünk e drágalángu, ritka
gyöngyéhez még a földön hír füződik:
és nem hiszem, hogy feledés borítja,
amig e század megötszöröződik;
nagynak kell lenni, hogy az ember éltét
holtan új élet toldja új jövőkig. Dante: Isteni színjáték,
Paradicsom, IX. ének, 37-42. sor
Kötetünk szerzője, Rózsássy Barbara, noha egyetlen költő egyetlen művét, Dante Isteni színjátékát választotta szellemi otthonául, a mű terjedelme miatt megbontja a Holdudvar Könyvek sorozat eredetileg elgondolt kettős (idéző és idézett) szerkezetét – az 1265-ben, hétszáznegyvenkét évvel e könyv megjelenése előtt született mesterét szinte csak a kilencsoros mottóban szólaltatva meg. A Pater noster, Dante kevés citátumot tartalmazó és mondanivalójának lényegét elsősorban nem belőlük kibontó versfüzére mindvégig az isteni mű fénykörében mozog – e tény önmagában elég magyarázat rá, hogy miért a sorozat keretein belül jelenik meg. A könyv formátumát sajnos nem mindig tudtuk az alkotáshoz idomítani, így (az állandó sortöréseket elkerülendő) a Várom a jöttöd nyitóvers hexameterjeit 90°-kal elforgatva, rendhagyó módon adjuk közre. A könyvet díszítő festmények és rajzok Dante Gabriel Rossetti (1828-1882) az Isteni színjátékhoz készített illusztrációi. Rossetti élete számos ponton kapcsolódik Dantéhoz: a legszembetűnőbb, hogy keresztnévként az ő vezetéknevét viseli. Mint Caravaggio Michelangelóét. Ahogy az itáliai festőt – rendkívüli tehetsége miatt – kortársai „kis Michelangelónak” nevezték el, az olasz származású angol költő-festőt is illethetnék a „kis Dante” névvel, ha művészetét végül is nem a festészetben – a preraffaeliták körében – teljesítette volna ki. Ignotus a tehetséggel többszörösen megáldott Rossettiről születésének századik évfordulójára írt cikkében (Nyugat, 1928. 9. szám) még korunktól eltérően vélekedett: „…gyönyörű költő, igazi költő – mint festő csak dilettáns ahhoz képest, hogy mennyire ő, és mennyire telihangú és biztos szavú a légiességek, az átfutóságok megfogásában és kifejezésében”. (Képeire persze épp ugyanez jellemző.) Költői teljesítményének védjegye, hogy Dantét fordította angolra, ezzel is bizonyítva: a Raffaello előtti időkhöz való visszatérés (a XIX. század nagy újító képzőművészeti mozgalma) művészi gondolkodásának egészét átható eszméje, célja volt. Saját tragédiáját, szerelmének elvesztését Dantééval hozta párhuzamba – Beata Beatrix című képe (6. oldal) a két kín összeolvadása.
Rózsássy Barbara költészetének egyik fő vonulatát folytatja és erősíti meg képzőművészeti alkotások verssé festésével. Összekonduló harangok zúgásaként valósítja meg verseiben a Dante-Rossetti-én telthangú egységét – ellenpontozásul mindvégig megtartva a mai kor szellemiségét, helyesebben: szellemietlenségének leleplezését. (Példának idézhetjük: Beata Beatrix, Ahogy Rossetti rajzolt, Dante – és a két világ közötti szakadékot leginkább kihangsúlyozó –, A két Dante című versét). A 29. életévében járó költő első két kötete gyors egymásutánban jelent meg kiadónknál 1998-ban (A suttogással telt szoba) és 1999-ben (Barlangnyi álom). Első könyvéért Gérecz Attila-díjjal tűntették ki. A hasonmások városa című antológiában (Stádium, 2000) közreadott magabiztos hangú, nagy lendületű ciklusa után méltán bizakodhattunk a harmadik kötet mihamarabbi megjelenésében. Noha sokat kellett várnunk, örömünk most annál nagyobb lehet. Nemcsak azért, mert végre megszületett, hanem mert költészete legalább oly szárnyaló, eredeti hangú és nagyhatású, mint volt az ezredfordulón. A versbe mint egyetlen járható útba vetett hite pedig megsokszorozódott. Az ösztöndíját éppen Padovában töltő olasz szakos egyetemi hallgató immáron negyedik kötetén dolgozik. Korábbi verseitől több út eggyé olvasztásával – a Rimbaud nevével jelzett modern költői forradalomtól az itáliai reneszánszon át – jutott el Dantéig és e könyvecskében olvasható költeményekig. A kötet szerkesztője számára is meglepő, ahogy új alkotásai kitágítják maguk körül a teret, és nagy könyvként vésik emlékezetünkbe a megjelenésében bár elegáns, de mégiscsak kicsiny formátumú zsebkönyvet. Rózsássy Barbara vonzódása Olaszországhoz, az itáliai reneszánsz kultúrához erőteljesen meghatározó nyomot hagyott már első kötetében is (Az Appenninek hűvös leheletében című ciklus), a második pedig szinte teljes egészében annak égisze alatt született. A nyolcvankét szonettből álló Barlangnyi álom már magával ragadta olvasóját kiváló formaérzékével, áradó gazdagságával – és nyitottságával a vadonatúj itáliai élmények költészetté transzformálására.
A suttogással telt szobában közreadott Találkozás Arthur Rimbaud-val című ciklus tökéletesen előre jelezte a távoli korok költői nagyságát magához szelídítő, a rég halott költő-óriást – mintha csak a szomszédos szobában létezne – oly természetességgel felkeresni tudó képességét.
Hogy milyen jól tudja: bizonyítéka e könyv. Hiszen jelen esetben egyáltalában nem egyszerű főhajtásról van szó, amely az előd nagyságát hirdeti, hanem az ő és én újragondolásáról, a ‚helye e világban történő meghatározásáról’ és a ráismerésről, hogy az ‚Itt’ nem más, mint az infernó maga („A pokol hányadik körében vagyok?” – Hajnalig). Kísérője ily módon csak Dante, imájának megszólítottja lehet: „Vergilius panaszodra ha ment, s utadon vezetett ő, // mért ne lehetnél most te segítőm, földi világban?” (Várom a jöttöd).
A költő, ha nem ír, akkor nem lelheti meg a kiutat saját poklából, és lesz: tükörkép nélküli ember. Mert a költő versében nézi, kutatja, és teremti meg önmagát. Gondolhatnánk, hogyha ez az egyensúly felborul, egyszerűen saját hátát látja a tükörben, mint Magritte-nál a magától már visszképében is elforduló alak. Pedig a helyzet ennél sokkal rosszabb, hiszen nem láthat az üveglapon semmit, csak a kettőződő, kiürült teret. Rózsássy Barbara oly kontúrosan megrajzolta e kötettel lelkének körvonalát, hogy ha el is lép a tükör elől, arcának íve nem tűnik el onnan. És bárki, akinek még van mersze verset olvasni, és kritikus önmagával szemben, hozzámérheti vonásait e kirajzolódó nemességhez. Mert „nemessége elvált ezúttal”.
Kapcsolódó anyagok:
Rózsássy Barbara: Pater noster, Dante »
