Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Béri Géza lázadó alkattal született („alkatilag visszaeső bűnöző vagyok” – írja Gyónás c. versében); s szinte haláláig „börtönben” élt. Bár valódi fegyházban „mindössze” három évet ült (1953-56, Vác), a cellafalakat maga körül sosem tudta áttörni. „Börtön immár a világ” (Vörösmarty c. vers), s benne ő örök „életfogytiglanos”. Halálát is mintha egy láthatatlan bíróság mérte volna rá: 1979 karácsonyán öngyilkos lett.


Szabadulás után, az élet-börtönben szinte nosztalgikusan idézi meg rabsága éveit: „legalább séta volt, sütött néha a nap /…/ vigyáztak, hogy meg ne szökjem, s enni hoztak. /…/ Tudtam, rab vagyok, ki nem szabadulhat” (Életfogytiglan). Odakünt nagyon hamar fel kellett ismernie: számára sohasem lesz a „fogoly-lét”-ből szabadulás, mert képtelen külön-békét kötni a világgal. Érzékeny bőrén a külvilág minden tüskéje áthatolt, s ő „tövissel befelé” vette magára százhegyű kabátját, mint valami anti-sün (Önarckép). „Átutazóban” éldegélt, mindig reménykedve, hogy „valami” majd kiemeli reménytelen helyzetéből; ugyanakkor sejtve, hogy ez a „valami” sohasem jön el. Csak mint tovatűnt emléket őrizte 56-ot is, holott – a fegyházból kiszabadulván – ő is részt vett az utolsó pillanatig a szovjetek elleni utcai harcokban; de így annál inkább megalázta a vereség. „Hiszen csak pillanat volt / történelmi pillanat volt – / mi életünk értelmének hittük néhány napig.” (Létforma, Vers helyett). Egyik novellájában, mint nyomasztó élményt idézi fel a Bakáts téri halottak exhumálásának és temetőbe szállításának képét; egy kis öreg latintanár fájó szégyennel mormolja maga elé az ismert citátumot: „Dulce et decorum est – pro patria mori”. Érvényes-e még ez a szállóige? Ennyi vérontás után nem gúny-e „édes”-nek és „dicsőséges”-nek nevezni a hősi halált? (Halottak temetése) Láncon táncoltatott medvének érzi magát, s szégyenkezik amiatt, hogy nem tépi szét láncait: Medve! üvölts! Ne járd tovább! hová lett szörnyű erőd? /…/ tombolj, szívjad a vér szagát /…/ meglátod, végül nyugtot ád / egy puskadörrenés” (Medve). Máskor úgy érzékeli: fojtó, fullasztó csigaházban kereng, útja spirálisan vezet mind beljebb-beljebb. „Szűkül a kör /…/ nem sok kell már, végére érek / a levegőt sziszegve harapom. /…/ Üvöltök még egy iszonyút / s magamra döntöm szörnyű csigaházam” (Csigaház).


Életében alig jelent meg munkája; pedig a Nagyok között lett volna helye. A „futtatott” költők helyett, s mindannyiunk helyett kimondta azt, amit „nyilvánosan” tilos volt kimondani: a háttérbe szorítottak, a szellemi lefojtottságban vergődők közérzetét. Az Aczél-féle kultúrpolitika nem a tehetség ős-jogán engedett szóhoz jutni bárkit is, hanem annak mértékében, hogy mennyire volt hajlandó a „kiszolgálásra”, mennyire fejezte ki – közepes színvonalon – „egyetértését”. Aki erre nem vállalkozott, az nemigen számíthatott nyilvános elismerésre, de megjelenésre sem!


Pedig Béri pontos és nagysugarú asszociatív mezőt mozgásba hozó képei, a létállapotokat hitelesen megjelenítő atmoszférateremtő ereje, a kontrasztos szerkesztésmód biztonsága, s nem utolsósorban az életanyag lírai hitelessége azt bizonyítják: nagy formátumú életműre futotta volna erejéből. Még így, töredékességében is jelentős, amit alkotott. Talán túlságosan is mélyre látott a káoszban vergődő-fuldokló emberi világ reménytelenségének, s nem voltak illúziói „megvalósíthatóságát” illetően – ez akadályozta meg a „beilleszkedés”-ben. Ami az elmúlt időszakban nagy bűnnek számított!


A szellemi nagyság igénye élt benne, ezért volt képes magányában is távolságot tartani a sok kis ravasz, egy-ügyű, „üveglelkű” (átlátszó) hamiskodóval szemben; kora törpéi közt tovatűnő alakja egyre jobban felmagaslik az Időben.


„Történelmi alulnézet”-ből sikerült átvilágítania azt a rettentő hazugságbirodalmat, amire ez a kor épült. S nem is akárhogyan! – igazi, maradandó költői erővel, a mesterségbeli tudás igen magas fokán. A mai – egyre színvonaltalanabb „rímfaragók” – versáradatában sziklaként látszik kiemelkedni tökéletes megformáltságával néhány nagy-verse; eredeti látásmódja, sziporkázó ötletessége pedig minden kis kompozíciójának önértéket biztosít. Az életmű így végül is lezárt, kerek egész, amelyben minden mozaiknak megvan a maga funkcionális értéke.

 

G. Komoróczy Emő ke: Arccal a földön a XX. század
(Hét Krajcár Kiadó, 1996)

 



Kapcsolódó anyagok:


Béri Géza: Válogatott versek és novellák »
SZJA 1%!