| A | B | C | D | E | F | G | H | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z |
 |
G. Komoróczy Emőke Béri Gézáról– Béri Géza válogatott verseiről és novelláiról (Részletek) |
Szabadulás után, az élet-börtönben szinte nosztalgikusan idézi meg rabsága éveit: „legalább séta volt, sütött néha a nap /…/ vigyáztak, hogy meg ne szökjem, s enni hoztak. /…/ Tudtam, rab vagyok, ki nem szabadulhat” (Életfogytiglan). Odakünt nagyon hamar fel kellett ismernie: számára sohasem lesz a „fogoly-lét”-ből szabadulás, mert képtelen külön-békét kötni a világgal. Érzékeny bőrén a külvilág minden tüskéje áthatolt, s ő „tövissel befelé” vette magára százhegyű kabátját, mint valami anti-sün (Önarckép). „Átutazóban” éldegélt, mindig reménykedve, hogy „valami” majd kiemeli reménytelen helyzetéből; ugyanakkor sejtve, hogy ez a „valami” sohasem jön el. Csak mint tovatűnt emléket őrizte 56-ot is, holott – a fegyházból kiszabadulván – ő is részt vett az utolsó pillanatig a szovjetek elleni utcai harcokban; de így annál inkább megalázta a vereség. „Hiszen csak pillanat volt / történelmi pillanat volt – / mi életünk értelmének hittük néhány napig.” (Létforma, Vers helyett). Egyik novellájában, mint nyomasztó élményt idézi fel a Bakáts téri halottak exhumálásának és temetőbe szállításának képét; egy kis öreg latintanár fájó szégyennel mormolja maga elé az ismert citátumot: „Dulce et decorum est – pro patria mori”. Érvényes-e még ez a szállóige? Ennyi vérontás után nem gúny-e „édes”-nek és „dicsőséges”-nek nevezni a hősi halált? (Halottak temetése) Láncon táncoltatott medvének érzi magát, s szégyenkezik amiatt, hogy nem tépi szét láncait: Medve! üvölts! Ne járd tovább! hová lett szörnyű erőd? /…/ tombolj, szívjad a vér szagát /…/ meglátod, végül nyugtot ád / egy puskadörrenés” (Medve). Máskor úgy érzékeli: fojtó, fullasztó csigaházban kereng, útja spirálisan vezet mind beljebb-beljebb. „Szűkül a kör /…/ nem sok kell már, végére érek / a levegőt sziszegve harapom. /…/ Üvöltök még egy iszonyút / s magamra döntöm szörnyű csigaházam” (Csigaház).
Életében alig jelent meg munkája; pedig a Nagyok között lett volna helye. A „futtatott” költők helyett, s mindannyiunk helyett kimondta azt, amit „nyilvánosan” tilos volt kimondani: a háttérbe szorítottak, a szellemi lefojtottságban vergődők közérzetét. Az Aczél-féle kultúrpolitika nem a tehetség ős-jogán engedett szóhoz jutni bárkit is, hanem annak mértékében, hogy mennyire volt hajlandó a „kiszolgálásra”, mennyire fejezte ki – közepes színvonalon – „egyetértését”. Aki erre nem vállalkozott, az nemigen számíthatott nyilvános elismerésre, de megjelenésre sem!
Pedig Béri pontos és nagysugarú asszociatív mezőt mozgásba hozó képei, a létállapotokat hitelesen megjelenítő atmoszférateremtő ereje, a kontrasztos szerkesztésmód biztonsága, s nem utolsósorban az életanyag lírai hitelessége azt bizonyítják: nagy formátumú életműre futotta volna erejéből. Még így, töredékességében is jelentős, amit alkotott. Talán túlságosan is mélyre látott a káoszban vergődő-fuldokló emberi világ reménytelenségének, s nem voltak illúziói „megvalósíthatóságát” illetően – ez akadályozta meg a „beilleszkedés”-ben. Ami az elmúlt időszakban nagy bűnnek számított!
A szellemi nagyság igénye élt benne, ezért volt képes magányában is távolságot tartani a sok kis ravasz, egy-ügyű, „üveglelkű” (átlátszó) hamiskodóval szemben; kora törpéi közt tovatűnő alakja egyre jobban felmagaslik az Időben.
„Történelmi alulnézet”-ből sikerült átvilágítania azt a rettentő hazugságbirodalmat, amire ez a kor épült. S nem is akárhogyan! – igazi, maradandó költői erővel, a mesterségbeli tudás igen magas fokán. A mai – egyre színvonaltalanabb „rímfaragók” – versáradatában sziklaként látszik kiemelkedni tökéletes megformáltságával néhány nagy-verse; eredeti látásmódja, sziporkázó ötletessége pedig minden kis kompozíciójának önértéket biztosít. Az életmű így végül is lezárt, kerek egész, amelyben minden mozaiknak megvan a maga funkcionális értéke.