Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Kárpáti Kamil verseit kéziratban olvastam először, valamikor az ötvenes évek végén. Legjobb barátja hozta el féltve, vigyázva, nagy-nagy tisztelettel a börtönben hártyavékony papírra írott verseket. Akkor még nem ismertük a szamizdat fogalmát, de a félelmet nagyon is. Sokan ültek börtönben, s tudtuk, hogy mindenkit figyelnek. Meggyőződésem volt akkor, hogy a „szervek” azt is tudják, hogy Kamil verseit olvasgatom. De miért is ne tudhatták volna, hisz az említett barátja is megjárta Rákosi börtöneit, s ezeknek az embereknek minden lépését számon tartották halálukig, mondhatnók napjainkig. Ennek tudása, ti., hogy megfigyelnek, minden lépésünkről tud(hat)nak, sajátos pszichózist alakított ki, s nem csupán a börtönviseltekben: a megalázó, mert zsigerekbe ivódó félelmét.

Most, miután elolvastam Kárpáti Kamil remek regényét, s felidézem néhai barátom emlékét is, mint a mozaikkockák illeszkednek össze a félelemre okot adó jelek, gesztusok. A hanyagul, látszólag odavetett megjegyzések (pl. a barátommal kapcsolatban), kérdések, amelyek mindig „jóindulatúak” voltak, mégis hátborzongatóan hatottak az appartcsikok, belügyisek szájából. Olyannyira, hogy egy idő után mindenki gyanús volt, mert sose tudhattuk, hogy melyik barátunk tégla, beépített ember. Ez a gyanakvás tette nyomottá, redukálttá szellemi- és közéletünket a „legvidámabb barakkban”. Persze a félelem se fokozható a végtelenségig, mert egy idő után átcsap apátiába vagy vakmerőségbe, önpusztításba. Mint az említett barátom esetében. Nem mindig értettem egyet vele. Azzal a cinizmusnak tűnő bölcsességgel pl. hogy mit számít az odakozmáló rántás, ha ég a ház? Aki fiatalon (kamaszként) találkozott a börtönnel, a halállal, a tömény kegyetlenséggel és hazugsággal, mint ahogyan Kárpáti Kamil is, annak más dimenziót jelent az Idő, minden esetlegessé, relatívvá válik.

Az én korosztályom már másként reagált, de a koncepciós per gyakorlatával még „volt szerencsém” találkozni. (1972-ben.) No nem halálos ítéletet hoztak, „csak” fegyelmi határozatot, aminek az volt a pikantériája, hogy a tárgyalás előtt egy nappal már „borítékolta” a párttitkár igazgatóm…

Hogyan lehet ezt a kort, ezt a nyálkás csuszamlós masszát, ezeket az éveket érvényesen, hitelesen visszaadni? A Mű mindmáig nem született meg.

Illetve, s ez talán menti, igazolja a hosszúra nyúlt bevezetőt is, ez most, Kárpáti Kamil tollából mégiscsak megszületett. Ez a könyv felidézi, visszaigazolja azt a borzongást, amit három évtizede éreztem, amikor a börtönverseit olvastam. Egyik kedvelt vesszőparipám, amely szerint egy nép irodalomfelnőttségét nem a lírája igazolja, hanem a prózája, mindig heves vitát kavar- Gondolom tiltakozna Kárpáti Kamil is, pedig (ezentúl) éppen ez a regénye (is) igazolja a tételemet. Ebben a könyvében mintegy összegzi, kijegecesíti mindazt, amit addig írt verseiben, regényeiben tudott és adott. Öntörvényű könyvvel van dolgunk. Értem ezen azt, hogy saját formát, nyelvezetet talál (ki/meg), amely adekvát, szemléletes, érzékletes és érzéki a szó szoros értelmében. Önéletrajzi regényről van szó, kegyetlenül őszintéről, s ennek ellenére éppen ezért az olvasót magajándékozza (oly ritka ez prózánkban) az egyetemesség, a teljesség élményével is. Ebben a csaknem 400 könyvoldalban – amely látszólag egy itáliai utazás története – nem csupán egy sors (a szerzőé) sűrűsödik bele, de az elmúlt fél évszázadé, sőt egész századunké, a magyar történelem minden nyomorúsága. Mindenképpen mérföldkő, fordulópont, s remélhetően nem csupán a szerző pályájában, életében, de egész prózánkban. Indirekt módon próbálom érzékeltetni, miről is van szó, s ehhez Márait kell felidéznem. Azt a Márait, aki amikor felismerte, hogy a szovjet csapatok csupán vörösre váltják az addig barna (náci) fasizmust, inkább elhagyta az országot. Vállalva az emigrációval azt, hogy kiszakadván a tápláló, befogadó nyelvi közegből, gyakorlatilag évtizedekre megszűnik magyar író lenni. Sokan és sokszor megrótták ezért a finnyásságért, amely tudatosan, vállaltan volt polgár(i). Csak most látjuk – visszapillantva –, hogy miben volt igaza Márainak, hogy semmi sem igazolja az itthon maradók megalkuvását, s – mai – önigazolásait. Nos, Kárpáti Kamil se hódolt be. Nem törleszkedett, nem kért és nem fogadott el semmit a három T-t kiagyaló kultúrpolitikától. Erre több helyen is utal a könyvében keserű öniróniával, illetve erről a leszorítottságról, megalázó mellőzöttségről, megnyomorítottságról szól az egész könyv. Egy emberről – félelmetes plasztikus képe van a mocsárról! –, aki minden körülmények között kiemeli a fejét a dágványból, ami „létező szocializmusnak” neveztek. Maga a mozdulat – a tartás – hallatlanul fárasztó, mert minden izmot, idegszálat a végsőkig megfeszít. A reménytelenség, hogy ennek soha nem lesz vége, legalábbis a főhős életében. Ezért is terítteti le hősünket (1987-ben) a nyugdíjas ávós ezredes golyójával. Mindebből messze nem következik, hogy a könyv, a történet laposan fogalmazva „pesszimista”, életidegen. Sőt! A magyar prózában ritkán írnak ilyen kendőzetlenül szépen a szerelemről, a női (és férfi) test szépségéről, rejtett és ismert titkairól. Ha nem tűnne túlzásnak, azt mondanám, hogy a szerelem apoteózisa ez a regény, s a művészeté, ahogyan azt a szerző, s a „Gruppo” (amatőr színjátszók) megéli, megérti. Hatalmas műveltséganyagot (is) perget játékosan az ujjai között a szerző, de percig se tudományosan, tudálékosan, hanem barokkos játékossággal, az értő ínyencek örömével. Szentkuthyhoz hasonlítanám, ha nem bántana minden hasonlat, mert Kárpáti meseszövése ugyanakkor nyersebb, konkrétabb, egzaktabb, mint a nagy mesteré. A szépség Kárpátinál a szabadság egyik változata, megjelenési formája, amin – mint ahogyan tavasszal virágba boruló természeten sem – nincs ereje semmiféle hatalomnak.

Az egyik kislány (a nagypapa ávós, apja katonatiszt…) szerelmes lesz Itáliában meg/felismert szabadságba, s nem jön haza a csoporttal. Az ő döntése: az életé, a jövőé, míg az író főhőse, aki önként belegyalogol az ávósezredes golyójába (menekülés közben lövi le) egy immár letűnt korszak elleni heroikus lázadás gesztusa. Nietzsche heroikus pesszimizmusáé az életidegen totalitarizmus ellen. Egyben figyelmeztetés is, hogy a gyilkosok még köztünk élnek. Ha más nem figyelmeztetne rá, akkor a pórusainkat átjárt, zsigereinkbe húzódott félelem, illetve az azt felváltó ernyedtség, apátia, amit ma élünk meg. Mert ezt a szabadságot nem kiharcoltuk, mint Szeléna, aki emigrál, hanem a lábunkra esett, s meglepetésünkben még nem tudjuk, merre ugorjunk…

(Magvető, 1991.)


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése »
SZJA 1%!