Könyveink

A két nagymester, Donatello és Michelangelo munkájának ismerője a munkák közös szellemén túl a két életben is (hosszú és lassú folyásukban) bőven talál egymással egyezőt. Az öregkor válságaiban. A bűntudatban. Az emberi nem „sárkányfogveteménynek” látásában. Az eluralkodó magánosságban. Michelangelo széttöri öregkori Pietáját, Donatello elmenekül megrendelései elől...”

És két klasszikus szonettje:

Csak szórd, és sokasodnak az órák. Ha szám pengéje kés volt – összetörve.
Ülj csak magoson; le-le nézve Kitart minket magasra fönt a szék,
feketén lebegő hal alól rád hova hálóját vetve, gúzsba kötve
hálót vet a víz puha lépte. hajítsz Idő, mielőtt múlanék.

Visz a kék hegyi táj, emelődő Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.
kőmedre ragadja magával. Ha mély, üres szobán a vállfa még
Ellen csak sose állj: belefürdő magában ring s huzat riszálja, nyögve
felhő köti rád a madárdalt. lehámlik elénk a múltból e kép:

Te is túl hal-időn, madaras fán Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.
csak ámulod átlebegően: Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd
telt Hold fönn egy atom, s Napom – az tán beszórja hosszan, lássam mindörökre:
egy sejt; halad éjszaka-űrben.
az is az ég volt, csillagfürtű rét.
Ahogy áthalad benned atom, sejt, s szamárbőrként, míg sűrüsödne csöppre,
te hallgatag ülsz. S a sötét zeng. az éj szitáján át mutat fügét.

(Hallgatag ülve) (Magas est jelenéssel)