Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Figyelemre méltó könyv jelent meg 1994-ben a régi magvetősökből alakult Nap Kiadónál. Kifinomult, különleges könyvészeti munka. Kezdve két táblája világos galambszínétől a tiszta élűvé metszett címbetűkig, a szép betűfajtából kialakított tükörkeretig; közepén a kettős fekete-fehér kontúrú oválisig, mely az író szokatlan, kihívó arckifejezésű színes fotóját veszi körül. A magasfeszültségű fiatalember portréjának olyan a hatása, mintha a szürke selyemhuzatú szalongarnitúra közepén pokolgépet pillantanál meg. Tekintetemet elkapom róla, de ekkorra a címlap élesre metszett betűiből a verzál keret szóvá tömörül: ÁLARCOK. Hátlapjára fordítom a kötetet: ismétlődik-e rajta a talányos szófüzér? Hogyne, felkiáltójel nélkül ugyan, de tojásdad díszpontok fogják egybe a keretet. Mégis úgy érzem, mintha az európai avantgárd és az amerikai beatnemzedék, Ginsberg és társai szembesítő kiáltványszava lángolna elő a könyvfedél galambszürke eleganciájából. Ennél is inkább érzem, amikor ráismerek a szófüzérrel körülvett rajz eszelős bohócában Gulácsy Lajos utolsó itáliai tartózkodásakor – már az 1914-es világháború kitörése után – a velencei tébolydában született színes ceruzarajzára, a Guerrára.

Vajon ki lehet az a magyar íróvilágból, aki a XX. század ’90-es éveiben Gulácsyval díszítteti saját könyvét? Nyilván az, aki egy esztendővel előbb az első könyvével már megtette. Gulácsy: Bohóc szegfűvel c. rajza látható Csernák Árpád Bemutató előtt c. kötetén. Könnyű válasz is adódhat a miértre: ugyanazért, amiért a Bemutató előttre az Este próba c. könyve következett. Az író színész; ez a tanult és kenyérkereső szakmája. Csak hát elég lenne-e ennyi? Olvasójának a két cím vajon nem sugallná-e a színészi pályát? Ha igen, hátul a keserű, meghökkent bohócrajz őrültekházi ábrázatával már nem is szólna semmi többről, csak a komédiások (ha bohóc, ha színész) testvériségéről – a pálya címereként? Nincs itt valami nyugtalanító és nagyon személyes többlet a pusztán szakmai szimbólumnál?

Válaszra várva visszafordítom a kötetet a címlap oválisának különös arckifejezésű fiatalemberéhez. Közben tudom: némi éllel írom, és némi éllel üti meg olvasóm fülét is ez a fiatalemberezés. Holott már megütköztethettem a szalongarnitúra közepébe állított pokolgéphez hasonlító arckifejezésével. Menjünk sorba. Vegyük szemügyre tüzetesebben a fényképet.

Nem hinném, hogy sokat tévedek, ha korára nézve 35-40 évesnek találom a könyve oválisába került írót. Akár egész évtizeddel is fiatalabbnak az 1994-ben 51 éves Csernák Árpádnál! A színész hiúságáról volna szó? A színésznek nem csupán alkati kényszere, egyenesen szakmai kötelessége ott-tartania magát a dantei életfordulón (Az emberélet útjának felén / egy nagy sötét erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém. ), döntése felismerésénél, mikor még virág és gyümölcs egy szín alatt létezik az ifjúság vonásaiban, és sem az okosság, sem az erő nem válik még le a szépségről. E tekintetben semmit sem változtunk az ókori görögök óta. Ma is fölsülne, aki Alkibiádészként akarná (bármilyen átvitt értelemben is) előadni a szókratészi fejenállást, és összröhej fogadná a hajóhad-főparancsnoki díszben megkísérelt filozofálást. A hiúság tehát célszerű eszköze a színésznek, de az ötvenéves írónak sokkal súlyosabb oka van (okai vannak), hogy személyes nagy életévfordulója után, vagyis visszakapcsolva Dantéhoz, a dantei erdő túlsó felén – kilépve onnan, ahová saját tudásvágyából jutott és kitartóan végigjárta – megidézze azt a korábbi énjét, aki hajdan a pokoljárásra vállalkozott.

A régi én, mit tagadnánk, eléggé vonszolódva engedelmeskedik a visszautasíthatatlan idézésnek. Úgy kerül elénk, hogy ránk sem néz. Állhatatosan félretekint. Hiába reménykednénk, hogy az oválisban megjelent férfifej majd megenyhül a jószándékú érdeklődés láttán. Egyre tovább nő a feszültsége. Vagy csupán én raknék rá ennyi szemrehányást? Kínnal összezárt szájat epekeserű nyelés után? Az orrcimpától induló kemény vonást, mely mintha attól feszülne annyira, hogy megregulázza a kifinomult szaglású orrot, nehogy beleremegjen viszolygásának visszatartása közben? Jobb arcán horpadást okoz az árnyék – vajon megveretés nyoma ez a különben madáchian impozáns fejformán? Nem a rövidre vágott szakáll és bajuszvég keskeny csíkú összenövesztése miatt érzem Madáchénak a fejét – inkább az uralkodó homlok boltja miatt. Kétoldalt a fiatalon fölkapaszkodó fenyért nézem a halánték fölött: nagy irtást vágott a koponyacsonthoz tapadó rövid, nyírt hajában. És még valamiért, talán elsősorban ezért: Madáchot látom takargatott sérelmeivel, szó és tett nélkül egyedül a lefüggönyzött szobában, tenyerével az árkusain, azokon Arany János hiba-javításaival. Ő nézhetett félre ekkora elsötétült szemrehányással, kicsit alulról fölfelé (mint Hamlet, apja szellemére), de mégsem kísértetet látva, valamiféle mánia fogságában, hanem annak a konok indulatával, aki ítélőképessége birtokában reálisan látja helyzetét.

Vagy önmagát okolva? Ahogy azt már a 49 éves Csernák Árpád oly kíméletlen súllyal önnön fejére olvasta? Majd, talán még ennél is mélyebb igazmondással megszelídítette, s föloldódva az őskollektívumban, eliminálta: „Jóvátehetetlen botrányok közepette éltem és növekedtem” (íme a rideg önvád – szúrom közbe), „mint abban az időben minden gyerek ezen a tájon…” (és íme, a feloldása).

E vallomás mögül már nem hiányozhat Lengyel Balázs (1918-2007), Csernák Árpád irodalmi felfedezőjének, első és második kötete szerkesztőjének rövidre kimért összefoglalója (amelyet valójában csak évekkel később, 1996-ban a Magyar Naplóban publikált): „…ez a pálya, ez az írásmód kétségbeejtően kegyetlen, önmagával, a világgal kíméletlen (…) De az is tény, hogy ez a pálya a mai magyar irodalomnak modern (…) külön útja. Létrejött általa valami más (…), ha tetszik egy rés, egy ajtó vagy ablak, igaz, sivár világra, ahol a létezés érthetetlen, az ember egyedül van és reménytelenül társtalan. Olyan világ ez, amilyen, de az író legsajátosabb sajátja és igaznak igaz.” Érdekes megfigyelnünk, hogy amíg az író (49 éves korában) a Lengyel Balázs szerinti kíméletlen önvádjáért az őskollektívumban, gyerekkorában talál feloldozásra, addig az esztéta e kegyetlen írásmód magyarázatára a jövő irodalmában talál. Azt állítja, hogy Csernák Árpád „egyértelmű, zárt karakterének” (melynek jellemzője, hogy önmagával kétségbeejtően kegyetlen, a világgal kíméletlen) „kemény nyomvonala a mai magyar irodalomnak modern, formabontásokkal telített, a tudatregényekkel és az utánuk következőkkel rokon (…) külön útján” halad. (A kiemelés tőlem való.) Azaz a jövő hírnöke. Ezt jelenti nála a „valami más”, a többitől elütő, „valami sajátos”. Ahogy már idéztem is: „egy rés”, a „reménytelenül társtalan” világba. „Olyan világ ez, amilyen, de az író legsajátosabb sajátja” – az igazsága.

Anélkül, hogy következetesen, tisztes elemző módján végigértelmezhetném – gerezdjeire bontva a magvát benne – a lengyelbalázsi mondanivalót, az talán így is elfogadható lehet az olvasó számára, hogy a Lengyel Balázs által említett „résen” kívül még egy rés támadt itt, mégpedig a tartalom és a forma között: a mondanivaló nagy súlya és elhangzásának jelentéktelen helyszíne (egy vegyes színvonalú, nem mértékadó folyóirat), illetve időbeli elhúzódása között. Magyarán: a súlyos ige nem akkor, nem ott és nem úgy hangzott el, ahogy értéke szerint hatni tud.

Visszahatni elsősorban Csernák Árpádra kellett volna. Ehhez még (Lengyelnél már) 1994-ben valóságos aranyidő sütött rá mindkettőjükre. Igaz, másképp, másfelől sütött az esztétára, és merőben másfelől a felfedezett íróra és újdonságára. Az utóbbi a vidéki színész bolondistóki bolyongásában, ha egyre csak saját bőrén tapasztalhatta: mennyire összenőtt még a XX. századvégi „magyar ugar” a XIX. századi (aranyjánosi) Bolond Istókok ekhós szekereinek úttalan útjaival. Csernák Árpádra belülről jött fel a Nap, a mentőangyal, az írásból. Ahogy 49 évesen írta első könyve fülén: „Gyakori dermesztően reménytelen állapotaimon mindig átsegít a hit.” Épp a fiatal férfi írói korszaka a legjobb bizonyíték hite kifogyhatatlanságára. Ő meg a hite, hol istenhite alakjában, hol ógörög írói kiruccanásai során, és egyre nagyobb kedvvel ’92-es és ’94-es kötetei óta, amikor is isteneket aprítgató mitológiai magánstúdiumai kiélésének örve alatt saját – kezdettől fogva nagyra méretezett – egója, mint kiscsibe a tojásból, kikel Héraklész hidraölő dorongjával, és derekasan földuzzasztott önbizalmával kedvére kigyilkolássza magát. Minden bűnt felhajt fenékig, minden ágyat és ágyast belak; minden maszkot levet és fölragad; eközben pedig disszertációt ír és fejére koszorút szerez, és érett, nagy írói vallomásokban öregkoráig vallja a humanista szeretet-törvénytárát az ógörög kutyatartás szabályaiból a mai kutyatartók okulására. Merthogy mindig is együtt tették tűvé a rosszat, ő meg a hite. Hol peckesen, már-már hetvenkedőn hegemónnak képzelve fölötte magát, hol pedig – szerettei és saját szenvedései (végveszélynek érzékelt nagy betegségek) idején – a komikum határáig elsodródott megrendültséggel csapot-papot odahagyva egója színes gazdagságából, szinte pőrén borulva a földre, úgy menekülve Isten oltalma alá.

Mindez pedig az irodalom szemszögéből vizsgálva olyan magasfokú érvénnyel valósul meg benne, azaz olyan az írásművészeti elhitető képessége (a hitelessége), melyről elemzőjének saját kamaszkori nagy élménye jut eszébe: Lukács György levezetése a royalista Balzac – önmagát fölülíró – művészi igazmondásáról, objektív realizmusáról.

Lengyel Balázsra (aki épp egy másik, talán még nagyobb szenvedéllyel gyakorolt stúdiuma, az irodalomtudomány, és sajátos ága, a kritika művelése közben találkozott Csernák Árpáddal a ’80-as években) egészen másfelől sütött a Nap, megszabadulván a diktatúra elembertelenítő négy évtizedétől. Még a magyar vészkorszak után (1946-48 között) a lelki-szellemi kivérezettség kómás közegében egyszer csak (mint De Sica Csoda Milánójában a nyomorgókra a sötét égi borulatból a napfény sugárnyalábja), nálunk egy író-költő csoportosulásra, az Újholdra, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván, és primus inter paresi alapon teoretikus szerkesztőjükre, Lengyel Balázsra hullott le a napfény. Igaz, a diktatúra előkészületei elsöpörték röpke fényjátékával az Újholdat, azaz a csoda itthon is csak éppen átlobbanhatott a sötétségen, miként De Sica milánói nyomorultjain. De napjainkra, az idő távlatának jóvoltából fontosabb, ha tisztán látjuk: Lengyelék Újholdjának puszta létrejötte is csak azért volt lehetséges, mert még a Rákosi korszak rémidejében is összehasonlíthatatlanul jobb volt az irodalom társadalmi helyzete, mint a XXI. század Magyarországán, jelenleg. Pilinszky, majd Ottlik és Mándy széles körű olvasói elfogadottsága akkor, ha csigalassan is, a politikai hatalom meghátrálásához vezetett. Lengyel Balázs is kora egyik legjelentősebb kritikusaként előléphetett hosszas tudósi karanténjából: nem csak a könyvei jelentek meg, a ’70-es évektől rendszeressé váltak kolumnás könyvszemléi az Élet és Irodalomban, a ’80-as években pedig – ugyan nem folyóiratként, hanem évkönyvként – ismét Lengyel Balázs szerkesztette Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal az Újhold Évkönyveket.

Amikor tehát a diktatúra összeomlása után ’92-ben Lengyel Balázs a 49. évét taposó Csernák Árpád első kötetét megszerkesztette (az író-színész által Kaposváron létesült Mondat Alapítvány induló könyvsorozatában), már túl volt a kritikusi szívben is erős, meglódult dobogást okozó A panzió című Csernák-novella felfedezésén is, és Csernák Árpád megjelentetésén is az Újhold Évkönyvben.

„Számomra akkoriban a legemlékezetesebb A panzió című elbeszélés volt” – idézte fel Lengyel Balázs a novella felfedezését 1996-ban. – „A komor történet szürrealizmusát nem lehetett elfelejteni. Azt, hogy egy táji színielőadás után a hazainduló színésztársaságot egy panzióba viszi a busz, ott kell megszállniuk, de fokról fokra kénytelenek észrevenni, hogy a panzió valójában kényszerhely, tébolyda, sőt börtön. Fogsággal, eltűntetésekkel, titkos gyilkolásokkal teli háború. A békés mindennapoknak mindennapi borzalomba való átváltozása. Olyan, ami számunkra a valóságban annyiszor lejátszódott már. Csak képtelenségeit szürrealizmusnak tekintjük. A fantázia játékának…”

Hogy milyen teljességében tárulhatott fel az első Csernák-kötetet szerkesztő Lengyel Balázs előtt a szerző addigi írói termése, arra abból is következtethetünk, hogy a 70. születésnapjához készülődő író mostani válogatott novellagyűjteményébe első kötetéből a következő novelláit vettem át:
Nyugodj meg, Jan; Bemutató előtt; Végig a kék jelzésen; Isten ajándéka; Olvasópróba; Ha diktál az Úristen; Körbe-körbe; A panzió; A vitrin; Fekete pávák – az első kötet tizennyolc novellája közül tízet; megjelenése után csaknem két évtizeddel.

Ha még egy pillanatra visszahátrálunk az író ovális fotójával díszített második kötethez, és elviselünk még egy címlistát, a szintén Lengyel Balázs által szerkesztett második könyv 200 oldalának 31 új novellája közül kívánkoztak a mostani válogatottba:
Este próba; Inga; Elsősegély; Varjúvér; A csirihau; „Szépek a lombok”; Svéd acél; A túlélés stációi; Nergal; Anarchy; Társasjátékok; Vadrezervátum; Barkauz, a zongorista; A mecénás; Zarándoklat; Végjáték – harmincegyből tizenhatot – a két kötetből összesen huszonhat novelláját vettem át a válogatottba.

Az Este próba szép szürke hátsó tábláján (Gulácsy Lajos tébolyult bohócának rajza alatt) Csernák Árpád néhány sorban az olvasó figyelmét kérte: „Eljátszottam több mint száz szerepet, írtam több mint száz novellát…” Ez a „száz novella” visszavezet a Csernák-kötet különös fiatalember-fényképéhez. Az az összeszorított száj mondja, hogy: „írtam több mint száz novellát”. Mondja és félrenéz. Egy évtized (vagy több) novellatermésével a zsebében már csak színész pályája addigi hosszú gyakorlatából is tudja, mekkora dolog a jó belépés a színpadon! Megfontolás, kiszámítás, gyakoroltság kell hozzá! Ő azonban félrenéz. Így pedig annyira túlfeszült, mint egy pokolgép – de közben holtfáradtnak is látszik, már-már annak a határán, akinek ujjai közül kezd kicsúszni a cipelt terhe, mégis megütötte kényes szaglású orrát valami – ez is arcára van írva. De itt álljunk is meg. Nehogy egy fénykép arckifejezése elfedje az olvasó elől a fontosabbat, a tényleges helyzetet.

Azt, hogy Csernák Árpád 51 éves korában rakatta könyve oválisába ezt a fotót. Hosszú idő múlt el azóta, hogy tehetségét Lengyel Balázs fölfedezte. Már a gyűlölt uralom is négy évvel előbb összedőlt. Egy új, független magyar könyvkiadó, melynek még a neve is Nap, lett második könyvének a gazdája. A sötét idők után felfedezője, Újhold-Évkönyvbeli közlője, Lengyel Balázs onnan onthatja rá a napmeleget – mégsem következik be, aminek istenigazából az ideje már régen megérett. A Nap Kiadó kemény táblás, 31 novellás, szép kötetében mégsem lesz benne a maga helyén, idejében és Lengyel Balázs irodalomtudósi színvonalán megírt tanulmányával az ő bevezetése a magyar irodalomba. Hiába lenne idejében, angolnasimasággal kisiklott belőle az irodalomtörténészi-ítészi kézen fogás, annak rendje és módja szerint, holott ez mindig is így volt, amióta csak van irodalomtörténészi katedra az egyetemen. Ez az aktus, az író befogadása a kortárs irodalomba így vált tradícióvá nálunk.

Mi fűzhető ehhez a mából? Először is az, hogy bármennyire is avantgárd a háború után föllépő egyre több írói nemzedék, kubista, kon­struktivista és szürrealista, a ’90-es év, a diktatúra alóli kiszabadulás ideje óta pedig nagymellényű posztmodern is, nincs az a szürreál vagy posztmodern, ha már kikelt a tojásból, ne vallaná magát teljes szívéből ebben a jól bevált szokásban a bigottságig tradicionalistának.

Másodszor pedig Csernák Árpád 2013-as válogatott novellagyűjteménye – fűzhető hozzá a mából –, valamint utószavának itt következő néhány észrevétele, befejezésül.

Az 51 éves koráig egyre késlekedő, végül pedig a legalkalmasabb helyzetben elmaradt irodalomtudósi bemutatás – hiába próbálta meg a védekezést ellene – a legérzékenyebben sújtotta az írót. Muszáj lesz íróvá válása történetének még egy, rajta igen uralkodó szálát ismertetni ahhoz, hogy az olvasó a sújtás keménységét jobban megérthesse. Mostani Válogatottjának szerkezetével igyekeztem ugyan elérni, hogy az írói műalkotás egészében ez a – mélyen a gyerekkorába visszanyúló – erőteljes és mégis kényes, szakadékony szál megfelelő világossággal kerüljön helyére, de néhány mondat dióhéjában összefoglalnám a jelentőségét. A szinte még gyermek Csernák Árpád az imádott-gyűlölt (valójában nyaktörő konfliktusaik tűkanyarjaiban, sűrű keresztbefordulásaiban is végig szeretett) apja sorsában döbbent rá saját írói jövőjének előképére. Idősebb Csernák Árpád ugyanis írt, sőt festett is; nem csupán családfői elkülönültségében – ellenszegülést nem tűrve – nőtt föléjük. Írói, festői ténykedése nem csak otthonában hatott rideg szorgalmasságával és titokzatosságával, hanem a külvilág érdeklődését is felkeltette – pontosabban némi sikert aratott. Nagy írónevekkel teli folyóirat (a Nyugat) hozta a novelláját, majd olyan íróhatalmasságokkal szerepelt együtt (már a fia számára is irodalmi ínyencségnek számító) antológiában, mely előlegezte a beérkezést. Kiállított festményeihez is roppant nagy, timpanont hordó oszlopzat alatt vitt az út a Műcsarnok bensejéig. A folytatás azonban itt is, ott is elmaradt. Hogy aztán a komor aggastyánkorig az apa és – közben íróvá érett – színész fia között csak a felnőtt korát élő-küzdő gyermek lassú megenyhülése, és a másikat megérteni képes belátása keskenyítse milliméterekkel a szakadékot. Mialatt az apáéval annyi mindenben közös természet – benne a lengyelbalázsi jellemrajz jellegzetes, csak éppen nem apai örökségnek tudott, vagy erre kellő mértékben figyelő – vonásaival (és tegyük hozzá azonnal, mert így teljes a kép:) az örökség elleni védekezés ellenszérumaként magában kitermelt érzékenységével még élesebbé, még fenyegetőbbé tette maga előtt a lehetőséget, hogy vele is megismétlődhet apja irodalmi pályájának félbehagyottsága.

Nem lenne teljes a Nap Kiadó kötetének ovális portréja a befelhősödő arcú fiatal Csernák Árpádról, ha komorságában nem ismernénk rá ezzel való démonikus belső harcának a lenyomatára is.

Az író további sorsában súlyos következményekkel járt mindez. Elsősorban a novellatermés aggasztó csökkenésével. A fiatal Csernák Árpád büszkén vallott „száz novellája” igencsak nyugtalanító érzékletességgel vetítődik rá a későbbi korszak novellahiányára. Mutatja ezt a máig született kevés novelláskötet éppúgy, mint ennek a novellaválogatásnak a terjedelmi szűkössége – pedig az eddigi életmű egészéből kívánva áttekintést nyújtani – egyáltalán nem titkoltam e válogatás valódi célját, hogy éppen Csernák Árpád Válogatott novelláinak közreadása sarkallja az írót új teremtő korszakokra.

Kárpáti Kamil


Kapcsolódó anyagok:


Csernák Árpád Válogatott novellái »
SZJA 1%!