Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A 79 éves korában, 2007-ben elhunyt Csillag Tibornak ez a hatodik kötete, ám elég szokatlan módon a hatból kettő már posztumusz kiadású. Az volt 2010-ben Shakespeare és más alkalmi útitársaim c. tanulmánykötete, és most (három évvel később) a Ködből nő a haza is az; régi-új versei gyűjteménye, melynek túlnyomó többsége, háromnegyed része kötetünkben lát először napvilágot.

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1995-ben, amikor élete utolsó könyve, a Veszélyes utazás, válogatott verseskötete a Stádiumnál megjelent, Csillag Tibor 67 évesen már idős embernek számított (bármennyire is kitolódott a XIX. század óta az életkor határa). De még megrendítőbben látszik megöregedettnek a válogatott versei kiadása után pár hónappal később, 1995. január 19-én írt Eljöttél, Uram című, „a Veszélyes utazás megjelenésére” született versében: „…azt képzeltem, korábban / jössz el, míg fürtös a fejem / a zsarnokság korában” – De verse végén már nincs más: „reményem romjai között” csak a Csend terem. Ez a kiszáradt szemű, elvesztett hangú Jeremiás hangja.

A Ködből nő a haza nyomdai előkészítése során a tördelés véletlenje úgy hozta, hogy lapozni sem kell az embernek, mert a szemben levő oldalon a tizenéves Csillag Tibor kamaszkori, még a negyvenes évtized elején-közepén született négysorosát olvashatjuk: „A csend összesűrűsödik s megáll, / az éj szövetén át szitálva száll. / Áttetsző, harangvirág-könnyű ég. / Kék színbe gyertyát gyújt a könnyűség.” Olvasva tudjuk már, hogy nem csupán fotóikon hasonlítható össze a két költő, Tóth Árpád és Csillag Tibor, nem csak a testtartásukban s réveteg tekintetükben van valami a másik folytatódásából – lelkük kifinomodottsága is közös. Nem a formaművészet zenéjében, hanem a viszonyuk azonosságában örömhöz és fájdalomhoz.

Ekkor megütközünk: miért kellett ennek a négysorosnak a megteremtése után 32-35 évet várnia, hogy tizenéves költője 51 éves korában hozhassa nyilvánosságra első kötetében?! Mert ez a Tóth Árpádhoz mért „áttetsző” lélek már közelebb járt az 52-höz, mint az 51-hez, amikor 1979-ben (valójában: átcsúszva 1980-ra) első kötete megjelenhetett.

De hát mikor és hová veszett el ez az ember? Miközben a magyar költészet még a maga egyetemességében (azaz sokszínűségében és sokszintűségében, végeredményben: sokféleségében), noha korántsem aranykorian, amiként még a két háború között is, de élt és életben maradt. Hová tűnt belőle Csillag Tibi?! Huszonegy évesen letartóztatták, az Andrássy út 60-ban székre állították (az akkor még nem kirakatba, múzeumi tárlókba tett) vallató szobákban és kínzókamrákban helyben repültették, megkínozták, kiröhögték, s Kistarcsán találta magát. Internálták. Egy évvel később (még csak rabszállító kocsira sem volt szükség hozzá, hogy tovább hurcolják) a börtönt vitték az internálótáborba. Három lemeszelt ablakú év múlva börtöntöltelékként mehetett (– de hová? – haza?!) nem csupán feleslegessé – egyenesen gyűlöletessé vált személye. Vajon eközben megváltozott volna a Megállt a csend c. négysorosa? Költői tökélye? Bensőséges érthetősége? Vagy a többi verséé?

Hosszú évekig a Szépirodalmi Kiadóban – óvatosan, hogy be ne szennyeződjenek – a legkiválóbb lektorok, versszakértők olvasgatták a Megállt a csendet a többi versével együtt, de mintha csak gondosan besötétített szobában tették volna. Így is akadt olyan szerkesztő, aki – magánemberként – verseit kiadta volna. Még főszerkesztő is. De végső döntésként külső tanácsnokhoz fordultak. Szó sincs róla, hogy a vége Csillag Tibor kirúgása lett. Még ők kértek elnézést amiért, lám, legőszintébb szándékuk ellenére…

A hosszú történet szolid szakmai bája, hogy amikor egy-két évvel később a Harangöntő (Csepelen) megjelent, Pándi Pál, a párt-tudós, a tanácsnoknak álcázott éber párt-lelkiismeret a Kritika c. szakfolyóiratban fél hasábon folytatásra biztatta – valójában pedig már csak írása kurtaságával is: kitessékelte a költészetből. Mindez 34 éve történt, ’79-ben, költészetünk mai társadalmi helyzetétől már fényévnyire a múltban.

Mégis hozzá kell tenni az elmondottakhoz: ha az állampárt az ötvenes években a Piros a vér a pesti utcán költőjét, Tamási Lajost nem száműzi Csepelre a Munkásotthonba, aki ott nem hozza létre az Olvasó Munkás Klubot; majd (ha nem is az egyik percről a másikra, de egyszer mégis bekövetkezőn) ha nem hagyja magában fölelevenedni a pesterzsébeti Zrínyi utcát; benne a szülői házzal, a föl-föltámadó északi szélfúvással a Határ út felől, mikor is nemcsak a tolatómozdonyok dohogását hallotta a töltéstől, hanem a lecsapódó gőz savanyú ízét-szagát is letüdőzte; s ha akkori orrfacsarását az emlék későbbi gyönyörűségére nem váltja föl; és ha abból nem szálazódik elő a többi erzsébeti emlék: a padlás-szerkesztőség az Ady Endre utcából; ahol egyszer csak kiélesedik Csillag Tibor vékony nyaka fölé kamasz arca; és ha ő azon nyomban nem hallja meg Tibi lámpaláztól átforrósodott hangján felolvasott versét – nos, akkor sosem ébredt volna rá végül, hogy csepeli klubjában az a kucsmás, a kabáthajtókáján többszörösen körbetekercselt vastag sálú, hajlott hátú ötvenes férfi azonos azzal a Csillag Tibivel, akivel hat-hétéves korkülönbségük ellenére közös volt a kamasz idejük (ő már majdnem kinőve belőle, Tibi pedig épp csak beleérkezve), de éppen akkor, amikor mindketten – persze igazából: gyerekesen túlzó jelentőséget tulajdonítva neki – még üde örömöt éreztek magukban, ha a pesterzsébeti újság közölte a versüket. Ha ez mind nem jut eszébe Tamási Lajosnak, akkor még 1979-ben sem jelent volna meg a Harangöntő, és mi sem tehettük volna közzé a Ködből nő a haza oldalain Tamási Lajos két, Csillag Tiborhoz írt levlapját.

Elsősorban nem az elismert, sőt hírneves költő szolidaritását akartuk dokumentálni, sokkal inkább azt, hogy már 1979-83-ban is (amikor még a társadalomban az elfordulás a költészettől csupán az elején-közepén, ha tartott) milyen lassan és nehezen zajlott két költő esetében is a költői érték befogadása és (f)elvállalása. Ha csupán kicsit elmélyülünk a két levlap összesen is csak pár mondatában, látjuk, a szerkesztői munkára vállalkozó és a kiadás felelősségét viselő Tamási elsősorban a fölelevenedő emlékeiben élő költőnek nyújtja a kezét – így is sorsdöntő erkölcsi erő van a gratulációjában! De érezzük a felelős kiadó megkönnyebbülését is, aki mégegy olvasással befejezve szerkesztői munkáját, érzi hogy nem vitte félre a szíve: Csillag kötete szépen fog beilleszkedni az Olvasó Munkás Klub kiadványai sorába. (Majd nem érkezik fejmosás a párt felől, és az olvasó tetszésére is bizton számíthat.) Ám Tamási Lajos 1983. március 15-i levlapja már sokkal többről szól. A jelentős költővé érett Tamási, akit ’56-ért hosszasan megbüntettek, karrierjét kettétörték, és éppen száműzöttségében született legjobb versköteteit agyonhallgatták, a megbocsátó párt által engedélyezett születésnapjára készül – így: „…De majd ennek is eljön az ideje, ahogy ma tudom, április 12-én, mely alkalmon, úgy tűnik, át kell esnem” –, amiben nem csak a csömör hangja üti meg fülünket, van benne elég az undorból is. Ám mi a folytatásáért idézzük az előkészület híradását. Mert ami elviselhetővé teszi a nem kívánt cirkuszt a költőnek, ahogy írja: „s ha valami megkönnyíti, emberivé teszi-teheti számomra, éppen az a hang és szín, amit te oly angyali tisztasággal személyesítesz meg, hogy óvakodnom is kell a megremegéstől: egy valaha-volt álomvilág elevenedik föl bennem, ha látlak, vagy soraidat olvasom és sok kétségem, gyötrődésem csitul meg (túlzó) baráti szavaidra: talán mégis azt a tüzet őrizzük, ami valaha fölgyújtott bennünket, s talán még nem lobbantunk el egészen”. És nem hiányozhat alóla a „baráti tisztelettel köszönt” testvéri szeretet-jelzése sem.

Csillag Tibor első verseskötete után 16 évvel megjelent második könyve 1995-ben (ismét szokatlan, sőt merész módon:) válogatott verseit foglalta magába. Ez volt a Veszélyes utazás időtálló kemény kötésben, és Gaál Imre (félig a legjobb barátnak, félig a kútfőnek, mesternek, művészideálnak tekintett) festő legszebb grafikai lapjaival díszítve. Gaál ekkor már 31 éve halott. És 31 éve oszlatta föl magát az Átlók társasága – közöttük Csillag Tiborral.

Az más lapra tartozik, és másutt is kell foglalkozni vele, hogy azért, mert Gaál Imre sírja körül – Gaál ugyanis a csoport alapító vezéregyénisége volt – az Átlók föloszlatta magát, ettől még – makacs és izgága fiatalságukon kívül – ez az égvilágon semmiben sem felelt meg a valóságnak. Inkább a gyászünnepi feloszlás ellenkezője a valóság: tulajdonképpen ott, Gaál koporsója fölött vette kezdetét az Átlók új élete. Mindjárt a halott festőtárs halhatatlanságának felismerésével.
Csillag Tibor vonatkozásában ez a felismerés a Veszélyes utazás válogatott verseinek magasrendű költői értéke mellett barátai, művésztársai gazdag és szemléletes átlós krónikáját jelenti. A költő tucatnyi Gaál-verse mutatja a festőt elpusztíthatatlan erővel velük együtt élőnek – ahogy ez Csillag Tibor versteremtési technikájából – valamint Shakespeare következetes és kifogyhatatlan búvárlásából – egyenesen következik. A Csillag-vers leginkább a reneszánszra visszavezethető költői magatartás-formája, hogy verse szövetébe szükség szerint szabadon átvesz, és önmagához a legcsekélyebb kétkedés nélkül hasonít-honosít – társaitól éppúgy, mint a világirodalomból – minden gondolatot, történetet, képet és zenét, és habozás nélkül beülteti költészete akár játékos, akár drámai vagy tragikus szférájának építő eszközeként.

Ez a tulajdonsága csakugyan kitárja boldog ártatlanságát, született és ki nem gyógyítható korszerűtlenségét – de legfőképpen mélységesen közösségi ember mivoltát mutatja. Számára az Átlók (alakulásukkor, 1960-ban is) tipikus reneszánsz céhet jelentett; még inkább a szakmai céhbe tömörültek műhelyét: együttműködést szellemben és munkában, közös célokra szövetkezésben. Pl. ahogy Verrocchio meg Leonardo a verrocchiói műhelyben a mai egyéniség legszentségesebbnek vélt magánügyén dolgozott együtt az egyazon műalkotásukká vált festményükön (még a hierarchikus rendet is megbontva mester és segéd, idősebb és ifjabb között). Igaz, valamivel jobban állt akkor Firenzében a kollektív művészet–közösségi embereszmény szénája, mint a mi iparilag civilizált, bedórendszerrel és kaszárnya-politizálással tömegesített, a költészet és a szépművészetek ellen egyre sikeresebben immunizált, pártok és diktátorok által konfekcionált modern horda-korunkban. Azaz Csillag Tibor verssora szerint: a XX. század külvárosában. Csepelen, ahol született és Pesterzsébeten, ahol élt s ahol: „csak pincefal az erzsébeti égbolt”.

Csakhogy neki, a költőnek és néhány nem vér-, hanem szellemük szerinti hozzátartozójának, mint az Átlóknak és más barátainak, éppen ezzel az értéktudatosnak megőrzött korszerűtlenséggel sikerült áthatolni a „pincefalon”. Holtuk után legalábbis hihetjük, hogy nekik sikerült kiszabadulni, és lesz még az ár alól kibukkanó olyan kor, amely Csillag Tibor költőt és társait viszont fogja látni a víz hátán úszó Antologia humana nevű Noé-bárkán.

Mindenesetre a Csillag Tibor-i tézis a XXI. század 20-as évei beköszöntével, most, még pontosabb és töményebb megfogalmazású, mint amikor a múlt században verssorát leírta: „csak pincefal az erzsébeti égbolt”. Azóta épp elég idő telt el ahhoz, hogy rögzíthessük: visszájára fordította az idő a költői sor értelmét – ám cáfolat helyett ettől nől csak igazán egyetemessé a súlya. A sor születése pillanatában a költői szókimondás morális alapzata az volt, ami a korábbi költőké, ha szitokszóval illeték népüket, hazájukat, az ország urait, Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Füst Milán, Vas István, Nagy László – szóval „az érted haragszom, nem ellened” erkölcsi fundamentumán. Csillag „édes hazája”, még ha a költészet nélküli kor antológia-szerkesztői Csillagról nem tudtak is: Pesterzsébet volt, egy külváros csupán, melyet a növekvő kulturáltság, a progresszív társadalmi fejlődés, a következő század majd úgy emel föl a nemzet szintjére, ahogy annak idején az erzsébeti ősnádast, a Kakastót temették be a földgyaluk, hogy helyén új városnegyedet teremtsenek. Ahelyett azonban, hogy a költő feje fölött pincefallá zárult külvárost számolta volna föl a holnap progressziója, a kifordult idő mintha Pesterzsébet eget elzáró pincefalát tágítaná országossá. A külvárosból csinál országot. Méghozzá elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tekinthessük csupán rossz álomnak.

De vissza kell térnünk a Veszélyes utazáshoz, mert már 1995-ben némiképp furcsának látszott, hogy Csillag Tibor a Harangöntő (első verskötete) felét nem válogatta bele. Bár betette az arra érdemesebbnek vélt másik felét. Ez még elfogadható válasz is lehetett volna, ha nem húzza alá a sok kihagyás furcsaságát a kimaradó versek politikai színezete; és az a kérdőjelet megvastagító politikai helyzet, hogy a válogatott versek már a diktatúrától megszabadult demokráciában jelentek meg. Nem volt többé mitől tartani a költőnek munkás versei miatt. Nos: egyrészt csakugyan nem kellett semmitől tartania. Másrészt, és különösen a köztársaság első öt évében, amikor a Veszélyes utazás is megjelent, költőnknek nagyon is a saját bőrén kellett éreznie, hogy mennyire nem időszerű a feltörekvő új politikai csoportosulások körében a munkásság témája. Cs. T. ekkor már a Stádium szerkesztőségében dolgozott; tanulmányai java (amely majd halála után a Shakespeare és más alkalmi útitársaimban jelenik meg kötetbe gyűjtve), a Stádium folyóiratban lát napvilágot először. Csillag Tibor védelmezni szeretné az elnyomó, őt magát is börtönbe hurcoló diktatúrák leáldozása után, az öregségére nehezen megteremtődő szabad gondolkodói státuszát. Írói függetlenségét. Tanultsága, irodalmi tapasztaltsága folytán tizenéves korától költőnek tudta magát. Odáig az élete is a költő választott élete volt. Az ávéhások zárkájában is, majd tíz éven át a Fedéllemezgyár portásaként is (azt mondta mindig: „a koromgyáré”). Egészen természetesnek látszott, hogy apján, a sofőrön és anyján, a cseléden, a takarítónőn kívül szolidáris a koromgyári munkásokkal. De mikor érezhetett volna ettől kielégülést a bensejében? Éppen a két leginkább közülük való – apja és anyja – volt az, aki fiukat bár meg nem értve, de mégis az ő gyöngéden elviselt óvásukkal és áldásukkal tette költővé. Tibor kínszenvedéssel szembesült a diktatúrákból való állhatatos kirekesztése után saját történelem-szemléletével: saját sorsa és korának ’90-es évekbeli állapota minden hitének és képzeletének kegyetlenül éles cáfolata lett.

Ezért nem csupán a múltat megidéző anekdota gyűjtemény, hanem a keletkezése idejének friss színességét, elevenségét – hullámzásaiban is mindig a költészetet élve és vallva – olyan testamentum Csillag Tibor posztumusz könyve, amellyel – anélkül, hogy bárkit bármire rá akarna venni – mégiscsak azt szeretné leginkább, ha hagyatékunknak tekintenénk. Például a barátságosságáért. Csillag Átlós-krónikája a barátság könyve. Messze túlélve a Veszélyes utazás, a válogatott versek megjelenési dátumát, átnyúlik és folytatódik a Ködből nő a haza eddig még nyilvánosságot sosem kapott baráti történéseiben. Most már szinte testvéri összenőttségben az Átlósutcaival, vagyis Rátkay Endrével, aki közben a saját ikonosztáz hegyvonulatát megteremtve, Gaál Imre mellett – de a Csillag-féle krónika-festésben egészen egy húron pendülve Csillag krónika-írási szellemességével és humorosságával – a költő tökéletes szerzőtársának bizonyult. A Csillag-féle barátok könyve, de egyáltalán az erzsébeti művészetet ismeretlen nagyságában és sokarcúságában (nagyon is ideértve festői kifogyhatatlanságának sokszintűségét is) senki nem tudná Rátkay művészeténél megejtőbben bemutatni, hogy valójában mi is az, amit a külváros szellemi dugáruként a múlt század közepe óta rongyos koldusgönceivel oly állhatatosan dugdos és eltakar.

Kárpáti Kamil
Az átlósok egymás közt Kosfejűnek hívták Gaált, Átlósutcainak, Piszkos­szakállúnak Rátkay Endrét, Borzorrúnak Kárpáti Kamilt, Trecento Vilmosnak Czétényi Vilmost, és Aranycipőjűnek Juhász Sándort. Csillagot puritán módon Cs. T-nek mondja a hagyomány (csupán egyetlen ifjúsági regény nevezi Égöv Tivadarnak.


Kapcsolódó anyagok:


Csillag Tibor: Ködből nő a haza »
SZJA 1%!