Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Ugorj fejest az alkalomba!


Fohász a jövőhöz: „Segítsétek szegény Leventét
Jegyzetem kedvére teremjék.”


Előző – a 12. –  kötetem (A halhatatlanság nyomvonala, 2005.) első fele túlnyomórészt (hetvennégyből hatvan) olyan kamasz- és ifjúkori versből állt, melyet korábbi köteteim nem tartalmaztak. A megjelentekből tizennégyet pedig éppen azért illesztettem közéjük, hogy (miként azt tavalyi könyvemben megfogalmaztam:) „ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját.” Második felébe viszont zömmel olyan 2000-2005 között született vers került, mely bár a hetedik évtizedemből való, számára még nem jutott hely életműsorozatomban.

Olvasóm a 13. kötetet tartja kezében. Benne ismét adósságaimból kell törlesztenem, csak más évjáratok (egymástól is igen markánsan elkülönülő, önmagában kikerekedő) versterméséből válogatva. Amilyen az 1949 májusa és 1956. október 28-a közötti börtöneimben termett verseké; vagy az ettől meredeken eltérő díszletek között lezajlott másik – nagyjából ugyanannyi évig tartó színtéré – első házasságomé. A kettő egyazon mondatban említése önmagában meghökkentő lehet – nem is cinizmusból kerítek itt sort rá, hanem éppen azért, hogy tanuljuk meg ügyesebben megkülönböztetni az olyan fontosat, mint a költészet, az annyira lényegtelentől, mint azok a körülmények (azok a „díszletek”), amelyek létrejöttekor körülvették. A költő holt-tengeri sóval dúsított fürdővizű kádjában is a Szahara sivatagi „fehér férge” – ha képzeli. Amint tudjuk, Dsebel Sándor etióp költő mondta: „mint a vén disznó bele, / csupa fehér féreggel van tele”. Vagy ahogy a másik etiópnak madárház-kalickadrótja: börtönrácsozata – ám drótköze: lóversenypálya-bejárója; lejtakna rézsűje vissza, a szabadságba. Csak szárnyán múlik. Ahogy egy sziklában furatok vannak fenntartva a tengerlocsogásnak és szimfóniának, és a nyárspolgári vaskalapon – ha akarja! – átdugja ujját az isten (tudjuk, az Isten ujja), s a lágy szürkeállományban addig turkál (ó, ember, pontosabban bárminő lézerszikénél!), amíg csak képmása nem aktivizálódik, és rezzenéstelenül kitisztul odabenn. Lám, ugyanígy Vácon, börtöne közepén egy P. J. nevű úr (aki később majd nem fegyenc, hanem a thai császár udvari festője) beleszeret a fegyőrök konyhájának rembrandti gömbölyűségű, lobbanékony madonnájába; míg csupán alig néhány napja az MZ-ház1 celláiból kimenekített – tanulatlan – festősegédje: beleszeret a konyhalányba, Narcisszába. (23.p. – 25.p.)  Mivel a festők műhelyzárkája a nagyosztály2 eldugott szegletében, a konyha raktárának tőszomszédságában kapott helyet, továbbá mert a műhelyajtó egyébként szabvány kutyái3 egész nap dologtalan szunyókáltak, lévén az ajtó végig nyitva; mindezen körülmény együttállása következtében e hölgyek annyiszor surranhattak be rajta, ahányszor csak kezük teli volt válogatott falatokkal, keblük türelmetlen sóvárgással, szívük pedig a sodrony-nyiszogtatás lebírhatatlan óhajával. Mindemiatt a szerelmi légyottok a legcsekélyebb plátóiságot is nélkülözték. Hiszen a nyitott ajtó még a rajtakapástól is némileg óvott, amellett hogy az illendőség is általa valósult meg: amíg P. J. madonnájával duettezett, addig az alulírott K. K. botcsinált segéd ajtón kívül állt őrt, s hegyesen fülelt a kihalt szögleten túlról, a konyhából figyelő Narcissa jelzéseire, hogy a festő és madonnája után ők következhessenek a másik pár őrállása mellett. Könnyen lehet, hogy egy szakácsnéhoz meg egy katonanőből rég kivetkőzött konyhalányhoz – mint ahogy Vác börtönének közönséges hétköznapjaihoz sem – illik ez a folyandározódó rokokó mondat, mely valójában csupán arra kívánta irányítani az olvasó figyelmét, hogy bármikor megeshet velünk, ha a megszokotton hosszabban rajtafelejtjük nagyítónkat: nyomban szemünkbe ugrik a szokatlan. A rács köze. A szabadság hihetetlen pompája. (Nem is hinni kell benne, hanem gyakorolni, fejest ugorva az alkalomba.)

Az életműkiadás legelső kötete A tengerre vetett ágy volt, 1993-ban jelent meg, négy évvel aztán, hogy az ÉS kritikusa megtisztelően „a szerelem és a szeretet költőjének” nevezett. Magam is 64. évem végén (az előszóban) azt tartottam fontosnak, hogy könyvem „a szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett”. Egy másik kritikus azonban megintett, nem is a könyvemért, hanem azért, ami kimaradt belőle. A ’60-as évek szerelmes verseit kérte számon. Most, a 13. kötetben keríthettem sort rájuk. (65.p. – 91.p.) Hogy csak most?

– Ódiumát eszem ágában sincs vállalni. Emlékszem a rendszerváltás utáni első MKA-elnök gúnyos hangvételű kérdésére a ’90-es évek elején. (Elnök? Helyesebb alnoknak neveznünk kollégájával, a teljesen elvámolt NKA-alnokkal együtt… ám az elalnok utóbbira még inkább illenék.) Levelében kérdezett, melyben elutasította a Magyar Könyv Alapítványtól kért támogatást életműsorozatom elindítására. „Hát hány kötetből fog állni az az életmű?” Meggyőződése munkált hangjában; biztosra vette, ha nem ad pénzt, életmű sem lesz. Azóta ugyan az MKA élén az alnok-elnök többször cserélődött (ahogy másutt is), de a diktatúrákból megörökölt kontraszelekció ugyanúgy zöldül, mint „korszerű” feudalizációnk parlagfüve. Korunk címernövénye. A XXI. század a költészetet írtja e gyom helyett. Arcátlansága ma már akkora, hogy a gyomot nevezi ki költészetté. A társadalomból kivetett költészet szemszögéből mostanság ennyi a panoráma. „Emlékezésül, ez a Föld: / két ágyúcső összeragadt / köpi egymásba szüntelen /mit beletöm két félteke. / S eves benne a töltelék.”

K. K.
SZJA 1%!