Könyveink

Pazár Béla írásából

A reneszánsz a szépséget úgy határozza meg, mint

valamennyi rész harmóniáját olyan arányosításban

és kapcsolatban hogy semmit sem lehet hozzátenni,

elvenni, vagy megváltoztatni, csak az egész elrontása

árán. Olyan nemes és isteni tulajdonságnak tartotta,

amely létrehozásához szükség van a szellem és

művészet teljes erőfeszítésére. Az egésznek léptéke

van. A lépték az arányok különös, összetett esetének,

kapcsolatuk rendszerének, ritmusának, az arányokkal

végzett gondos munka eredményének látszik.

A szimmetria, a méretek együttműködése, a harmónia,

a közös megegyezés, egyetértés, az euritmia,

a méretek harmonikus egymás után következése,

évezredeken keresztül az építészet központi fogalmai

voltak, jelentésük, használatuk tágult, módosult

az idők során, de érvényességük az építészetre nem

változott. Az emberi nézőpont, az emberi szellem

alkotó ereje jelenik itt meg, az ember szempontjából

mondjuk, hogy léptéke van valaminek. Az emberhez

illő, az emberrel összemérhető. Ha valaminek nincs

léptéke, akkor nem egész.

Laczkovics munkái mintha a törmelékkel borított

terep ellenében léteznének, emberbarát tájat, a lépték

megvalósulásának igazi közegét hozzák létre, amely

egyben a hazaszeretet egyedüli maradandó kerete.

Másoknak épített, nem magának. Épületei átölelik,

belakják, tér-részek láncolatává formálják a külső

teret, mely azután a belsőben is hasonlóan egymásba

fonódó terekben folytatódik. Nem magasodnak környezetük

fölé ikon módjára, és nem is sajátítják ki

álságosan környezetük természeti szépségét a maguk

dicsőségére. Nem mímelik a külső és belső tér kapcsolatát

a transzparens üvegfalak jól ismert hazugságaival

és elkerülik a hivatalossá emelt népszínműépítészet

negédesen anekdotázó andalító fordulatait.

Keskeny, meredek mezsgye ez, kevesen merészkednek

rá.