Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Kárpáti Kamil legújabb verseskönyvének formátuma, fényes borítójának komorabb tónusa egy régi kötetét juttatja eszembe. Egymás mellé is állítom őket a polcon, mintha nagy korkülönbséggel született édestestvérek lennének. Az új könyv 2005 karácsonyán látott napvilágot A halhatatlanság nyomvonala címmel, a régebbi, a Fejek felemelésének háza című, 1971-ben. Utóbbi Kárpáti Kamil saját kiadása volt. Mindkét kötet korpuszának fekete a gerince, akár a Hold túlsó oldalának, hogy valamilyen hasonlatra találjak. De nem kell erőlködnöm, hiszen segítségemre maga a költő siet, készülő életművét mutatja eligazításképpen. Négykötetes regényfolyamának a címe ugyanis a következő: Isten háta fekete … E nagyregényének egyik példányába verses dedikációt jegyzett, amelyet új könyvének egyik ciklusában is elhelyezett: „Ha az Isten háta fekete / (mint egy befestett linóleumdarab), / azért az, hogy véshesse bele / kezed világító-fehér önmagad.” (Regényemet dedikálom [Annának]).


Máris barátságosabb a fekete gerincen összeolvasott fehér betűsor. Szinte betessékel, hogy már egy kamaszkorából is markáns versvilággal találkozzon az olvasó.


Ezek a versek nem zsengék. (Abban az értelemben semmiképpen sem, ahogy a költők összegyűjtött versesköteteik végére szokták illeszteni ifjúkori „botlásaikat”.) Robbanásig teli vannak energiával, vitalitással és érzékenységgel. Olyanok, mint ama pesti srácok, akiknek még arra sem jutott idejük, hogy latolgassák tettük helyességét. S olyan tiszták is. A kötetekből a kamaszkori esték és éjszakák megjelenítésére vagyok kíváncsi, ahol lányokat is tartogat a táj: „Az estben Zsí a dombon áll derengve, / szoknyája ráhajol, velem egy, / parti fán megért s szemezne / rőten a megy.” (Búcsú Zsítől, 1946)


Az 1971-es kötetbe került be egy másik kamaszemlék Zsíről, amint a költővel együtt fürdött egy téglagyári tóban: „Az alkonyatban bolyhos szirmokkal virágok csukódtak össze / s elfeküdtek agyag ágyaikon, mint takaró alatt a szeretők. / Zsíre, a péklányra gondoltam minduntalan – ti, ki tudja, / milyen éjszakánál időztetek. Nem hallatszott más, / csak a fojtott ropogás, amint millió béka nyújtott háttal / a tóba hullt s ha hamvas cserepekre tört a komoly tükör.” (Esti fürdés, 1946)


Pilinszky János is ezekben az esztendőkben írta A Trapéz és korlát verseit. Míg Kárpáti Kamil úgy érzi, hogy vére zsiborog a megérett meggy szemeiben, hogy képes a Holdbéli kültelkeket is átlelkesíteni szerelmével, addig Pilinszky Balatonjára, amelyben fürdik, minden szerelemtől távol, világméretű árvaság hull a csillagokból (Éjféli fürdés). Míg Pilinszky megadja magát az őselemnek, mintegy beléveszik, addig Kárpáti Kamil még a természet legszélsőségesebb jelenségeit is megszelídítené: „Mit félsz? Ég alján játszó villámok / Csak piros madarak! / Kalitkádba fogd be őket, vándor. / Hátadon játszanak!” (Villámok, 1944)


Honnan ez az istenek erejét is lefitymáló energia? Mitológia – nem kétséges – ez is. A törékeny emberé, aki nem fél, hogy szétperzselődik Zeusz szorításától. A lobbanékony kamasz, aki ellenállhatatlanul és elégíthetetlenül cikázik a világban, akár egy gömbvillám, egyszer csak megsejti versvégi hasonlatában, hogy fénye és hője véges: „Epevörös, fekete eres bő szoknyasátor, / ráforr bársony azsúrodra szemem, a bátor, / eléri az Ő combját és kincseket rabol: / kivillog alabástrom bőre kelméd alól. / Halványkék ér ágazódik a térdhajlat haván, / Letépnélek, kiterítenélek Alá s alám. / Lázam, mint kivégzés útjának köve, kordét ráz, / úgy himbálsz egyre glóriás, óriás bordélyház!” (Egy epevörös szoknyára, 1948)


A mulandóság- és a veszendőségérzet brutális ihletek nélkül is megtalálja előbb-utóbb az egyént, hát még ha fiatalon hurcolják meg és vetik börtönbe. Be más ez, mennyire távol áll Pilinszky életérzésétől, bár ugyanaz az iszonyú világ hatott mindkettejükre. Pilinszkyben olyan bűntudat keletkezett a világháború borzalmaitól, amit megérteni tán könnyebb, mint ép bőrrel, józan elmével elképzelni. Hát még azt, hogy ezt az abszurditást föl is vállalta.


Az ártatlan vezekelt és járt poklokat a bűnös helyett. Mit tegyen, akit elítélt, s fölmentett végül az ég? Kárpáti Kamilt a világháború után egy magát demokratikusnak nevező hatalmi gépezet fosztotta meg szabadságától, alázta és kínozta meg. Nem mentette föl egy nagyon is földi és honi igazságszolgáltatás. Nem volt számára annyi kegyelem sem, mint Pilinszkynek ama hamuszín egektől. Pilinszkyé maradt az örök szorongás, Kárpáti Kamilé pedig a legyőzött félelem. A börtönévek után Kárpáti Kamilra hosszú és tevékeny idő várt. Alkotóként, költőként élt vele. S mintha fokozható lenne még a világ abszurditásának foka, az áldozat nem csupán túlélte a sorsintézőit, de meglehet, hogy jobb, épebb állapotba is került náluknál. (Azért nem kéne ezt megköszönni, mégsem...) A Recskről készült dokumentumfilmek is ezt bizonyítják: a fogvatartottak gazdag életműveket hoztak létre, fogvatartóik meg elzüllöttek vagy máshogy: testileg-lelkileg leépültek. Megsiratni való, hogy a halott áldozatok és hősök, Gérecz Attila és a többiek nem érhették meg azt a kort, amelyben igazság- és jóvátételt, ha emberek nem is tettek, nem tehettek (?), ám a mindenkori humánumot ilyen nyilvánvalóan megjutalmazta az idő. A rendszerváltozás utáni hivatalosok közül annak az államtitkárnak, akinek Gérecz Attila neve, sorsa és költészete annyit sem jelentett, mint bármely mosóporé, Kárpáti Kamil bátran visszavágott versben, keserű méltósággal faragta ki a négy szonettjét. Íme a negyedik, záró darab: „Fiam-korú államtitkár… Hajnalaink / egyik találkozóján történt, hogy Zsazsám / elébe állt, s „beszélni kéne” – így, amint / szemébe nézne, ő fölényesen csupán // szemöldökét nyilazza, mint tornyán a bonc: / »megint arról a Géreczről?« – ejtvén nevét / magas lován Zsazsára így. – Ócska lobonc!, / te senki! – jól érzem most, míg történetét // Zsazsám bevégzi, s hallgat. Arca könny-eres. / Középszer ötvenhat sírja – hozzád, akit / megóvtam volna tőle, írtam. Végzetes, // miként te épp zászlólyukból ránk tekintsz: / nem látsz! Így árt az úr-szerep? Élsz? – rög lapít! / s a holt, kit sírba rúgsz: fölkél!, hogy élj megint.” (Mennyi az egész? – négy negyed, 2000)


Kárpáti Kamil új verseit nem a virágokhoz, az őszikékhez hasonlítanám, hanem az érett, porhanyós, de mindenképpen súlyos, ágat hajlító gyümölcsökhöz, amiket csak ódon füveskönyvek ígérhettek. Készültek újabb füveskönyvek is, megalázott és megsebzett testeknek-lelkeknek valók is a fiatalkori börtönnapokban. (Például a szegény Béri Gézáé.) Idősebb fejjel sem felejthette a szerző Gérecz és Béri fiatal arcát. Nehéz lehetett elhinnie legbelül, hogy a szonettben megelevenedett államtitkár bár éppúgy fiatal, mint a valahai költők, nem a kiválasztottak, hanem a hivatalosok közé tartozik…


Az ezerkilencszáznyolcvanas évek első felében Pestről Veszprém felé tartott velünk a menetrend szerint közlekedő autóbusz, és Maleczki Jóskával beszélgettünk alkotókról, költőkről. A bölcsészkaron a diáktársaink által kevésbé ismert, de tisztaságukban és mesterségükben kikezdhetetlen alkotókat említettünk. Ő Kárpáti Kamilt, én Marinkay István aktfotográfust. (Mindketten politikai elítéltek voltak, a világ és a nők szépségére, emberi harmóniára mégis ők taníthatták volna az egész utazóközönséget…) Nem írtam naplót, mégsem felejtem, hogy egy Czine Mihály-szeminárium után e két nevet tettük egymás mellé a sárga IKARUSZ buszon. Mostanában ez a személyes emlék is be-bevillan, hogy Kárpáti Kamil A halhatatlanság nyomvonalán című könyvét olvasom.


Kamaszkori versek és őszikék találkoznak ebben a verseskönyvben. Ha játékból föltenném a kérdést most valakinek, hogy hány éves volt a költő, amikor a következő sorok születtek, nem mondaná meg senki, hogy emez a koravén, amaz meg a vénen is örökifjú strófa: „S mikor egy hegedű égve / új égboltot feszít ki ránk, / mint mások az imás könyvet, / összezárjuk némán a szánk. / Üvegkalapácsok, rácsok / hökkenve dörögnek körül, / de ingünkön át már végleg / szivünk a másikhoz kövül.” (Esküvői közjáték, 1948)


„Te Katica ágyában bukfencet vetsz. / Én Olaszi Babának misézek. / Csütörtök Gizu megtanított: öle / tűfokán hogy hajtsam át tevémet.” (Két szorgos tanítvány – mi, 1990 után)


A költészetben sokféle találkozás lehet. Tudjuk, az esernyő és a varrógép is egymás mellé kerülhet a boncasztalon. Ám e könyvben a véletlennek a nyomát sem találom. Ezt a találkozást nem adja vissza a párban ábrázoltakról semmiféle emblematikus kép: sem a Januárius hónap múltba és jövőbe néző kettős arca, sem az Ikrek havát jelképező (szorosan egymás mellett álló) testvérpár felénk forduló sziluettje, de még csak egy hideg érme összeforrasztott két oldala sem. Bajcsy Zsilinszky Endréről Hernádi Gyula írt olyan drámát, amelyben az egyes életszakaszokat más és más színészek játsszák, s az utolsó felvonásban találkoznak. A darabban a legidősebb a legkülönb ember, megtagadja régi énjeit. Nem úgy a költő! Kárpáti Kamil kamasz- és érett kora harmonikus viszonyban áll egymással. Más példát kell keresnem viszonyukra. Ifjú- és öregkori versek találkozásáról tán egy Karinthy Frigyes-novellát lesz jobb idéznem. Közismert mű: Találkozás egy fiatalemberrel a címe. A Duna-parti történetben a kamasz számon kéri tulajdon felnőtt énjét, a befutott szerzőt. Kárpáti Kamil új könyvének tanúsága szerint a hajdan volt kamasz és őszikés korában lévő költő kiegészítik egymást. Még azzal is, hogy a sokszínű álmoknak és eszményeknek az igézetében, amelyek közül mindig csak egyet és egyféleképpen teljesíthet be minden felnőtt, az érett alkotó állja a kamasz költő tekintetét.

 



Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil: A halhatatlanság nyomvonala »
SZJA 1%!