Könyveink

Rózsássy Barbara: Részlet a Kifosztott ragyogás utószavából

Volt egyszer egy reményteljesen szabadnak ígérkező évtized, az 1990-es. Annak a szegélyén egy innen-onnan összeverődött, együttgondolkodásuk, egymásra találásuk révén összekovácsolódott kamaszokból álló társaság: a Stádium Fiatal Írók Köre. Ki-ki hazulról hozott, virágokkal vagy épp kövekkel megrakott kosárkájával hétről hétre beállított közös szeánszaik otthonná lett színterére, a Gaál Imre Galériába Pesterzsébeten, annak is (akkor még a fiatalság, de mindenekelőtt a fiatal irodalomárok számára még birtokba vehető) Rátkay Endre profán kápolnájába, az Aranyikon védőszárnyai közé.

Pacziga Andrea 19 éves volt, mikor a Lépcsők a csendbe c. antológiában publikált félkötetnyi költeményével nekivágott volna a magasba repülésnek. Csupán azért írom, hogy volna, mert az addig megtett nagy (és gyorsan beteljesülő) reményekre jogosító útja mindössze a következő közös könyvig, a Huszonötödik óráig tartott. De mindünk közül talán a legzárkózottabb, leginkább magába forduló fiatal lány elbujdokolt, vissza a magányába. Mígnem sok évvel később újra bekopogtatott – nem, nem a Stádium Fiatal Írók Körének, nem is a Gaál Galériának ajtaján – mert hol voltak már akkor közös szeánszaink! Sem kamaszságunk, sem kamasz-hitünk nem létezett többé. De az, aki egykor kézen fogott, eggyé kovácsolt minket, most is ott állt az ajtó mögött, hogy újra fülön csípje Andreát, az Andreában hosszú évekre elszundító költőt. Kárpáti Kamil, mint rendesen, hóna alá csapta a tékozló lányt (ahogy az már szokásává vált más tékozló lányok és fiúk esetében), minden, a közben eltelt vaskos időben megszaporodott kínjával-bajával és némi, azóta begyűjtött örömével együtt, s vele örült, hogy visszatért, és adott még egy esélyt a költészetnek.

Különös, szokatlan eset, ha a költő két, időben egymástól távol eső periódusban érik első kötetessé. Szokatlan könyv épp ezért a Kifosztott ragyogás, mely egybegyűjti Pacziga Andrea kamaszkori, induló verseinek és harmincéves fejjel újrainduló költészetének legjavát.
Ahogy az általa teremtett világ szerethető, becsülhető volt egykor, úgy szerethető, becsülhető ma is. Azóta kiérlelt sokoldalúságában, mondhatom, még inkább az.

Ma már észre kell vegyük, hogy az a lány, akit olyan magába fordulónak, világtól idegennek ismertünk sokkal szélesebb színskálát használ a puszta feketénél. Legkézzelfoghatóbb bizonysága ennek a Tulipánarcú és Földönhentergő című, gyermekeiről szóló ciklus. Csak egy példa ezek közül: „Tulipánarcú szememre / hajol: / anya, sose láttalak / boldognak! / Vizslatja mosolyom. / Nevetés hánykolódik / mellkasomon, / ahogy kifiguráz, / hagyom, / szamárfület tegyen / vékonyka ujjaiból / koronának fejemre.” (Nevetünk) Van ebben valami lehengerlően tiszta báj, ami nem hagyja, hogy az élénkre kevert színek szertefolyjanak, lecsöpögjenek a vászonról. Mert miközben hangja a verstől egyáltalán nem idegen (sőt, nagyon is életszerű), ritka dolgot csempész a költészetbe: a boldogság, az öröm kifejeződését. S teszi ezt olyan magától értetődő módon, hogy depresszióra hajlamos olvasója is lefegyverzetten áll előtte, némi – szája sarkában bujkáló – mosollyal.

Persze az öröm szikráit felfedező, s annak görögtüzét látni vágyó lelkes befogadókként azért ne ragadtassuk el a kelleténél jobban magunkat. – Pacziga Andrea költészetének is, mint minden fénytől átjárt, éltető friss oxigén helyett sötét pincékbe taszított, még születése előtt feledésre ítélt XXI. századi költőjének a nyomor az alapvető közege. Annak átélése, hogy ha a vers körbe is indázna minket otthonteremtő burkával, miközben körbevesz, vagyis születése pillanatában, mégis otthontalanságunk érzése a legfőbb tapasztalás: „De minek is ez az állandó hajsza? / Ha nem lehetek sehol otthon. / Isten csak kiejthetett a farzsebéből. / Így lettem sehonnan és sehová való.” (Hajsza 2.) – És saját hiányunk megfogalmazása már akkor, mikor még jelenlévők vagyunk, mikor még van szavunk kimondani: „Ahogy kezdtem, / úgy lesz vége. / Hajatlan-fogatlan / tudatlanságban. / Mi közte volt: / félig írt ég és más.” (Köztem) Hogyan is várhatná versolvasó ma, hogy a sorok közül ne a minket egymástól, társainktól megfosztó világ üres szemgödre nézzen vissza rá? Mert ami nemrég még csupán ködös utópiákban, a jövőről szóló, távolinak tűnő legendákban sejlett fel előttünk, azt ma: éljük. A költő tisztán látja: már nem kell, hogy döngve ránk csukódó cellaajtó jelezze, mennyire egyedül vagyunk. Mint haldokló szeme előtt, gyors egymásutánban sorjáznak a vers éles kontúrú képei: „Nem tudom / a néhány négyzetméternyi / szabad lélegzés / súlyát. / Ahol minden hiányzik. / Kutyaugatás, / lombsuttogás. / S hogy tarkónkra / fröcsköli aranysugarait / a Nap. / Nyirkos falak / mellkasomra borulását – / a láthatatlan bilincseket / csuklómon. / Nem tudom / milyen, ha nevem / sorszámra cserélik. / Hogy bármikor / ébredsz, szürkeség / süt vissza szemedbe. / Semmi zöld, / semmi sárga. / Nem tudom / otthonról jött levelek / után a várást. / A Kedvesre / hosszú időre rábízott / csókok kételyeit. / S nem tudom / az ablakkeretnyi / látóhatárt. / A magamba / zárva létezést, / azt tudom: / emlékkel / jól megrakott, / hová megyek, / bárhová vihető / zárka.” (Zárva)