Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Béri Géza 1933-1979

1954 tavaszán a váci börtön irodalmárainak „aranykorában” mellénk szegődött két, nálunk is fiatalabb ifjú, Béri Géza és Gérecz Attila. Attila első versforgácsai gondosan elrejtve születtek az alsó vaságyon író Béri Géza szeme elől is. Zárkatársak voltak, jóbarátok, mégis érthető Attila igyekezete: Béri kisgyerek kora óta a költészetre készülő, keménykötésű, hevesen vitázó, holtat se, élőt se tisztelő életfogytiglanos volt, nyílt a kíméletlenségig, szeretetének kimutatásában óvatos (egyenesen álcázott). Hajmeresztő érzéke volt ahhoz, hogy ellenkezésre ingerelje vitatársát. Igazi fehér bohóc módjára a kétszerkettőt is, még azt is, hogy a Föld gömbölyű, úgy vágta a képébe, mint torreádor vörös kendőjét a bika szemébe. Az illető vakultan és fölgerjedt dühhel rohamozott, de Béri (képletesen szólva) éppen csak félrehajolt (elegánsan, szinte táncosan), és a vitatárs fejjel rontott a falnak. Fölénye eleinte megtévesztette környezetét. Attila jött rá először, hogy Béri nem jószántából ilyen; nála a fehér bohócság nem jelmez és smink – ő a bőre alatt az. Nem azzal foglalatoskodik, hogy másnak törjön borsot az orra alá – ellenkezőleg: a világból mindent ami bors, delejesen magához vonzott, őt kínozta, gyötörte, prüszköltette szakadatlanul: ez a szűnni nem akaró állapot tette őt oly tüskéssé a külvilág szemében. Most, amikor Béri Eszter  jóvoltából költészetének jóval nagyobb hányadával ismerkedhetem, mint tíz éve bekövetkezett haláláig bármikor, Géza a Béri-jelenség megértéséhez a síron túlról küldi Önarcképét. Úgy nyitja, mint a jó kulcs. Pedig szófukar ön-arckép, mindössze két sor.

Sünike felvette százhegyű kabátját,
mert neki úgy tetszik, tövissel befelé.

Ebben a két sorban egy lélekbúvár vaskos tanulmánya sűrűsödik. Mindjárt az, ahogy ez a roppant tudatos költő tisztában volt helyzetével. Tüskés-tövises voltával. Sünnek mondja magát, miközben játék és tragédia egészében kitárulkozik. „Sünike”, ez a vers első szava. Mintha csak egy gyereket altató mese kezdődne. Altató? Fogalmam sincs arról, hányban írhatta Béri ezt a kétsorost. De akár a húszas éveiben, akár a negyvenesekben, ez az önmeghatározás elképesztő abszurditás. Hogy miért? Nos, a költőkről túlnyomó többségükben (és persze itt a nőkre és az Adoniszokra nem gondolok) bajos volna hároméves korukon túl csinosnak, jól mutatónak, jóarcúnak mondható fényképet csinálni. (Fiatalabb éveimben jöttem rá erre, amikor néhányszor magam is ott idétlenkedtem a versíró koszorúban, a Szép Versek fényképekkel ter-helt köteteiben. Addig úgy képzeltem, hogy a tábornoki kar, illetve a párt PB csoportképei a rossz küllemet illetően fölülmúlhatatlanok, de elhűlve tapasztaltam, hogy a Szép Versek kínálata itt-ott túltesz rajtuk.) Ezzel szemben Béri mutatós férfi volt. Férfias férfi – nem egy Schwarzenegger-fajta, hanem úriember férfi. Magas, markáns, hűvös, de fürkésző tekintetű. Haja már ifjúságában amerikaiasan tojásfejűvé tette. Mintha Kennedy elnök környezetéhez tartozna. Ráadásul már húszévesen erősen ezüstöződött ez a sűrű, rugékony haj – köztudott, hogy ifjú emberen ez is megteszi (hát még a nők szemében!) a magáét. Ezt az energikus, fölényes, finomságában is kemény diplomata-külsőt a 70-es évek derekáig megőrizte. Pedig mi minden volt akkor már mögötte! A szinte még suhancként megkezdett életfogytiglan Rákosi nehéz ávéhás legényei alatt. Aztán az átöltözött ávéhások éber figyelme közben legalább tíz év szívlapátolás az Illatos úti Vegyi Művekben. Béri Géza (a világ tíz „legnagyobb mai magyar költője” – negyven alatt – jól tenné, ha ezt figyelembe venné, amikor Bérit post mortem barátjának fogadja); szóval Béri Géza a világ leghosszabb ideig szívlapátoló költője volt. Ezüstös-amerikaias tojásfejével, szellemi-testi eleganciájával és átkozottul tüskés modorával együtt. Továbbá: feleségeivel, gyerekeivel – mintha csak a nagycsalád patriarchális idilljének volna elszánt, éles-eszű, -nyelvű újkori szálláscsinálója. És ez még nem minden. Mert végig – de végig! – kötete se volt. Végig, azaz 1979 karácsonyestjéig, amikor is – úgy látszik – oly ellenállhatatlan sóvárgás fogta el őt, a szapora nemzőt, egy új kisgyerek szeretése után, hogy haladéktalanul fölkerekedett és meg sem állt a mennybéli Betlehemig, ahol – hiszen tudjuk – Szűz Mária éppen világra szülte kisdedét. Igaz, azt is írhattam volna, hogy öngyilkossága órájáig. De utólag most már nem sokra megyünk a csúnya igazsággal.

Amíg élt, tíz ember életét élte – lázrohamszerű fölfokozottsággal. Közben írt, írt, írt. De a belügyesek is hajthatatlanok maradtak mindvégig. Amilyen hajthatatlan ő maga volt Önarckép c. versében. Ez az ember mégis „Sünikének” nevezi magát. Még ha sünnek! De sünike! Hát itt kezdődik a lélekbúvár tanulmányának ágazódása. Mert ez legalább akkora szeretetéhség, mint amekkora öngúny. Sünike, mondja az Önarcképben, felvette százhegyű kabátját, mert neki úgy tetszik (az én kiemelésem), vagyis Béri játszik, alakítja a fehér bohócot, szeretné elhitetni, hogy gyerekesen, dacosan fütyül a világra, s különben is azt tesz, amit akar. De igaz ez? A versnek nem itt van vége. Következik a tragédia kivallása is. Hiszen azt a százhegyű kabátot ő most „tövissel befelé” vette fel! Ez már nem gyerekaltató. Tövissel befelé nem azért vette fel, „mert neki úgy tetszik”, hanem mert ez volt a sorsa. A befelé sebesítő töviseket egyrészt leplezi a mesehang, a hetykeség, a gőgből következő hazudni akarás (a publikum mulattatása), másrészt föltárja a költői kényszerűség, az igazmondás. Addig nem fejeződhetett be a vers, amíg meg nem vallotta Isten (akiben haragosan, megcsalatottan nem hitt, hogy aztán legkeserűbb óráiban Ady Isten-hívő és Isten-látó hangján szólaljon meg) és az Ember színe előtt, akit romlottnak, de nem végleg megrontottnak érzett. Béri félig mondta csak ki az igazat – szívlapáttal a kezében is, bűzlő talponállók csőcselék karéjában is amerikaiasan tojásfejű intelligenciával megverve-megáldva, férfias szemérmessége többet nem engedélyezett a számára. De a vers, a Béri-vers kimondta az igazság kimondatlan másik felét is. A rettenetesebbet. Azt, hogy neki nem a kabátja, a bőre volt tövissel befelé meredő. Nem akaszthatta fogasra, ha ezt is akarta elhitetni. Tapintatból tette. Sokat ugyan nem tartott a mások lelkifurdalásáról, de ez a költő annál inkább ragaszkodott a – talán a váci börtönben kikovácsolódott – spártai keménységhez önmagával szemben. Legalábbis mindaddig, amíg az alkohol szét nem rombolta benne ezt is. Ebbe azonban senki ne hallja bele a szesztestvériség egyoldalú megbélyegzését. Akármilyen alja-állapot (végül is), mégis testvériség. Korunkban irodalomtörténeti jelentősége van, bármily furcsán hangzik. A diktatúra bunkójával – méghozzá következetesen és körültekintően – szétvert irodalmi életben az utolsó három évtized során (bocsánat az érdességért) a lyuk-testvériségen kívül szinte csak a szesztestvériség kötötte össze úgy, ahogy és addig-ameddig az élő irodalmat. Bérit sem a tojásfejűsége, sem Illatos úti melóssága időről időre nem sodorta volna egyik vagy másik „műhelynek” nevezett szerkesztőség tájékára. Da a talpig ürített pohár nagy néha mégiscsak meghozta a megjelenés röpke örömét. A nő nyújtotta örömön-ürömön kívül, meg a gyerekeibe belefeledkező gyönyörűségen túl más öröm a tíz életet fölzabáló tempó ellenére sem érte. Hiányzott hozzá a naivság belőle, a csodavárás, az illúziók lélekvédő és emelő mámora. Egy kezemen összeszámolhatom, hogy idősebb – és nem kinevezett, hanem valódi – író pályatársai közül ki segítette emberséges szóval, tisztes kéznyújtással. Török Sándor, akit gyermeki szeretettel becsült, Hubay Miklós, aki talán egyetlenként bíztatta, hogy fejezze be drámáját, a Hajó a hegyen-t, Csanádi Imre, aki költőként ültette le a Magvető-beli szobájában, miután kéziratát megismerte (de hát a kemény nyet! egyre máshonnan hangzott).

Fiam és apám közül kimaradt az életem, s ha tán lett volna, az állítólag csak szégyen. – Azt remélem mégis, hogy szavamat tanúként megidézik

– írta ő maga. Kritikusa szerint: „Meghatóan szép jelenség! A meg nem alkuvás mártíriumát szenvedi át, s talán még sokáig holtába hullva is.” A holtába hullta utáni első évtized a kritikus jóslatát igazolja. Ma is javában „szenvedi a meg nem alkuvás mártíriumát.”

Ehhez azonban megjegyzés kívánkozik. Géza már tíz éve ott pihen Budán, a földben. (Pihen?! Görcsbe dermed csontváza legutolsó atomjáig. A föld alatt már szabadon csikorgathatja összezárt fogát.) Ettől még a lelke lehet hogy rózsakertész égi sétányok mentén, vagy megszámlálhatatlanul sok – már az égben csinált – lánygyerekének gondos iskolamestere, és anyjuk – anyjaik – karja közt többé mit se törődik földi zárkáival, erzsébeti putrijaival. (A Partizán utcaival pl., ahová a széljárással be-benyomult az Illatos úti Vegyi Művek gáza és bűze, hiszen kicsiny mosókonyha-lakosztálya oly közel volt nappali szívlapátolása színhelyéhez, hogy hajnalonként gyalog vágott neki az útnak; na és persze éjjel, ha szemére nehezedett az álom, még az is előfordulhatott, hogy a szívlapátja is gyalogosan kopogott át hozzá, rabszol-gájának homlokát a verejték szegecseivel kiverő lidércnyomásos kísértgetés végett.) De a megbízhatatlan, hazug, nemtelen, gyáva kortársi emlékezeten túl kezünk ügyében maradtak a versei. Itt vannak. Ezek a versek pedig ma már – tíz évvel Béri Géza öngyilkossága után – elsősorban nem arra valók, hogy őt minősítsék. Ő köp erre. Mi meg fújhatjuk. Béri Géza költői hagyatéka a korát minősíti. Nem teszem meg azt a szívességet senkinek, hogy így fogalmazzak: minket. Ebben a szégyenben én nem vállalok senkivel közösködést. Azt viszont nem hiszem, hogy Béri sorsáért, lassú tűzön piríttatásáért, végül 1979 karácsonyestjén bevégzett öngyilkosságáért csupán a maga megfoghatatlan elvontságában a sztálinizmus meg a neosztálini kádárizmus a felelős. Egy arcnélküli párt- és kormányhivatalnok gépezet. Mint régi-régi fegyenc, jól tudom, hogy a börtönben a bajtárs elleni bűntett minősült a legsúlyosabbnak. A nagy, de már a megszületése pillanatában (1957) rohadozó neosztálini vízfej lassan kedélyesedő (60-as évek) barakkjában Béri valódi bajtársai, a költők (közöttük állami díjakkal, kitüntetéseikkel pompásan sasszézó rettenthetetlen, sőt ellenzékien bátrak), írók, na és akiket első helyen kellett volna említenem: kritikusok, irodalomtudósok a valódi tettesek, a bajtársi bűntett elkövetői. Dehogy azért, mert teljes mellszélességgel nem álltak ki Béri mellett Gazdájukkal, a rendszerrel szemben. Hanem azért, mert soraik közt nem adták meg Bérinek azt a talpalatnyi menedéket, azt a szélárnyat adó ereszaljat (holott az egyik költő ezt a címet adta egyik kötetének is), ahol Béri is átvészelhette volna a leggonoszabb éveket. Ez bűn volt. S ma, tíz évvel Béri öngyilkossága után, még mindig nem látom a megkövetőket.

Ezt pedig azért annyira időszerű hangsúlyozni, mert Béri hűtlen bajtársai ma is élnek, többnyire ma is egymás között osztozkodnak anyagi javakon és a paszuly ízesítésére szolgáló koszorúba kötött fűszeren. Bal kezük jól markolja az államtól hulldogáló javakat, rangokat, pozíciókat, jobb kezük meg ontja, ontja a most tetsző legújabbkori felvilágosultság szólamait. Fantasztikus túlélési készség, elnyűhetetlenség tanújelét látjuk naponta! Csak úgy rajzanak az egykori Gutmann üzletház reklámnadrágjával versenyző tollnokok. Azt a nadrágot a reklámon húzták balról, húzták jobbról, mégse szakadt szét. Most aztán megmutatják nekünk, hogy ugyanezt megcsinálják ők is a reklámnadrág után. És szinte hibátlanul. Ennek az attrakciónak alighanam az a magyarázata, hogy nálunk nemcsak 1945-ig, nemcsak 1956-ig, és nemcsak 1988 májusáig létezett a mindent magába olvasztó feudalizmus, hanem „a vértelen átmenet a demokráciába” szlogen ugyancsak feudalista, s ebből következően bővült ki a vértelenség fogalma a birtokháborítatlanság gyakorlatával. Mikszáth dzsentri világa ránk kövesült, azért ha-sonlít a mi mostani „átmenetünk” is gyakorta Magritte valamelyik kővé vált csendéletére. És itt távolról se csupán az MSZMP utolsó kongresszusára gondolok. Hanem (többek közt) irodalmi világunkra is. Csak a mai hangadók arcképcsarnokát kell összevetni a 15-25-35 évvel előbbi hangadókéval. A megzápult, megrondult arcvonások tagadhatatlan változásán kívül legfeljebb itt-ott súlyeltolódás érzékelhető. Némi mozgolódás a hierarchia lépcsőzetén. A kádárista nyitány védszárnya alatti ifjú reménységek mára e feudális perpetuum mobile vezénylő pontjaira kerültek. Mások kissé lecsúsztak (ahogy az a régi magyar kúriákban szokott volt: a kellemetlenséget okozó családtag, „a család szégyene”, hm, a kúria nyugodalmasabb szárnyán, visszahúzódva, vendégjáráskor háttérben maradva éli gondtalan életét). De – és ez nem elhanyagolható tény – (miként a régi udvarházakban), azért a vacsora-asztal körül ott a helyük, és tányérjukon a porciójuk.

Amikor Béri Géza meghalt, megjelent róla egy-két nekrológ. De már akkor – az ÉS tíz év előtti Visszhang rovata tanúsítja –, frissiben föl kellett lépni némely hamisítók ellen. Könyvkiadóinknál később föl-fölvetettük a Béri kötet/ek/ kiadását, de mára a szellemi demoralizáltságon túl a haza testi (gazdasági) állapota is leromlott. A hadikommunizmusból a kommunizmus múlt ki, a hadihelyzet megmaradt. A magyar gazdaság: csatatér, vesztett csata után. „Ebben a gazdasági helyzetben...” mondták a kiadók. Igen. Ez világos. Lelki toprongysá-gunk mára körülbástyázta magát testi(-anyagi) toprongyságunk Maginot-vonalának vasbeton bunkereivel.

Lehet-e ebbe belenyugodni? Ha úgy tettem volna föl a kérdést, de uraim, sőt kegyuraim! Mi lesz Béri Géza költészetével? – szemrebbenés nélkül válaszolhatnák: miért? mi lesz a mi egész költészetünkkel? Majd kivár. A költészet ezt megteheti. Majd tíz év múlva a mezőgazdaságunk... Majd húsz év múlva az iparunk... Ötven év múlva a közoktatásunk... Röpke száz év múlva pedig már az üzleti érzékünk is, vállakozó tehetségünk is kimászik a pöcegödörből. Akkor nyomban jöhet a költészet is! Csakhogy ismerjük jól ezt a kegyúri észjárást, Rákosiék szájából, Kádárék szájából hallottuk eleget. Volt kitől megtanulniuk mai „reformer”-utódjaiknak (különösen, ha maholnap kegyúrrá válnak). De éppen azért, mert ismerem ezt a hazapusztító logikát, az önpusztító Béri Géza halálának évfordulóján nem felőle és nem a költé-szete felől tudakozódom, hanem felőlünk. Nem az a kérdés, mi lesz a költészettel nélkülünk – velünk mi lesz nélküle? A felelet nem ördöngösség. Nézzünk bele a tükörbe. Ott a felelet.

Hacsak nem szenvedünk nárcizmusban, a leépülés, a szétroncsolódás máris jól látható. A legfantáziaszegényebb technokrata is láthatja. Ha a költészet (irodalom, művészet) most, a „vértelen rendszerváltás” során ugyanúgy a futottak még listáján marad, mint ahogy a neosztálini időkben volt, sőt a rohamos elszegényedés folytán még hátrébb szorul, akkor egyszerűen nincs többé hátra száz esztendő a magyarság számára, hogy a költészetig ismét eljusson. Nem Béri költészete tűnik el nyomtalanul addigra, hanem mi.

A művelődés minisztériuma a legközelebbi múltig úgy festett, mint a jéghegy. Hideg és sötét tömbjét azonban önmagában ez még nem fejezi ki egészen. Csak ha a szakállas, de még megbízható dadaizmussal a képét kissé tovább módosítjuk: ez a minisztérium mindig olyan volt, mint egy bicikliző hideg és sötét jéghegy. Fölfelé hajló (és mindig bedűlő), lefelé egyre taposó. Föntről nézve: garassal is beérő félnótás, a konda nyavalyása, kitúrva a vályú mellől. Ennek ellenére helyzetéből kifolyólag első vályúnyaló. Tiszte volt: ha már moslék nincs benne, a vályú legalább ragyogjon az ürességtől.

Mostanában a jéghegy csúcsa mosolyog. Ez jó. Persze még nem annyira jó, hogy szellemi közéletünk eme tömbje a hidegséget és sötétséget mára elvesztette volna. Az azonban megállapítható, hogy biciklizése szűnőfélben van. Kerekei kidurrantak. Ráadásul úgy látszik, a csínytevő tipegő korú demokrácia sikerrel dugta szekrény mögé a pumpát is előle. Ez is jó. Mert egy gyalogos jéghegy előbb megszólítható, mint a bicikliző. Megszólítom hát Béri Géza ügyében. A csúcs mosolyát váltsuk tetté a költészet érdekében is. Az első kerek (tíz éves) évfordulót, igaz, elszalasztották „a szervek” – de ne várjunk 90 évet a következőig! Adjuk ki Béri Gézát: valamivel előbb. Ne 90 év múlva, hanem '90-ben! A minisztériumban sem szavakra, hanem tet-tekre van szükség ahhoz, hogy a 40-es évek közepének elherdált, elrontott lehetőségeivel kezdhesse életét a mai, születőben lévő demokrácia. Akkor a háború, a fasizmus a magyar költészetben, irodalomban szörnyű vérengzést csapott. Vajon ma rosszabbul állunk anyagilag, mint 1945-ben, amikor rom-Budapesten és rom-Magyarországon Radnótitól Szerb Antalig a magyar könyvkiadás hozzáfogott az irodalom mártírjainak kiadásához?! Már a kérdés is nevetséges. De cseppet se nevetséges a nemzet mai lelkiállapotának összevetése a 45-ös magyarság lelkiállapotával. Innen úgy nézhetünk oda föl, mint a leszakadt lift az akna mélyéről. (Ez is egy adalék az elmúlt 40 év értékeléséhez.)

Béri Géza, aki 46 évesen távozott tőlünk, nem költőtanonc volt, hanem világát megteremtő magyar költő; e nemben érett, fejlett, „originális”. Kemény költő, magányos ellenálló (ellenálló a szó igaz értelmében), ugyan nem állami díjak, másfelől príma külhoni összeköttetések első osztályú párnázott ülésein ringatva – ki-be – nemes ellenállással teli szellemiségét. Ebből kifolyólag ahogy itthon, úgy odakint se jelentették meg. Három évtized ehhez kevésnek bizonyult. Róla még cserkészcsapatot se neveztek el, mint legalább Gérecz Attiláról. Mindez egy okkal több, hogy még egyetemesebbnek fogjuk föl a mulasztást. És arra is elég ok, hogy a tőlem telhető legőszintébb jóakarattal a mostanában mosolygó csúcsú minisztériumot, a Pesten irodát nyitott Szabad Európa Rádiót, a lassanként hazatelepülő magyar kiadókat és lapokat – hogy mást ne említsek, a Nemzetőrt, amelyik Bériről bizony ugyanúgy megfeledkezett, mint mondjuk itthon az MSZMP – összefogásra buzdítsam egy elpusztított, letagadott magyar költő hagyatékának védelme, ápolása és köztulajdonná tétele érdekében. Sőt! Az összefogás még szélesíthető! Az MSZP reformerei is letehetnék obulusukat e munkássorsot vállaló, igazmondó költő megszólaltatására. Nemkülönben a Soros Alapítvány, a Bethlen Alapítvány, az Eötvös Alapít-vány. Még az Erzsébet díj hazai udvarmesterei is! A költészetről van szó, hölgyeim és uraim, a magyar költészetről. Más szóval: Béri Géza 1989 karácsonyán tíz éve halott. Alkalom ez arra, hogy mentsük meg lelkünket, valamennyien.

Utóirat. Mivel nincs Béri Géza Párt, se Társaság, még csak Kör sincs, hányódó költői hagyatéka pedig kérvényezni, kilincselni, protekciót gyűjteni nem képes se a miniszternél, se a SZERben, se a Sorosnál vagy másutt, ezért az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha az Említettek (és a hozzájuk csatlakozók) ezt a kis írást kérvénynek fognák fel, úgy iktatnák és ügyintéznék, azaz: minden külön értesítés nélkül hozzálátnának Béri Géza halála utáni bevezetésére a magyar irodalmi köztudatba.

(1990)


Kapcsolódó anyagok:


Béri Géza: Válogatott versek és novellák »
SZJA 1%!