Könyveink

Rózsássy Barbara már az elsõ kötetében is közölt szonetteket. Úgy, ahogy Koppány Zsolt állította: „Kisujjban a mesterséggel”. Holott ha a szó „hagyományos jelentésében vett” poézisének grádicsán próbálunk visszalépegetni a hagyomány elõírásai közé, nemigen jutnánk messzire. Szabályok helyett személyes lelemény világít; Kazinczy „csengõ-dala” szüntelenül dalol, de a dalból a csengõ meglepõen és váratlanul szólal ki, olykor a vasvillával hosszába-keresztbe hányt kévehalom alól, máskor (mint pl. az Éjszaka, lábujjhegyen c. gyönyörû versében) olyan artisztikummal szólaltatva meg a római éjszaka csöndjét és benne a lassú, egyre zengõbb harangkondulású idõmúlást, ami egymagában is részletes elemzést érdemelne.

Mire kellett és mire jó Rózsássy Barbarának – háta mögött a pestises látóhatárral – a szonett? Ez a nyolcvankettõbõl álló gyûjtemény? Nem ismerek nyíltabb, világosabban felelõ költészetet az övénél. A válasza:

Páncélom nem is volt soha,
felölteni hát nem tudom.
Bújtass el, lelkem otthona,
vért kell, ha lándzsahegy korom.

Magam „régen” az áttetszõ pohár víz tisztaságához hasonlítottam a verseit. Akkor még ez a pohár víz kicsinységû, törékenységû tisztaság szinte kiterjedés nélküli volt; kényelmesen elfért egy kislány-tenyérben. Hány év telt el azóta? Négy? Három?