Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Szakonyi Károly gazdag életművének darabjai 2003 óta folyamatosan látnak napvilágot a Stádium Kiadó életmű sorozatában. Az eddig megjelent tizenegy könyvben novellákat, hangjátékokat, drámákat talál az olvasó, míg a legújabb, tizenkettedik kötet (Bolond madár, Héloïse) két regényt tartalmaz. Kötetről kötetre haladva egy sokoldalú író sokszínű munkássága bontakozik ki szemünk előtt, s épp ezért (mert színekben, ízekben gazdag) az igazán mélyre hatolni kívánó befogadónak bizony elkerülhetetlenül kézbe kell venni minden darabját.

Hogy köztük hány remeklés van, nem kívánom számba venni, az azonban bizonyos, a mostani kötet két regénye: alapmű. Alapirodalom mindannak, aki a magyar prózát megismerni, vagy még inkább (újra) megszeretni kívánja. A Bolond madár, az Héloïse ugyanis olyan írások, melyek képesek visszahódítani a regénytelen regények világából elmenekült olvasót. Miért? Egyrészt, mert a kötetet kézbe venni kaland, csábítanak a megfejtetlen titkok, a megválaszolatlan kérdések – másrészt azonban sokkal több puszta lázas felfedezésnél. Azt mondom, „kaland”, de korántsem a kalandregények tarka-barka világára gondolok, sokkal inkább egyfajta útra kelésre – önmagunkban.

Kárpáti Kamil írta a Bolond madárról 1988-ban: „...nagy újdonsága, hogy órapontosságú és ékszercsiszoltságú stílusú szegény könyv. Nincstelen világ. Redukció.” Vagyis abban a közegben, ahol szinte mindig sárban, hóban járunk, ahol poros, omladozó házaival sötétlik a külváros, a mindent beborító szürkeségből mégis tisztán (fényeivel) bomlik ki szemünk előtt egy mikrovilág. Írói kozmosz. Akár a csillagokat szikráztató téli égbolt, tisztán kivehető az én szívverése. E lüktetést menthetetlenül belülről érezzük, ahogy a regények világába mind beljebb hatolunk. Hogyan is éri el ezt az író? – Ha azt állítjuk, hogy szerelem nélkül nincs irodalom (melynek határtalanságába természetesen épp úgy belefér a Bolond madár utolsó harmadában szemünk előtt kitörő 1956-os forradalom, mint az Héloïse országon kívül rekedt, új hazát választó magyarjainak sorskérdése), akkor mindjárt azt is meg kell állapítanunk, Szakonyi Károly írásaira ez fokozottan érvényes. Másfelől regényeinek szerves része, s valamiképp harmóniateremtő eszköze is az író által kimondottak, vagy ki nem mondottak nyomán bennünk megszülető dráma. Veszteségeink számbavétele. Kifosztottságunk, sorstragédiánk. Vagyis mindjárt két olyan alapelemet vettünk számba (szerelem, dráma), mely hozzásegít minket annak megértéséhez, miért leszünk e regényekbe merülve mindnyájan, kivétel nélkül érintettek. „Olyan ez a nap, mintha ma születnénk” – olvassuk a Bolond madárban Vali szavait – s nemcsak a szerelem születik meg a szerelmesek hosszú idő utáni újra egymásra találásának perceiben, hanem a forradalom láza, hite. A remény. Ahogy lapról lapra haladva az „ékszercsiszoltságú” írói technika nyomán a karakterek mind tisztább kontúrral rajzolódnak ki előttünk, az utolsó oldalak tetőpontján már egészen a szerelmesek szemén át látjuk a világot. Így válnak bennünk a külső történések belsővé: így lehet igazán sajátunk a forradalom is; nem csupán szemlélői vagyunk, de felemelődünk hozzá – a szerelmen át. Megéljük, hogy a miénk, de menthetetlenül meg kell élnünk elvesztését is. A tragikumot valamiképp mindkét regényben előre sejtjük, mégis nem érkezésének pillanata rendít meg minket igazán, hanem az, ahogy bennünk megszületik, nem vagyunk, nem lehetünk kívülállók. A szép csak addig ragyog körülöttünk pompás színeivel, amíg belőlünk ragyog. Ahogy Helén (Héloïse) – a fiatalság, beteljesülés reménye – elvesztése nyilvánvalóvá válik, hiába a verőfényes francia szeptember, „egyszerre üres lesz Párizs”. Csupa „kétes hangulatú utca”, csupa „hagyma- és dohányfüst szagú, olcsó vendéglő” városa, „ócska lebujok körül ácsorgó, részegen hangoskodó, bénán tántorgó, kábítószerektől bamba férfiak, félmeztelen szajhák” között találjuk magunkat.

Megrendít – írtam, de értsük jól. Amikor a két regényt letesszük, a katarzis nem meghatódottságunkban tör ránk, nem elfogódott szomorúság, hanem olyasféle, mint legbelsőbb énünket megrázó földrengés. Vulkánkitörés után a hamu: ahogy beborít minket, világossá válik előttünk, nincstelenségünkben mennyire egyformák vagyunk. A Szakonyi-regény nem monumentalitásával nyűgöz, nem a Thomas Mann-i hömpölygő folyam nagyszerűségével, nem is az aprólékos részletek prousti sejtelem-világával, hanem: a legremekebb egyetemes irodalomból fölépített, önmagán átszűrt, hasonlíthatatlanná formált világgal. Az örök itt és most aktualitásával: ahogy időtlenné lesz. Ismerete nem csak a mi, magyar alapműveltségünk része kéne, hogy legyen, hanem bizony az európai-, a világkultúráé is. Kevesebbek lennénk nélküle.


Kapcsolódó anyagok:


Szakonyi Károly: Bolond madár • Heloise »