Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
(Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése ; Stádium, 2010.)

Nagyjából másfél évtizede ismerem A menyasszony vetkőztetését. Nem tudom, hányszor olvashattam, hányszor láttam magam előtt képeit ébren és álmomban. – Nehéz lenne hát magamévá tenni a kritikusok szubjektivitását (na persze, mindig kérdés, létezik-e egyáltalán ilyesmi, vagy a hűvös távolságtartással valójában nem valaminek – képességnek?, morális hozzáállásnak?, őszinte nyitottságnak? – a birtokában vagyunk, hanem sokkal inkább annak hiányát leplezzük). Kárpáti Kamil regénye ugyanis – mert hogy róla van szó, gondolom, már első mondatomból mindenki számára kiderült – nem most látott először napvilágot. A menyasszony vetkőztetésének első kiadását 1991-ben jelentette meg a Magvető – így lehet, ha mindannyiunk régi jó ismerőse. Mostani, új köntöse a Stádium kéznyomát őrzi. Egy kötet újranyomásának számos oka lehet. Legelőször az jut a naiv ember eszébe, hogy bizonyára elkapkodták, régen eltűnt a könyvesboltok polcairól, sehol egy fellelhető példány – az érdeklődő olvasó viszont kifogyhatatlan hévvel követelné jussát: regényét. Na, persze, így van ez, s legfőképp ma, néhányszáz példányos, raktárban porosodó, kutyának se kellő szépirodalmi kiadványok korában. Csupán azt akarom mondani, ha valaki netán mégis az újdonság felfedező örömével veszi kézbe, amint az szokás, okolja csak nyugodtan a körülményeket: a ’90-es évek elején (tehát a regény első megjelenésének idejében) kicsiny országunk épp magával volt elfoglalva, szívét a rendszerváltás dobogtatta – s nem az irodalom. Még kevésbé a költészet – legkevésbé pedig a költészet melegházában felnövekvő irodalom. Hogy azóta is csak a politika, és nem a szerelem láza hevít minket, hogy azóta sem – vagy még inkább nem – művészeti tárlatokat nézünk a szupermarketek élelmiszer-kiállításai helyett, lelkünket nem kívánjuk épp úgy táplálni, mint testünket, az persze, már más lapra tartozik.

Az mindenesetre tény, hogy aki A menyasszony vetkőztetését nem veszi kézbe, hiányával többet veszít, mint gondolná. Először is tapintható, látható dolgot: egy remekmívű könyvet, melyet lapozva belső, szubjektív képzőművészeti tárlatot csodálhatunk. – Nem illusztrációkról van itt szó, hanem az íráshoz szorosan kapcsolódó, azzal együtt lélegző képekről, melyek a mi – olvasói – lélegzetvételünket segítik. Másodszor hallható, érezhető dolgot veszít: kizárva magát e költői mikrovilágból alaposan csökkenti saját esélyeit arra, hogy ilyen módon bekapcsolódhassék az univerzum vérkeringésébe. Nem azért mondom ezt így, mert nem tudom másként, hanem egyszerűen, mert nem akarom. Közelíthetnénk a völgy felől behunyt szemmel is a hegyhez – de mi értelme, ha pillantásunk már innen, lentről is képes befogadni a látványt. Természetesen ehhez okvetlenül szükséges a nyitott szem. Épp ezért arra kérem az olvasót, kinek szeme most, olvasás közben elengedhetetlenül nyitva van, legalább míg soraim végére ér, ne hunyja be, s akkor is csak pillanatra, mielőtt fellapozná a regényt. Én ugyanis most egy hegyről fogok beszélni, nem vizionálok, látom.

*

Legelőször gondoljuk végig, mit várunk egy regénytől. Elsősorban azt, hogy nevének megfelelő életet éljen: történjék benne valami. Persze nem csak amolyan keze-nincs, lába-nincs, járni se tud módon, hanem vegyen minket a hátára, ott tevegeljünk rajta elejétől végéig. A menyasszony vetkőztetését olvasni olyan, mintha nem is egy, de mindjárt több regény venne a hátára. Egész tevekaraván sorjázik előttünk, s utunkon hol ezt, hol amazt választjuk közülük társnak. A kerettörténetben Harlenoah és Ginoah (beszédes nevük mélyebb megértése Kárpáti Kamil költői magánmitológiájában, a noah-noah versekben keresendő) a kamasz „vadmacskákból” összeállt Gruppó színi társulattal utazik Velencén át Firenzéig, hogy ott, a fesztivál éjszakáján, a Piazza della Signorián eljátsszák mágikus előadásukat. A mágia – az egész regényben – kulcsszó. De ne a bűvésztrükkök vásári mutatványait értsük alatta, hanem varázst, mindenhol ott lebegő bűvös zenét. Ez az a varázslat, ami az idősíkokon ide-oda repít minket, akár Aladdin szőnyegén, utazunk a tegnapok között. – Épp ezért használtam az imént a „kerettörténet” kifejezést: bár a múlt filmkockái (Harlenoah felidézett múltja, gyermek- és kamaszkora, a diktatúra börtönbe záró évei, szerelmei, vágyai, veszteségei, majd eggyé olvadt élete Ginoáhval...) a jelen részeként tárulnak ugyan fel előttünk – a ma gondolatai és tettei a tegnap következményei –, mégis, ez az emlékekbe távolodó idő, mintha új és új regényeket nyitna. – Talán nem is a papíron, sokkal inkább: bennünk.

Ha filmpergést képzelünk magunk elé, nem járunk messze a valóságtól. A képek úgy sorjáznak, akár egy Fellini-mozi: Debussy Holdfény szonátájának ritmusára lassan vonul a hajó, de annyi minden történik velünk az út során, hogy érzékeink nem is foghatják fel utazásunk legmélyebb lényegét, míg a tenger visz, oly kevés az időnk, alig tekintünk a hullámok közé, csak jóval később, partot érve lebbenti fel fátylát a titok. S miként újra és újra meg kell néznünk a filmet (át kell élnünk az utazást), úgy újra és újra fel kell lapoznunk a regényt, hogy legmélyebb lényegébe pillanthassunk. Nagyságról a nagyság: Fellini után egy másik párhuzam, Michelangelo Sixtusi kápolnája jut eszembe. Ott csodálkozhatunk rá efféle éles kontúrral megrajzolt alakokra, akiken nem fog az idő, örök fényük átragyog az évszázadokon. S ahogy a Sistinának, A menyasszony vetkőztetésének is megvan a maga naivan tiszta tekintetű Delphicája (Ginoah és gyerekkori átlényegülése, Anna – s milyen gyönyörű, költői remeklés, hogy a gyermekkor elvesztett szerelme a felnőtt élet megtalált szerelmében folytatódhat!) és Kháron ladikját hajtó ördöge is (a firenzei kéjgyilkos, aki gyanútlanul szerelmeskedő nászutasokat öl, s akit szemtől szembe sosem látunk, csupán szörnytetteiről értesülünk, alakja mégis épp ugyanolyan kontúros, mint Michelangelo ördögéé); a háború borzalmai, akár az Özönvíz; a szerelem gyönyöre, akár Isten ujjbegyének érintése, Ádám születésénél.

A kötetben megcsodálható képzőművészeti tárlat – mi szubjektív ugyan, de semmiképpen sem öncélú, hiszen a remekművek (Signorelli, Chagall, Mantegna, Dalí, Delvaux – és még sorolhatnám – alkotásai) ezer szálon kapcsolódnak a regényhez – nemcsak konkrétan egy-egy színhez, jelenethez, epizódhoz köthető, hanem általában véve a festőiség (költőiség) az, ami lapról lapra, akár egy komplex, összművészeti vízió, láthatóvá válik. Több is ez alakok rajzánál. Csupán néhány kiragadott sort idézek, hogy lássuk, miben nyilvánul meg e többlet. Egyik legkedvesebb fejezetem kezdődik így: „Padovában az óvárosban, a dóm árnyékában laktak. Az első kora reggeli harangjáték egyenesen a párnájuk alól csendült. Nyitott ablakukból akár ki is léphettek volna a tenyérnyi tetőteraszra, melyen szelíd ruhaszárító kötelek a bokáig leérő szállodai lepedőkkel titkos, hófehér utcákat alkottak, ezüstös vízgyöngycsepegéssel teli, illatosított mosószert párologtató utcácskákat.” Hogy az idézet költő tollából született, ugye érezhető sorainak lüktetésén; pulzál a szabadvers-szívritmusa. Valahogy mindig azt képzeltem, a költők másként írnak regényt. Szememben ez a másság többletet jelentett, „született” prózaírók által visszahozhatatlan varázst. Ám a varázslat új arcát mutatta előttem, mikor belebonyolódtam Thomas Mannba. – S hadd bocsássam most következő fejtegetésem elé: mikor Thomas Mannról beszélek, a minden csúcsra felkapaszkodó nagyságra gondolok.

Mert ha nem is öltöm magamra a kritikusok büszkén viselt talárját, az olvasó talán mégis elvárja tőlem, hogy A menyasszony vetkőztetését elhelyezzem valahová irodalmunk nagy, tarka palettáján. Őszintén szólva nehezen lelem párját. Nemrégiben volt szerencsém olvasni méltatlanul mellőzött költőtársunk, Csillag Tibor (1928-2007) esszéit. Egy helyütt, amikor a „kritika bátorságáról” beszél, így fogalmaz: az jellemzi a magyarokat, ami a kis népek fiait általában: „a síkföldről nézve minden egyes domb magasnak tűnik fel”. E megállapítás mély rétegeiben legalább két fontos gondolat lapul. Egy: mi magyarok, kis hazánkba bezártan nem tudjuk elfogulatlanul megítélni a nagy népek (angol, francia stb.) irodalmát, szemünket jobbára elhomályosítja a szinte feltétel nélküli csodálat, a „nagy kultúra” bűvölete. Kettő: a „síkföld” gyatra levegőjű közegéből föltekintve, nincs bátorságunk összevetni magunkat a világnagyságokkal. Ezen – egyébiránt nagyon is éles szemű – meglátás ellenlábasaként, hadd vonjak egy világirodalmi párhuzamot: A menyasszony vetkőztetésének rokon(szellemiségű) irodalma a Thomas Mann-i próza.

Először is meg kell valljam, ma már tudom, a Varázshegy költői mű, összességében az, sűríteni és kitágítani tudó képességében, tehát: belső, egyenletes ragyogásában. Ez a közeg pedig, ami már nem pusztán a regény, de a nagyregény közege, társa A menyasszony vetkőztetésének. – Nézzük a Kárpáti-mű legelső mondatát: „Mintha áthatolhatatlan, sűrű sötétségű tépőzárban fúrná magát előre, az ócska busz csigalassan kanyargott az óriás hegyek derekán.” Atmoszférát teremtő kezdet, nemde? Mennyi mindent tudunk meg belőle: látjuk a helyszínt (a külsőt és a belsőt), mindjárt a történés kellős közepén találjuk magunkat, és a szituáció máris érzéseket kelt bennünk: ott ülünk mi is a busz hosszú úttól elcsigázott utasai között. Tehát sűrít (az idézetben magában is szerepel a „sűrű” szó) és kitágít egyszerre: egyetlen mondatból teremti meg világát. Hosszú tanulmányt lehetne arról írni, mi mindenben hasonszőrű még a két regény (a Kárpáti-féle és a Thomas Mann-i). Rokon például a történetvezetésben, ahogy elhallgat és kimond, ahogy előre sejtet szinte mindent (leginkább a megrázót, a tragikust, hogy elejétől végéig összeszorult torokkal kelljen olvasnunk), miközben mégis tele van titkokkal. Vagy a párbeszédbe ágyazott (mondhatni, szemérmesen oda rejtett, ám azon valamiként – szerteágazó lombot növesztő faként – mégis túlnövő), élő, mély gondolatcserében. S legfőképpen: a meg nem alkuvásban. – Lényegi ponthoz érkeztünk ezzel: a magasra és még magasabbra tett belső mérce (mit gyanítható, a külvilág sokszor nem tud megugrani – persze várjuk a visszajelzéseket az ellenkezőjéről, mélyelemzéseket, értő tanulmányokat), ami Kárpáti Kamil egész munkásságát jellemzi. Ezzel pedig azt akarom mondani, hogy A menyasszony vetkőztetésének társvilága: az egyetemes irodalom, mi kitágítja a szűkülő univerzumot, a bolygók tekintélyt parancsoló mozgásához igazítva önnön, belső fényeinek keringőjét.

Lehet-e izgalmasabb felfedezés az olvasó (a kritikus?) számára, mint egy olyan regény, mely, miközben minden porcikájában kötődik a klasszikus nagyságokhoz (morálhoz, értékhez, széphez, igazhoz), modernségével mégis egyfolytában elszakad tőle. Az egyetemesbe ágyazódva is különc: semmihez sem hasonlítható nyelvi (költői) és képi (képzőművészeti) világa ismeretlen, minden olvasásnál az újszerűség érzetével nyűgöz. De miért is érezzük egyszerre ennyire mindenhová (mintha hosszúra eresztett gyökerekkel kapaszkodna a világirodalom talajába) és sehová sem (akárha gyökérnövesztés közben megújulna az anyaföld, már nem – csupán – a talaj táplálja a fát, de fordítva is: a fa ad éltető erőt földjének) tartozónak. Sok év, sokszori olvasás után azt hisszük: a mindent kimondani akarás és a belőle táplálkozó tudás az, ami létrehozza e különös szimbiózist. – Pszichológusától az ember csak kérdéseket kap – a választ saját magának kell meglelnie. És íme a regény, ami helyettünk válaszol, feltárva előttünk legrejtettebb énünk titkait. Mert a mindent kimondás nemcsak az írót, de olvasóját is elkerülhetetlenül megnyitja. Ám tévedés ne essék, itt most nem szókimondásról beszélünk. Akik A menyasszony vetkőztetését könnyed mozdulattal odébb tolják, mivel ez ún. „erotikus regény”, s jó családanyákként, tiszteletreméltó családapákként azt vallják, ez nem nekik való, nem lehet hozzá közük, azok bizonyára figyelmen kívül hagyják, hogy a szexuális forradalmon már rég túl vagyunk (ami egyébként az irodalomban – annak egy bizonyos fajta felszabadulásában – is meghozta a maga gyümölcsét, hacsak nem fordítva történt: a néhány lépéssel előbbre járó irodalom szabadította fel a szexualitást), és nyilvánvalóan pszichoanalízisről sem hallottak még. Kabdebó Tamás írta a regényről 1992-ben, hogy „a szexualitás nem tárgya, hanem tapintható eszköze és felfogható szimbolikája”. E szimbolikát azonban csak úgy fejthetjük fel, ha képesek vagyunk áttörni a minket határok közé szorító tabu korlátait. Muszáj látnunk, hogy ami felé mi oly óvatosan közelítünk, valójában zöldhatár: szabad az átjárás, akárha önmagunkba járnánk ki-be. Megint Thomas Mannt kell emlékezetünkbe idéznem, a Halál Velencében Aschenbachját, aki épp úgy éli élete utolsó napjaiban reneszánszát, úgy fordul – akár valami örök, mégis megfoghatatlanul egyre tovaúszó szépség – a szerelem felé, miként Harlenoáht vonja bűvkörébe a kamasz Szeléna tűnő holdfény-ragyogása. – Szimbolikus, hogy éppen ez okozza halálát. Mikor Szeléna Itáliában marad (ott várja be később disszidáló édesanyját), nagyapja, Forda, a volt ávós ezredes, házába invitálja Harlenoáht, hogy magyarázatot leljen unokájának szökésére. Ám a mátrai ház közel van az egykori kényszermunkatáborhoz, Recskhez. S nemcsak közel van, de azonosul is vele, ahogy a regény utolsó, hetedik könyvének címe mutatja: A ház (amelyik Recskre hasonlít). Hiába óvja Ginoah a találkozástól („ne lépj ki a mi körünkből. Bűvös körünk megvéd. A Mátrában gyilkosok vannak. Megölnek”), Harlenoah tudja, több ez, mint látogatás: szembenézés az elkerülhetetlennel. Szeléna a „Halál Angyala”, s nagyapja a pallos-kezű végrehajtó. A szíves fogadtatás álca csupán: hajtóvadászat indul át az erdőn, mígnem eldördül a gyilkos lövés. Az utolsó pillanat akár a múltba visszapergő film, ahogy végül „Egy zseblámpa fehér kévéje a mozdulatlan szemről lehámozza az éj sötét héját.”

A menyasszony vetkőztetésének egyik legmélyebb üzenete ez: leld meg belső szabadságod, mert a külvilág csak börtöneivel rettent. A ’90-es évek kritikusai sokszor próbálták megfejteni, hogy a mű mennyire táplálkozik életrajzi elemekből. Természetesen ostobaság volna azt állítani: semennyire. Ám minden irodalom (minden művészet) egyfajta önéletrajz – hiszen belőlünk születik. Leglényegibb eleme azonban mégsem valóságos életünk, hanem az, hogy a költészet (ha úgy tetszik, az írói képzelet, fantázia) mennyit, és mi módon szublimál abból. Innentől kezdve pedig nincs értelme azon tanakodni, hol az „igazság” és hol a „kitaláció”. A menyasszony vetkőztetése költészet: tehát igaz. Legszívszorítóbb igazsága: a költészet (a költő) halála – egyetemes látomás. Túl minden szimbólumon, magunkat látjuk tisztán kirajzolódni benne, önnön sorsunk tragikuma kerít hatalmába. – Hogy végül milyen szürreálisnak tetszik minden szépség, ha nélkülünk való.

*

A menyasszony úgy vetkőződik, miként a bennünk feltáruló költészet veti le ruháit. Csak addig tart szépsége, amíg kinyitja előttünk a végtelen kapuit. Ha csupán levélhullásnyi pillanatig, de meg kell lelnünk azt a messzeséget, ahol „igaz és jó találkozik”, mi az utolsó perc sötétsége előtt még rányitja szemünket a halhatatlanság sugaraira. Aki kézbe veszi a költő regényét, utolsó mondatánál már tudja, milyen hosszú utat kell bejárni, míg egyszer, a hegyoromról visszatekinthetünk tegnapunkba. Csak várjuk, amíg a Tejút csillagai kigyúlnak fölöttünk, lebegtetnek, akárha egy nagy hajó vinne az univerzum tengerén, míg bennünk keringőt járnak a bolygó hullámok szikrázó fényei, s teletöltenek hittel, hogy részesei vagyunk valaminek, ami által közelebb kerültünk a messzi, elérhetetlennek tetsző ragyogáshoz.

Rózsássy Barbara


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése »
Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése »
SZJA 1%!