Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Nemigen szeretek más olvasmányélményt írásban megosztani, csak azt, ami kedvemre való. Ha novellákat veszek kézbe, azt várom, hogy valahová Kosztolányi és Buzzati, vagy épp Thomas Mann köré tehessem a könyvespolcra. Válogatott társaság, nem mondom, de vajon van-e értelme íróként – alkotóként általában – más csúcsokra törni, mint a legmagasabbakra? Ha Szakonyi Károly nevét halljuk, mindjárt az Adáshiba jut eszünkbe, s talán csak másod-, harmadsorban gondolunk novelláira. Pedig – s ugye, senkit nem bántok azzal, ha kimondom – itt bujkál (bujkál, mert olvasóival való behatóbb megismertetése még mintha váratna magára) az alkonyi tengerpart hullámokat vető fényléseit, és a hajnali fák harmatzizegésű lombjait csillogtató nagyság; tükör-horizont, benne a kitáguló idő.

Az Istenítélet c. kötet (szerzőjének a Stádium Kiadónál megjelenő életműsorozatában szám szerint tizenegyedik darabja), az 1990-es, 2000-es évek novelláinak gyűjteménye, szemünk előtt csillogtatja e fényeket. Ahogy a mindenidő szilánkos kavics-darabjai bennük összeállva valósággá lesznek: akár oltár fölé rakott mozaik – jelenés, de mégsem csupán az, lehunyt szemünk előtt örökkön fénylő. Mert „a múlt egy másik ország (...), messzi tartomány, de múlhatatlanul létező (...), bennünk tovább él (...), mert élnek, akik éltek (...), találkozhatnak egymással általam, hogy újra és mindig együtt lehessünk mindannyian”. (A Kert I.)

De nemcsak az idő fogságából szabadult mikrouniverzum kiteljesítése, hanem a pillanat megragadása is azon formáló erők közé tartozik, melyek Szakonyi novelláit télikertek meghittségébe távolról beszűrődő zenéhez teszik hasonlatossá. Akár a Hangversenydarabok nyitánya: „Száraz, napos nyárutó volt abban az évben; kék ég, verőfény – szeptember közepe. Már hullott az érett dió, és a gesztenyefákon rozsdásodtak a levelek. Házat béreltem a folyó fölötti hegyoldalban. Otthontalan voltam; holmim befért egy puha, disznóbőr útitáskába...” Mi is az, ami szemünket nem engedi könnyedén átsiklani a sorok fölött, sokkal inkább kutatómunkára késztet, hogy e néhány tollvonással felrajzolt világ minden árnyalatát megismerjük? Leginkább: a kint és a bent egyszerre láttatása, a harmóniateremtés; mint a triangulum egyetlen érintéséből csendülő hang – ahogy nyomában a kórus énekelni kezd: már hangzás . Másodszor: a benne rejlő, még kibontatlan titokzatosság . „abban az évben” – olvassuk, s már várjuk a folytatást: „abban, amikor”. Itt még minden lehetséges, még nem tudjuk biztosan, de már várjuk: megtörténjen, kimondassék az, ami mi vagyunk, vagy akik lehettünk volna. Számba kell tehát vennünk még valamit: az azonosulás érzetét, azt, hogy a novellák szereplői – akár egzotikus, tőlünk távoli tájakon, akár általunk jól ismert közegben tűnnek fel – mintha csak karnyújtásnyira lennének, testi-lelki jelenlétük olyannyira valóságos, hogy létezésük hitelességét nem kérdőjelezhetik meg cselekedeteik. Elhisszük a velük megeső csodákat, átérezzük tragikumukat, mert világra hozójuk nemcsak látja, de – s mi többet adhatna nekünk a teremtés ereje? – láttatja is jelenlétüket.

Mikor az Ami nincs deres hajú szerelmese rájön, hogy a reménytelenül űzött nőt, akárcsak múltba tűnt fiatalságát soha el nem érheti, már tudja: mégis „a képzelet teljes szabadságában élhet” vele. Ahogy örök szépsége – bárha érintetlenségéből fakadón – megadatik neki, a szerelem többé nem csupán vágyott, távoli valóság, hanem önmagában továbbhordott megtestesülés, lényének része, belsővé tett jelenés, mindenidő. S mi is pontosan tudjuk, amint maga által minket szabaddá tesz: az a költészet ereje. – Ami bár foghatatlan, szemünk előtt testet ölt. Ami szeretni tanít. Sosemvolt világ sosemvolt gyermeke – ahogy mégis megszületik bennünk –, ami nincs.


Kapcsolódó anyagok:


Szakonyi Károly: Istenítélet »
SZJA 1%!