Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A költészet már egészen kicsi gyerekként úgy hatott rám, mint mikor mélységes mély erdő tisztásán állva, lehunyt szemmel, a belső látásnak engedelmeskedve, tág teret hagyva minden érzéknek, egyszerre meghallod a természet hangjait. – Körülötted csupa csobogássá változik minden, csupa füttyé, míg kívül és belül körbearanyoz a vágy és álmodozás.

Ha a világ rigó lenne… – tűnődött Weöres Sándor, s vele együtt épp úgy én, mintha mindig is a legmagátólértetődőbb közösségben éltünk volna: én, a földből éppen csak kilátszó, s ő, az óriás tölgyfaként magasodó nagyság. Na persze, gondoltam is akkoriban, néhány évvel a hátam mögött korra, időre! Ám azt megvallhatom, talán egészen másként alakulnak a párás reggelek – mikor takaród alól kibújni még igazán semmi kedved, de kintről a tavasz úgy szólongat, hogy álom és ébrenlét között nem tudsz ellenállni hívogatásának, s végül lassan, nagyon lassan, mégis rányitod szemed a világra – másként alakulnak tehát, ha akkoriban tudtam volna, az ébredezés bizonytalan, se ide, se oda nem tartozó pillanataiban kihez forduljak. Talán kifejlesztettem volna magamban az álom és ébrenlét közti hosszas lebegés technikáját, hogy a titokzatos mélyből elém táruló képek szertelebegő foszlányait nyakon csípjem. „Rigó, hajnali, vízesésekben / fürdő nap szőnyegén füvet szedtem, / szemelj harmatot és szórd vissza rám: / tündért keresek álomfejtéshez.” (76. o.) – Igen, ahogy Kárpáti Kamil a versében, így szólongathattam volna én is füttyös társamat.

Aki most kézbe veszi Nóka történeteit, akkori énemhez képest bizony nagy előnyben van – s minél előbb veszi kézbe, minél többet forgatja, annál nagyobb előnyre tehet szert. Na persze, nemcsak az álomfejtés tudományára gondolok, hanem, és elsősorban: az álomőrzésre. Arra a képességre, ami alkalmassá tesz minket – bárhol, bármilyen korban éljünk, akárhány évesek legyünk is – a velünk született patyolat-fehérség makulátlan megőrzésére.

Akárhány évesek legyünk is – írom, s közben természetesen tudom, a Nóka történetei alcíme: versek, kamaszoknak. De hát ki ne vágyna örökké egy csöpp kamaszságra? Ha jobban belegondolunk, egész életünkben másra sem vágyunk, csak arra. Kisgyerekként alig várjuk, hogy tizenévesek legyünk – na és utána? Mikor elmúlt? Talán nem gondolunk vágyakozva vissza rá? Dehogynem. S épp ebben, e vágyakozás, e vágyak és élmények különös, megismételhetetlen tapasztalások megélésében és újraélésében lehet részünk kötetünk verseit olvasva. Átalakulhatunk közben, valahogy úgy, ahogy az Alvó Susanne (58. o.) alakul át szemünk előtt időtlen lánnyá – örök szépség, amint a zene egyre, egyre úsztatja őt hullámain:  „Szemedet, meleg jánosbogarad / betakarja egy-egy levélszirom, / mert virágnak látom szemhéjadat, / s lélegzésed a vers papiromon. // Mosollyá nyílik álmod zenéje: / az esti zenekar játszik tovább, / s a fonott burájú lámpa fénye / siklik a tóvizi hullámon át. // Már hajóvá alakult a konyha! / Árbockosarában a Hold lobog: / fényéből szőtt hálóinged fodra, / de furulyádon billeg ujjsorod, // s a két István, testvéred s Pista bá’, / a furulya-társ s a mandolinos / muzsikája kísér mindenhová, / álmod égi, földi partjaihoz.”


Így történt meg velem, hogy Susanne álmát álmodva egyszer csak nem is tudtam, hány éves vagyok igazán, s miként is merültem el e világban annyira, hogy újra ott állhatok a tisztáson. De nem akármelyiken ám: gyerekkoromén. – Ahogy én, úgy te is tapasztalni fogod, kedves olvasó: itt aztán igazán szükség van minden érzékszervedre. Versek és képek hatása e kötet lapjain „megmásíthatatlanul összeforr”, s ez „híven tükrözi azt az álom-világot, amelyet Nóka teremtett meg magának, beszélő Treffel, repülő hintákkal, sárkányos mélységekkel és csillagos magasságokkal. (…) Nóka, a versek és a képek mind-mind látszanak egymásban, s az olvasó ebbe a tükör-labirintusba érkezik.” – Nem kritikust idézek, bár elméletistákat megszégyenítő ez a pontosság. Ősz Éva, Kárpáti Kamil társa a „tükör-labirintusban” vall ekképpen a kötetről. A Szegeden élő, anglisztikát végzett bölcsész-képzőművész (bölcsészként fő kutatási témája William Blake, képzőművészként a VI. Gyermekirodalmi Fesztivál különdíjasa) hiszi, hogy „a művészetnek minden szinten egyedi arányokkal rendelkező, átgondolt és átérzett művekben kell kiforrnia.” S láthatjuk, nemcsak művészi hozzáállása, de művei „egyedi arányossága” is méltó Kárpáti Kamil verseihez. Ritka dolog, hogy a távolság ellenére ilyen elmélyült műhelymunka alakuljon ki az alkotók között. – Ősz Éva képei különös atmoszférájukkal úgy ölelik körül Nóka univerzumát, mint a kötet lapjait két oldalról a rajzolt, burjánzó álomvilág.

Amint a versek, úgy a képek között is több kedvencem van. Hadd emeljek ki most egyet: a zárót – Egy karácsonyfa halála –; a vers régi kedves ismerősöm. Sodró lendületének bizonyítékául az egészet idéznem kéne, így – helyszűke miatt – inkább arra kérem olvasónkat, lapozzon vissza egyet hozzá… Szinte levegőt sem vettünk az első és az utolsó szó között, igaz? Ám utána! A mélységekből feltörő katarzis úgy zúg át rajtunk és zuhan vissza ránk, ahogy a fenyőtesttel eggyé vált énünkre az egész fenyves „szaga szakad”. Nemcsak „át akar költözni a lelke”, de a vers végére át is költözik belénk. – A karácsonyfa halálával – tudjuk, érezzük – a költészet hal meg, s mi ott állunk végül nélküle – és mégis vele: megértjük, a költészet annyi lehet csupán, amennyit belőle magunkban tovább hordunk. S ez a „csupán” persze világegyetemnyi tágasságot is jelenthet – ez már attól is függ, Óperenciájából mennyi fér el benned.

Ekkor, amint a sorok melletti képre siklik pillantásunk, újra átélhetjük a drámát. A kép ugyan látszólag egyetlen pillanatot rögzít, mikor lánytest és fenyőtest szétválaszthatatlanul összeforr – „Egy még tűlomb-fa-madár vértünk” –, mégis nem statikusságával, hanem dinamizmusával hat ránk, burjánzó, mindenfelé kanyargó elemei, az apróságokból összetevődő egész a mozgás érzetét kelti. Vagyis eredeti érzésünk elevenedik fel bennünk, s nyűgöz le újra: a gyors filmként pergő vers lendülete.

Hogyan lehetséges – kérdezem magamtól –, hogy e versben is, képben is szárnyakat növesztő zuhanásban ennyi felfelé tartás legyen? Hiszen oly sötét mélységbe visz minket a haldokló fa – együtt állunk vele a földbe nyíló gödör peremén. Talán te is, aki e kötetet mostanra végigolvastad, hasonlóképpen fordulsz önmagadhoz. – S már a választ is ismered: jól tudod, mire képes a költészet. Úgy emel fel téged, hogy közben azt érzed, magadtól emelődsz; megtapasztalod a súlytalanságot, ami hátadon súlyokkal is lebegtetni képes. Csakis így történhetik meg veled az, ami olvasás közben velem is történt: elfeledkezel a külvilágról. Még akkor is, ha mostanra azzal is pontosan tisztában vagy, a vers nem csupa móka és kacagás, nem csupa gondtalanság. Ám legborúsabb pillanataiban is képes kirángatni téged felhőktől árnyékolt saját borultságodból. Mert minden percben, mikor vele lehetsz, napfénye átragyog hozzád, a te tisztásodig. S ahogy kívül-belül átjár: szebbé, többé válsz általa. – Kívánom, hogy ezt éld újra és újra át: a gazdagodás örömét. Megígérhetem, Kárpáti Kamil és Ősz Éva könyve társad lesz közben. Nókánál és Trefnél jobb barátokat nem is kívánhatnék neked.


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil - Ősz Éva: Nóka történetei »
SZJA 1%!