Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
– És mi volt a mondanivalója?
– Hm. Furcsa szerzet. Sokat ígért és...
– Nos?
– Hosszú autóútra vitt.
Éreztem, amit mindig kikerültem: ez az.
Néztem szívdobogásomon át.
– Közben mondott valamit?
– Nem hallottam.
Lenyűgözött az út egészen.
(Kárpáti Kamil: A költészet mondanivalója)



Olvasom, mondogatom magamban e sorokat már vagy másfél évtizede. Kikerülhetetlen vers, a XXI. század, vagy ha úgy tetszik, az új évezred költőjének hangja szól belőle. Azé, aki ma: a költészet maga. Nem nagy szavak ezek, pusztán egy tény megállapítása. Nem ismerni szégyen, megtagadni bűn. Nem mondok többet, mert talán még néhányunkban él a jó és a szép szeretete. Ők érteni fogják soraim. Mások? Mi tudjuk, mindenki más, csak átutazó. Nekem ajándék, hogy ismerhetem.


*

Körülvesz a tegnap. Úgy nézek ki ablakomon, mintha a múlt tágas mezői nyílnának meg előttem. Micsoda vágyott metamorfózis! – Úsznak már a poros külváros szürke betonházai, újjá lesznek, mint Gí fotóján: velencei riók mélyén ha magukat fodrosan mutatják mesebeli palazzók – a sosemvolt idő kapuján járhatok ki-be, csodálva különös színekkel teli fénylésük. Idő, hová hoztál minket? S honnan is indultunk? Mint a teremtés, ösvényed oly titokzatos...

Sok-sok évvel ezelőtt, kamaszként, de a világtól már félig elvadultan, magányunk törött mankójára támaszkodva érkeztünk meg hozzá : ott kezdődik az idő. – Mikor a boltíves szobákban körülültük az asztalt (reményteljes suhancok! hányan maradtunk azóta? s hányan, kik filléres kártya partikra, steril tűre, rókaképű ravaszkodásra váltották valaha volt önmaguk...), Gí gőzölgő teáinak illatában, közös csendjeinkben: találkozásainkban. Tudtunk is mi költészetről, emberségről, versről! Legfeljebb ösztöneink súghatták a helyes utat; valami talán mocorgott bennünk – rejtőzködő félelmeink, megfoghatatlan vágyaink százarcú alakban. Úgy akartunk jók lenni, egymás között, szeretet-burokban, hogy nem tudtuk, mi az: szeretni. Az új évezred lelki nyomorúságának jegyeit már magunkon hordtuk, lelencgyerekek, akiket a vers, mint billog pecsételt meg, sehová sem tartozóvá tett.

Kárpáti Kamil nekünk menedék volt, világítótornyunk a tajtékos tengeren. Járni tanított minket, mikor felnőttségünk küszöbén épp úgy álltunk, ahogy az új évezred előtt: sötéten tornyosult előttünk erdeje. Bizonytalanságunkban, lábunkon a kamaszság kinőtt cipőjével, az új világ süppedős talaján, honnan tudtuk volna, merre induljunk? Ő megmutatta az ösvényt, kézen fogott, úgy vitt rajta. Nem hexametereket bifláztunk vele, nem sorokat számoltunk, rímeket ízlelgettünk, hanem élni tanultunk . Emberré lenni. Észrevettük? Vagy önteltségünk jobban nőtt, mint emberségünk? Megbecsültük? Ugyan... Idővel legtöbbnyire menekülőre fogtuk. Önmagunk elől futottunk, a szembenézés elől, azt hittük a világ majd vörös szőnyegen bomlik ki előttünk, s elhozza az áhított szabadságot. Csakhogy közben a burok megrepedt, nem volt többé menedék, meleg szobában párálló közös csöndjeinkben megosztott magány. Így elhagyatottságunkban ért a ráébredés: a külvilág csupa jéghegy, övé a fjordok fogvacogtató hidege, versnélküli hely, sivár, akár a semmi partjai. Mi néhányan, életben maradtak, úgy kullogtunk vissza hozzá, hátsó kapukon, sebhelyekkel, mint kivert kutyák. Akkor tanultam meg, hogy „egyetlen vészkijárat” létezik: a szeretet, a szeretni tudás.

A soha meg nem ingók hitét pedig mindig csodáltam. – Mert akadt köztünk ilyen elszánt, örökké tudatos, ha magam nem is tartoztam közéjük. Az én ösvényem kanyargósabb volt, csapdákkal teli, madártalan erdők mélyére vezető. De a vészkijáratra én is rátaláltam végül. – Ahol szeretetre, emberségre: költészetre. Mert a vers ma: az egyetlen kivezető út a minket körülvevő sötétből. „Az ő keze gyúrt belőled valaki mást ” – súgta egyszer a versem, társamnak pedig így: „Tőled tudom, hogy végtelen a dallam”; s másikunknak: „Ahogy Kamil tárt rád égbolt-kapuszárnyat, messzebbre láss, mint amit magadba gyűjthetsz”. – Annyit tesz ez, hogy nélküle soha nem látnánk tisztán, nélküle csak növekvő, egyre sűrűsödő homályunk töltene be minket, mi előbb szemünkön rakódik le, aztán lelkünkön, míg nem leszünk mások, csupán kötélen mozgatható bábok, mik egyen-táncukat járják a végső kifulladásig.

Mennyi minden van mégis, ami kimondatlan marad. Hiába a szeretni tanulás, olyan űröket növeszt körénk a magány, hogy egyre halkuló hangunk visszhangtalan hal el benne. Sokszor mondom e reneszánszból itt maradt szóval: „mester” – s nekem annyit jelent: életet adó, vagy sokkal inkább egy új, egy második életet, mi által több lehetek olykor önmagamnál. Úgy értem: belőle is kapok valamit. Magamban tovább hordozhatom. Hogy micsoda kincs egy szeretve becsült másik ilyen közelsége, szavakkal megmagyarázni alig tudom. Olyasféle, mintha saját űrömbe valaki mégis képes volna belépni, s ott hallanám a hangját – mintha az enyémmel egyet. Kamil nekünk gyakran magyarázta: a költők egymásba kapcsolódó láncszemek, egyik a másiknak folytatása, s így, általuk marad fenn a vers, soha meg nem szűnik létezni, lélegezni. Lélegzik általunk, s mi általa jutunk lélegzethez.

Nekem Kárpáti Kamil költészete pontosan ezt jelenti: a létezés feltételét. Magam köré az idők során már annyi falat húztam. Legtöbbjét betonból, áthatolhatatlannak tűnő zárka lett belőle. Alig akadt, aki mögötte engem meglátna. De a mélyén, legbelső burkában az ő versei vesznek körül, úgy óvnak, rám nem szakadhat soha a többi fal, soha az, mi kívüle van. Szárnyakat növesztő ez a belvilág. Itt találtam otthonra. Az ember ül, hallgat, figyel, várja a súgást. Várakozás közben tudatom legmélyéről őt hallom. Különös találkozás ez, egy nem létező térben, sosem volt időben. Azt hiszem, erről szól a költészet: a lehetetlen megvalósulásáról. Akkor tudom, hogy helyes úton járok, ha ő vár a végén. Üdvözlégy – fogad minket, eltévedt vándorokat, újonnan jötteket, megtérteket. Salve – mondhatjuk áhítattal mi is, mikor Vers, te kitagadott, általa bennünk újrafogansz. Bár magamban hordhatnám az örökséget. – S hogy „Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.” – Soha ne legyek nélküle.



Kapcsolódó anyagok:


Kapcsos könyv Kárpáti Kamilnak – Holdudvar könyvek »
SZJA 1%!