Könyveink

A Szemedből rám visszanézek c. vers/fotó album esetében (mint ahogy az utolsó lapon közölt 15 közös könyvük is erre példa) félreértés lenne azt hinni, hogy e könyvben szereplő fotók az írott szövegek, vagyis irodalmi indíttatás alapján készültek. Ugyanez érvényes a benne szereplő képekre is. A művészfotók többsége beazonosíthatatlan helyeket, rejtett szépségeket, titkos csodákat tesz láthatóvá. „Hívhatjuk ezeket a képeket akár vizuális költeményeknek is. Gí, azaz Lőkös Margit, nem tagadhatja meg a költészetet, hiszen nem csak kortársi olvasója, de múzsája is Kárpáti Kamilnak.  Mégis megőrizte alkotói függetlenségét és elkerülte a finomkodó, idilli kép furfangos kísértését is”. A közös ihletről, saját elhivatottságáról így ír:

„A kint és bent új egységbe álló világát már régóta próbálom megjeleníteni fotóimon – nyomon követhető ez több mint tíz, férjemmel közös albumomban –, de itt, Velencében megtaláltam, amit eddig csak kerestem: az én világomat. A fotók egyszerre lettek szürreálisak, zsúfoltak és rendezettek, letisztultak, álomszerűek és valóságosak. Az egyszerű víz és a csupán önmagát tükröző kirakat mindennapi harmóniája, festőisége, nyugalma után a képek tükrözték a bennem levő félelmeket, vágyakat, s egy víz alá süllyedt várost hozhattam fel a napra újra. Az utcákon, hidakon a járókelők után egyszerre visszafordultak szellemeim, tündéreim. Betöltötték a fotókon megjelenő világot! A tükröződésekben egymásra vetül jelen és múlt, a valóság és az álom, s bizony sokszor a véletlen rendezői, szertartásmesteri közbejötte folytán teljesen új dimenziók, világok keletkeznek. Így lehetséges az, hogy sokszor a képzőművészetből ismert figurák, (mint Gulácsy nakonxipáni lényei, Csontváry elnyújtott kiáltás-alakjai, vagy egyedülálló színei, és a szürrealizmus amorf, szétrezgő figurái) sorakoznak előttünk itt, Velencében.«

Idézet egy kritikából:

„…Így történhet meg, hogy mindenfajta kényszeredett, illusztratív mellékíz nélkül szemlélhetjük [Gí] Csontváry, Matisse vagy épp az impresszionisták világát idéző, de nem utánzó felvételeit. Mert nem kigondolt kompozíciók ezek, hanem a természet ajándékai az ihletett pillanat felfedezőjének: megtervezhetetlen komplementer kontrasztok, caravaggiós fény-árnyék hatások. Kompozícióit technikai bravúrok, kísérleti beavatkozások nélkül hozza létre. Csupán a fényviszonyok, a képkivágások és az arányok kínálta lehetőségekkel él. Sokszor alig hihető, hogy nem tudatosan létrehozott technikai eljárás, montírozás teremtette a látványt. A fény vibrálása, elegáns modulációi a lagúnáról készült képeken érvényesülnek leginkább. A víztükör maga is ütemesen ring s felszínén a fény valószerűtlennek tűnő színeket, formákat teremt. A szűk sikátor rózsaszín-kék házai lágy foltokká olvadnak az olajzöld vízen. Néha még ennyi sem kell. Elég a napfény, az árnyék, a víz és egyetlen szín kinyílása, hogy megszűnjön a tér, s megkezdődjön az éteri lebegés. A kompozíciók egyik csoportját a képkivágás módja határozza meg. A képszerkesztés másik módszere a specifikus fókuszálásra épül. Gyakorta érezzük szürrealisztikusnak a képeket akkor is, ha tudjuk, hogy mindez színtiszta valóság. Vagy talán épp azért. Átfedések, áthallások és átlátások teszik különlegessé és élővé ezt az albumot, ugyanakkor érzékeltetik a képek és versek valódi összetartozását is. Így jelenítik meg előttünk az európai kultúra és művészet kincseit őrző, múzsaként és paradicsomi kertként is oly sokszor megénekelt Itáliát, a szokványos sztereotípiákat elkerülve – miközben az idő és szabadság különleges metszéspontjában nyugvó kép – kultúrtörténeti szimbólummá lényegül.”…

Ennek a megtalált világnak ma már ugyanolyan fontos, izgalmas szürreális része az itthoni, Balatonvilágoson a magasparton és a látogatóktól évtizedekig elzárt balatonaligai pártüdülő „ősparkjában” fotózott, a természetben látott, megszemélyesült fák, bokrok, fa-lényekről készült pillanatfelvételek. A fotós által fába, kőbe, ágakba képzelt lényeket látjuk; halljuk őket, megelevenednek, élnek, s itt is megfigyelhető a sok képzőművészeti „áthallás”, ami nyilvánvalóan Gí lelkének (képzőművészeti tudásának, egész habitusának) kivetülése, ami a képcímadásokban is nyomon követhető. Nyilvánvalóan Max Ernst csak akkor jut eszébe az alkotónak egyik fa-lényéről, ha ismeri, ha felismeri a saját képén.