Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Részlet a szerkesztő utószavából:

„Abban a társadalmi helyzetben, amelyben most vagyunk, különösen megsokszorozódik Szentmártoni János versvilágában élet és költészet azonosságának az értéke. Az a biztonságos egyensúly, mely Szentmártoni János eddigi versköteteit jellemezte, változatlanul áthatja a negyedik verskötetét is. Talán éppen ez a kötete az, amellyel az eddig jól épített költői pálya a költészet értőinek szűk rétegén túl halló fülekre találhat, új olvasókra a vers számára. Magával újra és újra számot vető, értékeit szilárdan őrző, még titokkal telt, ijesztő, vagy egyszerűen csupán megfejthetetlennek látszó jelenései, benső szorongásai közben is emberien közvetlen és meghitt ez a költői világ. Szenvedéseiben visszafogott, szelíd és szívet melegítő. A hangja emlékezetesen mély nyomot hagyó – anélkül, hogy kiáltana, hogy bárkit megkörnyékezni akarna, vagy önmagát váteszi fényforrásnak állítaná. Amikor a legszemélyesebb, akkor a legáltalánosabb. Képe, cselekménye s a cselekvő (aki legtöbbször csak megélője a történésnek), mintha csak a befogadó személye, helyzete, vele megtörtént múltja-jelene volna.


Költő és olvasója között ezen az érintkezési szinten aztán akkora versélmények (belső élmények) öltenek testet, mint pl. a széles, lassú sodrású Dante madara c. versnél – amely bizonyára a századelő egyik messze, a jövőbe átmagasodó költeménye, időtlenül és klasszikusan. Holott Szentmártoni János szabadon, saját lélegzése által ritmizálva lüktetteti, mégis úgy olvassa – s majd fogja olvasni – az ember, mintha a homéroszi szőttes egyik sűrű közegű részlete lenne. Pedig Szentmártonié és a XXI. századé a „lejtelem”, a nyelv zenéje. Azé a költőé, aki (ráadásképpen) még arról is lemondva, hogy Babitsnak ajánlaná, Vendég c. versét Zenitként magasítja könyvére a vége felől, olyan összefoglalóként, mely maga is homéroszi versidomban, abban pedig friss szépségű, tiszta hexameterben íródott, miközben a költőre mosolygó két angyal nyomdokaiba lép „… hogy tovafutnak a kékben, űzni nyomuk parazsán át őket”.


Ez a költészet aranyat ér annak, aki hiszi, használni való alkateleme az embernek a költészet, s aki nem temetni áll be a sorba, hanem újraindítani szeretné az emberekben, szívdobogásukhoz igazítva a szerkezetét.”

Címkék: Vers
SZJA 1%!