Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Szentmártoni János tanulmányának részletei

A kortárs magyar próza kimagasló alkotásai között hiába keresi az olvasó Kárpáti Kamil Az Isten háta fekete című regénytetralógiáját, nem találja. Nem azért, mert nincs ott, hanem mert láthatatlan. Nem a regény tulajdonságaiból adódóan, mint inkább szerzője „anonimitásából” eredően. Az idén májusban 75. születésnapját „nem-ünneplő” író mint egy modern karthauzi évekkel ezelőtt visszavonult mindennemű közszerepléstől, önmaga menedzselésétől mindig is iszonyodott – csend veszi körül, lassan rákövesedik a némaság. De pesterzsébeti remetesége csupán a külvilág zajától és a szakmai acsarkodásoktól szigeteli el – életműsorozataként már tizenkét kötetet rendezett sajtó alá a Stádium Kiadó, s új művekkel is rendszeresen jelentkezik. Nem beszélve arról, hogy fáradhatatlan a fiatal tehetségek felfedezésében és felkarolásában, amit több fontos antológia és a Gérecz Attila-díj bizonyít, amelyet az 1956-ban hősi halált halt költő tiszteletére és emlékére elsőkötetes fiatal lírikusok nyerhetnek el 1992 óta.

A kíváncsi és elszánt olvasó azért sem találhatja meg könnyen a jelentős prózaírók között Kárpátit, mert elsősorban költőként ismerik ha ismerik,  tizenhárom évesen közölt versétől fogva. Hívták egykor a „szerelem lírikusának”, a Rákosi Mátyás rémuralmának váci poklában alakult „Füveskertiek” vezéregyéniségének, egy XX. századi reneszánsz költőnek, akinek az itáliai örökség ihletésében született költeményei egyedülállóak a kortárs irodalomban.

A menyasszony vetkőztetése című regényével mindezen felül olyan érdemeket szerzett Kárpáti 1991-ben, melyekkel a legjobb mai magyar prózaírók közé is beírta magát. Bár erről rendkívül kevesen tudnak. Szégyen az őt körbefalazó hallgatás. Joggal állíthatjuk, hogy Kárpáti Kamil kimagasló életművét Isten fekete háta mögött építette föl csöndes, szívós, következetes munkával mindannyiunk gazdagítására.

Ki Ékes András? Átlagember, akit pusztán a sorsa tesz az átlagnál érzékenyebbé, keményebbé. Akinek eredendő naivitását idővel fölváltja a részletek közötti összefüggéseket saját bőrén megtapasztalás drámája. Istenhátamögötti parasztfiú, akit egy hirtelen elhatározás szele fölkap, és belesodor a történelem kellős közepébe, ahol akarata ellenére – ha a pusztaság kis porszemeként is, de - kénytelen részévé válni a világot mozgató erők játékának. Története tipikus XX. századi történet.

 

A regény világképe Kárpáti Kamil sorsából tükröződve

 

Ékes András történetéből egyértelműen kiviláglik a XX. század nagy kudarca, hogy egyetlen eszméjével sem volt képes olyan társadalmi berendezkedést megalkotni, amely a mindenkori ember személyes kihívásaira pozitív megoldást és segítséget nyújtott volna. Mindig a nép, illetve a magyarországi társadalom sokáig legmeghatározóbb rétege, a parasztság húzta a rövidebbet.

A két világháború közötti tanyavilágban nyomor, embertelenség, tüdővész tombolt. Nem beszélve az emberek tudatlanságáról, mintha megrekedtek volna egy jóval korábbi, a vallást ostobán gyakorló, babonák ködében zajló időben. Ez utóbbira példa Karmos Berta boszorkány sikertelen „csodatételei”, vagy épp Ékes egyik koraszülött kistestvérének tragédiája, akit az ágy végénél a földön tartottak, mert nem volt még megkeresztelve. Három napig élt. A kis holttest temetéséről a falu doktora közönyös rutinnal intézkedett.

Persze, minél inkább haladunk visszafelé a történelemben, annál természetesebben kezelik az emberek a csecsemőhalált, majd lesz másik alapon – Kárpáti Kamil azonban nagy igazságot fogalmaz meg regényében, amikor a szeretet és a szegénység kapcsolatáról ír. Vannak idők és olyan helyzetek, amikor az emberi melegség hiányáért a nyomor a felelős, és megfordítva, a nyomort igazán nyomorrá a szeretet hiánya teszi. Az ember elvadul, érzéketlenné, nemegyszer szadistává válik (gondoljunk például András megvesszőzésére):

„Aki azt állítja, hogy a nyomor, a látástól vakulásig robotolás, a kitaszítottság állapota emberségesebbé, jobb lelkűvé, tisztábbá teszi az embert, az hazudik. Lehet, hogy a testi mocsok eltakarja a lélek tisztaságát, de ezt tovább nem gondolni képmutatás, mert csak igen rövid ideig létezhet a mocsokban az a bizonyos eltakarható tisztaság. Különös az emberi természet. Vagy a szépen megírt történetek hatalma rajtunk? Később megkönnyeztem Twist Olivér és a hozzá hasonló, nyolc-tíz éves korban robotra fogott angliai lelencgyerekek nyomorult életét; a gyerekkínzást, az éheztetésüket, a Temze mocskos sötét árjába fojtott kis ártatlanokat. Mélységesen fölháborodtam. Összeszorította szívemet a kétségbeesés, hogy milyen hitvány, gonosz és ostoba emberek népesítették be az ipari forradalom Angliáját és Dickens gyerekkorának Londonját.

És Homokon? Az én gyerekkoromban? Meghökkentem saját elérzékenyülésemtől. Miért kell nekem a múlt századi London sötét mellékutcáin kóborolnom, vérlázító haramiatanyákon, mikor a magam bőrén ahhoz éppen eleget tapasztaltam, hogy kertelés nélkül kimondjam: a nyomor, bárhol van, és úgy, ahogy van, az egész haramiatanya. Mindig elhűlök azoknak a cinikusságától, akik szemrebbenés nélkül leírják, hogy a nagy csecsemőszaporulatnak és a nagy csecsemőhalandóságnak – mert a kettő rendszerint együtt fordul elő – a testi, szellemi elmaradottság, a tudatlanság az oka. Csak ez? Mások még részletezik is. A részletezésből még világosabbá válik, hogy számukra csakugyan ennyi az ok. Az egészségügyi hálózat hiánya, hogy elemi fokon se létezik tisztaság; a sűrű éhezés és a piszok következtében állandó a fertőzés. Ennyi okosságtól én csóválom a fejemet. El nem tudom képzelni, hogy annyi rendszerező elme és tüneményes ész ennyi valódi ok birtokában hogyan hagyhatja ki következetesen a valódibbnál valódibb okot: a szeretet hiányát? Hogy lehet, hogy az okok lajstromozásakor ez minden mozgalmi szeminárium forgatókönyvéből kimaradt a harmincas években, a negyvenes években, az ötvenes években – egyformán.?! A tanyákra a beteg állathoz még kihívták az orvost, a beteg gyerekhez szintes soha.” (I., 264-265)

Trianon máig kiható országos sokkot okozott a magyarság tudatában. Bár Ékes Andrást elsősorban személyes érzelmei navigálják (apja terrorja elől akar kibújni), történelmileg is alátámasztható, hogy megragadja – ha a maga módján is – Nagy-Magyarország eszméje. Azonban hamar kiderül számára is, hogy ez az eszme újra áldozatul esik, hogy csupán csalétek volt egy erősebb hatalom kezében. A válságot tovább mélyíti, hogy magyar a magyar ellen fordul, teljes a téboly, nem tudni, ki az áruló, ki a hazafi, és mikor milyen szemszögből. A háború lélek-uniformizáló tégelyében pedig – nemzetiségtől függetlenül – mindenki egyként kifordul önmagából.

A nácizmus őrületét fölváltja a kommunizmusé, a nyilasok helyébe jönnek az ávéhások. Újabb eszme, amely a bűnök jóvátétele után kánaánt ígér. Holott ugyanúgy folytatódik az emberi kegyetlenkedés, s a végeredmény: egy saját farkát kergető, hisztérikus politikai vezetés, és egy megalázott, megkínzott, idegbeteg társadalom. A diktatúra az diktatúra. Egyként péppé verik benne az embert, ha nem áll be a sorba. És ebben az új rendben is magyar fordul magyar ellen (gondoljunk csak például Ékes elhurcoltatására, amikor a halászi udvar ávéhás gyűrűjében olyan kulákokkal találja szemközt magát, mint akiknél gyerekkorában cselédeskedett; s amikor a magyar ávéhások félholtra vernek egy magyar legényt egy torz eszme torz védelmében, csak mert lerészegedett).

Ez volt hát a XX. század Magyarországon? Sajnos, igen.

Objektív értékítélete Az Isten háta fekete regényfolyamának. hogy igazi humanista gondolkodó alkotása, akinek egész élete, erkölcsi magatartása hozzá a fedezet. Bár személye nem fedi a főhős személyét, sorsalakulásuk két különböző pályát ír le, a megtapasztalás szintjén azonban számos közös pont található.

Kárpáti Kamil Pestszenterzsébeten látta meg a napvilágot 1929-ben. Tipikus prolinegyedben élte le gyermekkorát, amelynek világát a költészet és a személyes mitológia szférájába emelte verseiben, ifjúsági regényeiben. Gyerekkorától kezdve (hadirokkant nagyapja olajreprókkal házalt) vonzotta az itáliai reneszánsz képzőművészet. Amikor az egyre jobban elmérgesedő itthoni viszonyok miatt 1949-ben Olaszországba akart emigrálni, összeesküvés vádjával börtönbe vetették. Hét és fél év rabság. Az ember legenergikusabb (családalapító, karrierépítő) korszakát ő Rákosi fegyházaiban töltötte. Egyetem helyett: Kistarcsa, Recsk, Vác, Márianosztra. 1956-ban szabadította ki a forradalom.

Ilyen rémdrámába illő ifjúság súlyos terhével szívében csak hitelesen festhette le a katona kiköttetését, az amerikai fogolytábor apokaliptikus képsorát, vagy épp saját gyomrának keserves „emlékeit” abban a jelenetben, amikor Ékesék elcsigázottan megérkeznek a Mailly-le Camp-i katonakórházba, ahol babgulyással fogadják a kiéhezett foglyokat. (Az is pontos információ lehet, hogy egy időben Vácról Nógrádverőcére szállították az elhunyt rabok holttestét.)

Kárpáti Kamil első verseskötetét (Hajnali gyümölcsös) 1949-ben beolvasztották a letartóztatásakor. 1950-ben több mint száz versének kéziratát a szeme láttára égették el Kistarcsán. Következett a töménytelen mennyiségű fejben írt és vécépapírokon kicsempészett versek korszaka. A Füveskertiek - Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint és a köréjük sereglő értelmiségiek - titkos szellemi találkozói nyomán a váci börtönudvar kápolnából átalakított műhelyében több kézzel rótt füzet született.* Majd Tatabánya XIV-es aknája, ahonnan parancsmegtagadásért (amiért nem engedték édesanyját látogatóba) továbbhurcolták két év szigorított börtönfogságra, Márianosztrára. Majd 1956. Állandó megfigyelés. Alkotóként a „megtűrt” kategória. Egy 37 évesen másodszor induló költői pálya: Ördöggolyó, 1966.

Nem kellett hát sokat gondolkodnia – a saját élményeit gyúrta össze Ékes András elhurcoltatásában, a halászi ávéhás börtönudvar poklában, a részeg kuláklegény brutális megtöretésében...

Ez volt Kárpáti Kamil XX. százada? Ez is.

A szerzőnek van egy azonos című, börtönben született, megrendítő költeménye, amely a maga visszafogottan pontos szűkszavúságában elementáris erővel vetíti elénk e korszakot:

Az Isten háta fekete
vak koporsónak látszik itt.
Kimondhatatlan messze áll,
inkább csak guggol három ház,
füstjük sem ér a drótokig.
Isten ül a hegyen föntebb,
a háta, a háta látszik itt.

Ó, ha széltől veres estben
latrinának rúdján csüggünk,
állattá vált tagok, kezek,
iszonyodva egyre látom:
aki csak él, hull a próbán.
Soha embert kínja nem fog
csak dögévé, sárrá tenni.
Jobb lett volna a bitófán.


(Isten háta fekete = Relief egy fegyházról, Stádium, 1993, 14.)



Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil: Az Isten háta fekete 1-3. »
SZJA 1%!