Kritikák

Bevezető

A kortárs magyar próza kimagasló alkotásai között hiába keresi az olvasó Kárpáti Kamil Az Isten háta fekete című regénytetralógiáját, nem találja. Nem azért, mert nincs ott, hanem mert láthatatlan. Nem a regény tulajdonságaiból adódóan, mint inkább szerzője „anonimitásából” eredően. Az idén májusban 75. születésnapját „nem-ünneplő” író mint egy modern karthauzi évekkel ezelőtt visszavonult mindennemű közszerepléstől, önmaga menedzselésétől mindig is iszonyodott – csend veszi körül, lassan rákövesedik a némaság. De pesterzsébeti remetesége csupán a külvilág zajától és a szakmai acsarkodásoktól szigeteli el – életműsorozataként már tizenkét kötetet rendezett sajtó alá a Stádium Kiadó, s új művekkel is rendszeresen jelentkezik. Nem beszélve arról, hogy fáradhatatlan a fiatal tehetségek felfedezésében és felkarolásában, amit több fontos antológia és a Gérecz Attila-díj bizonyít, amelyet az 1956-ban hősi halált halt költő tiszteletére és emlékére elsőkötetes fiatal lírikusok nyerhetnek el 1992 óta.

A kíváncsi és elszánt olvasó azért sem találhatja meg könnyen a jelentős prózaírók között Kárpátit, mert elsősorban költőként ismerik ha ismerik,  tizenhárom évesen közölt versétől fogva. Hívták egykor a „szerelem lírikusának”, a Rákosi Mátyás rémuralmának váci poklában alakult „Füveskertiek” vezéregyéniségének, egy XX. századi reneszánsz költőnek, akinek az itáliai örökség ihletésében született költeményei egyedülállóak a kortárs irodalomban.

Egy fontos budapesti könyvesbolt igen tájékozott vezetőjének emlékezetébe (vigyázat, nem ironizálok) Kárpáti nevének említésekor mégis ifjúsági regényei, Trombitás Ali több könyvön végigvonuló kalandjai rémlettek föl. Semmi több. Persze már ennyi is kuriózum, s egyáltalán nem lebecsülendő informáltságra vall a mai könyvesek között.

Szóval költő, ifjúsági író – esszéista, tehetjük hozzá, és kitűnő szerkesztő, akinek 1988-tól 1994-ig megjelenő Stádium című folyóiratát a rendszerváltás időszakának és minden idők legfontosabb és legeurópaibb lapjai között kellene számon tartanunk.

A menyasszony vetkőztetése című regényével mindezen felül olyan érdemeket szerzett Kárpáti 1991-ben, melyekkel a legjobb mai magyar prózaírók közé is beírta magát. Bár erről rendkívül kevesen tudnak. Szégyen az őt körbefalazó hallgatás. Joggal állíthatjuk, hogy Kárpáti Kamil kimagasló életművét Isten fekete háta mögött építette föl csöndes, szívós, következetes munkával mindannyiunk gazdagítására.

 

 

Olvasónapló – a történet fölvázolása

Ki Ékes András? Átlagember, akit pusztán a sorsa tesz az átlagnál érzékenyebbé, keményebbé. Akinek eredendő naivitását idővel fölváltja a részletek közötti összefüggéseket saját bőrén megtapasztalás drámája. Istenhátamögötti parasztfiú, akit egy hirtelen elhatározás szele fölkap, és belesodor a történelem kellős közepébe, ahol akarata ellenére – ha a pusztaság kis porszemeként is, de - kénytelen részévé válni a világot mozgató erők játékának. Története tipikus XX. századi történet.

 

 

I.

Gyermekkorát az Alföld eldugott, költött nevű „homoki” tanyáin tölti, teljes kiszolgáltatottságban, nyomorban. Cselédévei hányattatásainak egyetlen gyógyírja Alinka húga iránt táplált testvérszerelme. Álmaikban sokszor a nagyszülők soklépcsős majszói otthonában járnak, ahol minden olyan „finom, tiszta és előkelő”.

Édesapjuk, Ékes József, az egykori huszár, aki mostani rongyait – fogcsikorgatva bár, de - talán még kevélyebben viseli, mint annak idején az egyenruháját, Andrást igen korán, harmadik osztályos korában szolgálni adja, hogy legalább a nyári szünetben eggyel kevesebb éhes száj legyen a háznál.

Pulykapásztor lesz egy parasztbirtokon rideg és könyörtelen gazdasszonyának közvetlen szolgálatában. Kutyaólban hál, két társával, a sorsában megkeseredett Hunyadi Jánossal és a mindennek  napfényes oldalát meglátni tudó, bohókás Jankóval egyetemben. Ez utóbbi veszi pártfogásába, fogadja barátjául. Magánya legfőbb enyhítője egy tündéri cselédlány, aki iránt föllobbant gyerekszerelme a kamaszkori erotikus álmokig elkíséri.

Egy-kettőre belejön a pulykapásztorkodásba, ám egy napon betegség ragadja el az egyik fiókát. A gazdasszony vas puskavesszővel kéri számon Andráson a hiányt. Mindeközben a gazda, fegyvertisztogatás közben, szeme sarkából kísérve végig a kíméletlen verést, bíztatja is feleségét: „Még egy kicsikét!” Aznap éjjel a kis cselédlány ápolja titokban a megalázott kisfiú iszonytató sebeit.

Gazdáéknak van két fiúk. Az egyik papnak, a másik ügyvédnek tanul. A kispap, hogy a nyári szünetekben se jöjjön ki a gyakorlatból, megkéri Andrást, segédkezzen a ministrálásban. Ékes nem csak a latin szövegeket magolja be, amelynek későbbi életében még nagy hasznát veszi egyszer, hanem magába szívja a bor- és futballkedvelő papnövendék anekdotáit is, például az ezerjófűről, melyet Plinius nevezett el a Föld epéjének, vagy Kheiron kentaur mítoszáról.

Amikor Pál úrfi fölszentelt pap, Endre úrfi jogászdoktor lesz, nagy paplakodalmat csapnak, mindenféle határból jönnek a vendégek. András nagyon csalódott, amiért Pál úrfi nélküle lett hivatásos pappá, az ő segítsége nélkül, hogy őrá csak a gyakorláshoz volt szüksége. Holott mindvégig fölnézett rá és bízott benne. A felnőttek világába addig sem vetett nagy hitet, de ezután a kiábrándító fordulat után átélte az elárultatás minden gyötrelmét is.

Egy másik esetben azonban ő maga válik árulóvá. Amikor gazdáék vásározni mennek, nem törődve sem tiltással, sem böjttel, a cselédség tyúkot vág – András ássa el az árulkodó tollakat. Matild, a cselédlány isteni pörköltet főz, s nagy vigalomban degeszre tömik ily finomsághoz szinte soha nem jutó bendőjüket. Két jó barátjuk, a tanyát őrző komondorok később kikaparják a tyúktollakat, s a haragra gerjedt gazdasszony Andrásból kikínozza az igazságot. A lakomáért oly hálás férfiak is mind Matildra mutogatnak, mint e „bűnös tett” fő kiötlőjére. A kis cselédlány nem mentegetőzik, emelt fővel fordul ki csöpp batyujával az átkozott tanya kapuján. András magára marad kínzó lelkiismeret-furdalásával.

Hamarosan beborul Babonyaiék fölött az ég. Az ifjú jogászdoktor  szanatóriumba kerül tüdőbajjal. Pál gazdáék talán első emberi  megnyilvánulását érzi meg bennük Ékes, ahogyan önmaguk árnyékaként, megtörve járnak-kelnek a házban, hozatják haza nagybeteg fiukat, s rakatnak szobájába padlót a cinikus halászi áccsal, aki inkább koporsóhoz fogna hozzá Endre úrfi láttán. A halálos beteg fiatalemberen még a halászi határ leghírhedtebb boszorkányának ördögfarkkóró-főzete sem segíthet. Utolsó napjaiban Andrásnak az a feladata, hogy lefürödve, tiszta ruhában a legyeket hessegesse körülötte. „Túlságosan korán néztem végig egy ember haldoklását” – állapítja meg magáról utólag Ékes. (I., 208.)

András kanász lesz. Mivel elvégezte a hat elemit, a gazda egész évben ott tartja, csak szombatonként járhat haza, az Ismétlő iskolába és a délutáni leventeoktatásra, ahol először találja szemben magát a történelemmel,  „Csonka Magyarország” valóságával, amely a majszói templomlépcsőn kéregető hadirokkantakra emlékezteti.

A boldogtalan gazdáék a negyedik évben szélnek eresztik a cselédséget, visszaköltöznek halászi házukba.

Mivel otthon egyre inkább a szegénység a legnagyobb úr, a következő évben apja Andrást elviszi a béresek vecsernyéjére Majszóba, hogy az istentisztelet utáni embervásáron újra kiajánlja cselédnek. Így kerül újra idegen tanyára mindenesnek. Emlékezetes része a regénynek, amikor útra kel új gazdái birtoka felé sűrű ködben, hófúvásban. Mintha a semmiben járna, el is téved, míg a kutyaugatás életmentő hangforrása egy tanyához nem navigálja, ahol meghúzhatja magát éjszakára az istállóban. Mintha ez a bizonytalan, egyre kétségbeesettebb ködben-járás szimbólumként előrevetítené későbbi viszontagságait, melyek kelepcéiből  mindig csak a szerencse és ősi ösztönei  menekítik ki.

Új helyén jó sora van – a következő évben azonban újra máshová kerül, ahonnan egy éjjel kénytelen hazaszökni, mert kiderül az agglegény gazdáról, hogy betegesen vonzódik hozzá.

Az apa azt tervezi, kibérel ötven hold földet, most, hogy két kisebbik fia is beletanult már a cselédkedésbe, így András alföldi odüsszeiája is véget érhet, ezentúl otthon lesz szükség a munkájára. De keresztapja, akinek személyisége, oldott lénye a szűk családi kör talán egyetlen derűs színfoltja a felnőttek világában, tüdőbajos lesz, egyedül már nem bírja erővel a fuvarozást. Apja Andrást galamb-szelíd, akaratában végleg megtört anyja ellenére hozzászegődteti. András, aki már másodszor kerül életveszélybe, még jól is jár ezzel a rokoni alkuval (legalábbis úgy érzi), mert így titokban többet lehet Alinkával. Keresztapja még a tánciskolába is beíratja őket. Szenvedélyes zenész lévén sokszor kikel a betegágyból, hogy a kamaszok az ő hegedülésére táncolhassanak. Örömteli összeesküvésüknek rövidesen véget vet a halál.

Apjuk leköti minden percüket. A tánciskola a múlté. Csak a vasárnapi misék után menekülhetnek majszói nagyszüleikhez, hogy az öregek régi ruháiban táncjátékukkal eléjük varázsolják tündökletes, egykorvolt ifjúságukat. András immár harmadszor kénytelen a halál „szolgálatába” állni, hiszen mindketten érzik, hogy e vasárnapi mulatságokkal nem csak nagyszüleik nosztalgiáját varázsolják néhány órára valósággá, de a haldokló Béni nagyapa életét is meghosszabbítják vele, aki ágyában felülve fiatal önmagát csodálja táncoló unokájában. Amália nagymama egyre kétségbeesettebb, teljesen összeroppan. Béni nagyapa halálával a majszói ház minden legendájával évekre elmerül a múltba.

András, hogy kimeneküljön apja fojtogató igájából, és kezébe vehesse sorsát, elhatározza, hogy jelentkezik repülőgépmotor-szerelő tanoncnak Kassára. Kezdetét veszi Ékes András újabb pokolra-szállása. Tizennyolc éves ekkor.

 

 

II.

1943 tavaszán járunk, jócskán benne a II. világháborúban. Bár Kassától még messze a front, de Ékes új élethelyzete napi tapasztalattá avatja a leventeórákon hallottakat. Nemcsak a történelem zajlásába vetettség pörgeti föl körötte és benne egyik pillanatról a másikra a világot, hanem az a körülmény is, amely merőben eltér az otthonitól. Éjszakánként mindig erősen megszorítja ágya vasát, hogy annak hidege elhitesse vele, nem álmodik: tiszta ruhában jár, jóllakik, naponta fürdik, rendes ágyban alszik az istállók után; elmerül a kassai dóm oltárképeiben, a próbarepülések, az első moziélmény csodáiban.  Tovább fokozza szédületét, hogy már rögtön az elején a helyi események meghatározó részesévé válik, holott épp ezt szerette volna elkerülni. Szerénységével, ügyességével, halkszavúságával igazából jelentéktelennek akart látszani, hogy kitérjen mindenféle atrocitás elől, akkor is, amikor például segített néhány társának takaróikat a pontosan előírt szabályoknak megfelelően reggelente összehajtogatni. Mindezzel azonban épp azt érte el, hogy körletét mintaadónak nyilvánították, Altorjay főhadnagy pedig fölfigyelt rá.

Mivel gyakorlata volt a ministrálásban is, a Szent Erzsébet székesegyház plébánosa őt és egy pesti srácot, Ákost kiválasztja maga mellé a misék celebrálásához. A plébánián zajló vacsoráknak Altorjay révén mindketten rendszeres vendégei lesznek, ahol az említetteken kívül egy asztalnál ülhetnek a nagyhatalmú főügyésszel is. Rövidesen kiderül András számára, hogy kiszemelték. Hogy a németellenes érzelmű Altorjayt, az indulatos főügyészt, aki egyaránt lenézi a prolikat és a parasztokat, a méltóságteljes és higgadt plébánost, sőt, új barátját is összeköti valami, amely az esti találkáknak legfőbb oka. Ákos kelkáposzta-hasonlata után világos lesz előtte minden: ez a szappangyárból átalakított repülőgépszerelő iskola olyan, mint egy kelkáposzta, amelynek legfelső levele a látszat, hogy az utánpótlás védőbástyája, középső levelét a lógósok alkotják, akik meg akarják úszni a frontot, a legmélyebben megbúvó levelében pedig nem más, mint a náciellenes mozgalom egyik titkos gyülekezőhelye Altorjay főhadnagy vezetésével. Tőle azt akarják, épüljön be tisztiszolgának az iskola nácibarát parancsnokához, hogy beszámolhasson minden lépéséről.

A főhadnagy kíméletlen pszichológusként hatása s így ellenőrzése alá szeretné vonni Ékes gondolkodását. Belésulykolja, hogy csak akkor tarthatja magát jó magyar embernek, ha ellenáll az eddigi hitegetéseknek („Nagy Magyarország” visszahódítása), és a nácizmus ellen fordul. Fölvilágosítja például, hogy Kassát nem is az oroszok bombázták, hanem a román légierő német irányítással. Margitszigeti víziója egyenesen András vissza-visszatérő rémálmává válik: a ruháskosarakban kuporgó kéz- és lábnélküli hadirokkant embermaradékokról.

Még mielőtt végiggondolhatná, mi több, földolgozhatná magában a szédületes gyorsasággal egymást követő események tartalmát és súlyát, már hivatja is az iskolaparancsnok, hogy kiossza rá a feladatokat. Azonban egyvalami közbeszól az összeesküvők terveinek kivitelezésébe. A szerelem. Az ales húszéves gyönyörű, kívánatos felesége, a tanoncok éjszakai ábrándozásának szőke démona ugyanis megbabonázza Ékes érzékeit. Szemérmesen, zavartan titkolt vonzalma Szilviának imponál, kacérkodik vele, kicsit bele is szeret Andrásba fojtogató magánya elől menekülésében. Ékes elhatározza, nem fog semmit sem tenni azért, hogy az alest eltávolítsák az iskola éléről, mert ha megy, viszi magával Szilviát is, aki nélkül egész Kassa fabatkát sem ér.

Egyik viharos este megbízza az alezredes, vigyázzon feleségére, míg haza nem ér, mert az fél a villámoktól. Szilvia csak erre a pillanatra várt, Andrásnak sem kellett kétszer mondani. Gyöngéd, játékos, vibráló közeledésüket azonban hirtelen megszakítja a földúlt ales váratlan hazaérkezése. Zaklatottságának oka csak másnap reggel derül ki: az iskolát föloszlatják, a növendékek különböző katonai repterekre kerülnek. Úgy látszik, a hadvezetés megneszelt valamit az összeesküvésről.

Vonaton zötykölődve Andrást Ákos téríti magához, akitől megtudja, hogy Altorjayt csendőrök hurcolták el.

Katonai reptér, Veszprémtől hét kilométerre, bakaruhában, éles vezényszavak záporában – egyetlen gyógyír: a repülés. Feszültséggel és félelemmel teli készenlét, ugyanakkor a tisztek által hitetlenül is fenntartott illúzió, hogy pánikra semmi ok. Pletyka Altorjayról: állítólag mint százados újra előkerült. A németek megszállják az országot, Magyarország hadszíntér lesz,  megkezdődik Budapest bombázása. András és Ákos attól tartanak, felelősségre vonják majd őket németellenes tevékenységükért.

Egymásba érő légiriadók, idegfeszültség. A tiszteket még állatibbá teszi a félelem. András egyik katonatársát rémhírterjesztésért kiköttetik; mindenki szeme láttára hátrakötött karral fölhúzzák egy fára; saját súlya fordítja ki mindkét lapockáját, préseli tüdejét.

Egy őrült ötlettől vezérelve a Budapesttől visszafelé tartó üres bombázókra a környező bakonyi erdőben rejtegetett légvédelmi ágyúkkal tüzet nyitnak. Három gépet le is szednek. Örömmámor. Csak a higgadtabbja retteg a következményektől. Másnap kegyetlen retorzió: szőnyegbombázás a reptér ellen. Ékes a halál kapujában: a hatosával kötegelt bombák egyike nem robban föl, de földet érvén agyonütötte volna, ha az előző pillanatban nem kúszik odébb. Apokaliptikus a kép: több száz halott, legalább annyi vonszolódó sebesült, akiknek nagy része szintén odalesz, mire kiérnek a megkésett veszprémi mentők. Feketéllik a reptér. Tömegsír-ásás, koporsó-hegyek. Ákos sehol, este az ágya üres – áldozatul esett a mészárlásnak.

Orosz előrenyomulás, már Budapest felé. A németek átveszik a veszprémi repteret. A taszári parancsnok, akit innen helyeztek át, három szerelőt hivat maga után. András így menekül ki Veszprémből  egy jótékony csalás révén névrokona, Ékes András őrmester helyett, aki szintén a bombázás áldozata lett. Csak reménykedhet abban, hogy őrvezető egyenruhája nem buktatja le mindjárt az elején.

De egyhamar onnan is tovább kell állniuk a közeledő orosz tankok elől. Az evakuáláskor Andrásékat hátrahagyják, hogy fölrobbantsák az épületeket és használhatatlanná tegyék a repteret. De az ígéret ellenére a csapatszállító gépet nem tudják értük visszaküldeni. Új parancsuk: meneküljenek, ahogy tudnak. Ők elvagdossák az aknák gyújtózsinórjait, a kifutót érintetlen hagyják. A reptéren maradt két (rozoga) oktatógépen próbálnak menekülni. András életében először vezet repülőt.

A taszári különítmény Bősárkányon húzza meg magát. Hamarosan világossá válik számukra, hogy nem az oroszok és az amerikaiak, mint inkább tulajdon hadvezetésük elől bújtak el ide. Az országban a nyilasok átvették a hatalmat, teljes a zűrzavar. Horthy kormányzót fogságban tartják.

Egy Friewaldsky nevű százados (aki annak idején Kassán még harcra buzdító szónoklatot intézett hozzájuk történelmi küldetésükről, és a regény későbbi folyamán különös jelentőséggel bíró szereplővé válik) az egykori kassaiakat Sárvárra vezényli, ahol a selyemgyár épületében újratoborozzák a repülőgép-szerelő iskolát. Altorjayból közben legenda lett, egymásnak ellentmondó híresztelések keringenek róla: kivégezték, büntetőszolgálaton van, partizánparancsnok Szlovákiában, az amerikai légierő tisztje, hadifoglyokból szervez hadsereget Moszkvában.

A hemzsegő nyilasok egyre gyanakvóbb ólálkodása miatt odébb kell állniuk. Hegyfalu mellett táboroznak le. András bejár a faluba Jolánkához, aki Szilviának ellentettje, inkább édesanyjára és Alinka húgára emlékezteti csöndes jóságával, szerény és szemérmes szépségével, melegségével. Férjéről nem tud semmit, kisfiát egyedül neveli a háború kitörése óta. Istike miatt testileg nem mernek közeledni egymáshoz, lélekben azonban annál fokozottabban egymásra találnak, még ha nem is beszélnek róla. András tesz-vesz a ház körül, játszik a kisfiúval, cserében finom pillantásokban és jó ételekben részesül. Futó idill a háború poklában; álomnak, képeslapra illőnek tűnik András számára még a téli táj is.

Ebből rántja ki március: menekülniük kell; az új iskolaparancsnok, Mály őrnagy Németországba indítja őket – helyben lövi szíven a nem engedelmeskedőt – hallgattatja el a zúgolódást a vasútállomáson. A fájdalomból és a szédületből Ékes csak akkor tér magához, amikor megint nyakig merül a háborúban: a plaueni reptér légiostrom alatt. Takarítás, mentés közben András megannyi szétégett gyerekholttestre bukkan a romok között.*

Mály őrnagy vezetésével a várostól tíz kilométerre fekvő erdőbe menekülnek, tisztjeik rádión fölveszik a kapcsolatot az amerikaiakkal: megadják magukat. Rövidesen elő is kerülnek az amerikaiak, egyik tisztjük magyarul üdvözli őket (még nagyapja vándorolt ki Amerikába), védelmet és munkát ígér nekik. Már-már minden jóra fordulna, de aznap éjjel az egyik őr molesztálja Mály őrnagy fiatal menyasszonyát, Lórikát, aki sikongatásával fölveri a tábort. A fölsült amcsi – hogy tettének következményeit elkerülje a feletteseinél – a magyarok ellen riasztja katonatársait. A feszült helyzetben bukkan fel ismét Friewaldsky százados, aki higgadt és bátor közvetítéssel már-már megoldást talál, de amikor e tizenkét rágógumizó föl akar terelni több száz magyar férfit a teherautókra, elválasztva őket családjaiktól, dulakodás támad, melynek csak egy riasztó sortűz vethet véget. Fogolytáborba hurcolják őket, ahol még leülni sincs hely, annyian vannak, mint egy gilisztásdobozban. Aznap éjjel az esőben még egymást támasztják (ott van András is, Friewaldsky is), de egyhamar szétszakítja egymástól őket a vonagló embermassza, ahogy minden reggel elkúsznak a patakhoz inni. Naponta több száz új fogoly érkezik, naponta több száz halottat hurcolnak el az őrök. Gödröket ásnak maguknak, azokban próbálják átvészelni e napokat. Ékes egy falubelijével akad össze, közös gödrükben egy egész hónapot töltenek.

Jön a hír: vége a háborúnak. A táborban keresztet állítanak, megjelenik egy pap, aki ostyát osztogatva feloldozást hirdet. Apokaliptikus képsor indul el, egymáson keresztül-kasul kúszva igyekeznek a pap felé, nem törődve a másik haldoklásával.: „A tisztelendő nem tudott csak a keresztig hátrálni. Kiejtette kezéből a kelyhet. Mintha szárított hópelyhek szitálták volna a véres színteret. A földig nem jutó ostyatörmelék pillanatok alatt elborította a pap lábai előtt haláltusájukat vívók minden testrészét. Szemekbe, orrlikakba hullt, hajra, borostára tapadt, vérvörössé vált a kiontott vérben, elolvadt a friss sebek bugyogó vérforrásaiban, feketévé mállott fekete gödörarcuk mocsokverejtékében, bepillézte a halottakat, a lemeztelenedett hullák fekete hímtagerdőit, a homorúvá aszalódott, ráncosodott csontvázülepek fekélyes krátereit – talán visszahullott a száraz hópelyhekből egy-két morzsa a tisztelendő ornátusára is, de akkor már lecsúszott a teste a keresztfa tövére, mint a megváltáshoz kicsiny és erőtlen viaszbáb, bábugörcsben. Ő, aki a keresztfa alá roskadt, holott meg se járta a keresztet, halottnak tetette életösztöne, halottként hevert, pedig nem ütötték át szöggel a kezét és a lábát, nem folyattak oldalába vágott lándzsával vért és vizet belőle, nem nyomtak halántékára töviskoszorút, semmi ilyet nem tettek vele; épp csak szembe találta magát a mi szöggel átvert kezünkkel, lábunkkal, oldalunkon vért köpő sebünkkel, ótvar-töviskoszorúnkkal, megpenészedett szánkkal és nemzőszervünkkel, és latortermészetünk pokolnál vadabb sóvárgásával a megváltás után. (...) Később százával vitték ki a tömeggyilkossággá fajult szentáldozás áldozatait. A keresztet lebontották. A fogolytáborban ez volt a béke első napja.” (II., 158-159.)

Fölüti fejét a tífusz – de ezzel majdnem egy időben a remény is: vonat indul Franciaországba, ahonnan hat hónapnyi munka után mindenki hazatérhet; többek közt műszerészeket, repülőgépmotor-szerelőket keresnek. Ékes fölrázza lélekhalál-közeli apátiájából gödörtársát. Vonatra szállnak. Hosszú zötykölődés veszi kezdetét, érintve Párizst, Orléans-t.

Ahol megállnak: Mailly-le-Camp. Egy amerikai sebesültekkel teli katonakórház parkját fogják gondozni. Megérkezésükkor babgulyással várják őket, habzsolni kezdenek, míg gyomruk össze nem rándul, kővé nem válik.

A következő helyszín: Marseilles. Még a táborban azt ígérték, hogy itt a szakmájukban helyezkedhetnek el, s hat hónap után hazatérhetnek Magyarországra. Ennek ellenére halrakodó dokkmunkások lesznek, amerikai egyenruhában (W.P. = hadifogoly felirattal). Esténként még a szobaablakot sem lehet kitárni a sűrű döghalszagtól.

Andrást idegesítik a német hadifoglyok, akik ugyanolyan hideg megvetéssel beszélnek át a fejük fölött, mintha májusban nem tették volna le a fegyvert (esténként titokban még mindig „Heil, Hitler”-rel köszönnek egymásnak). Megkülönböztetésül rávarrja sapkájára: BUDAPEST. E feliratra fölfigyel egy jómódú kereskedő, akinek szülei még az első világháború idején hagyták el a Monarchiát. Összeköttetései révén kiváltja Ékest hadifogságából, és alkalmazza  egyik hajóján, amely olasz emigránsokat szállít haza Itáliába. Andrást kínzó lelkifurdalás keríti hatalmába, amiért hirtelen föllobbant örömében megfeledkezett homoki földijéről, tábori gödörtársáról Mintha valaki kiölődött volna belőle, akinek helyét átvette a „Harmincegy Gé, egyes-százkilencvenötös-hatszázharminchatos” fogolynévvel illetett személy. Andrásból így lesz matróz egy Marseilles és Itália partjai közt ingázó hajón. A hajóutak között öt-hat napnyi pihenő. Ilyenkor Ékes a kereskedő  Oroszlán-öbölre néző villájának üvegházában kertészsegéd.

De hiába köti hála, győz a honvágy. Újra Mailly-le-Camp-ban. Magyar táborparancsnokság. A Truman-mozdony vontatta szerelvényen végre hazafelé. Egy-egy állomáson a  katona családapák csókolgatni kezdik a kolduló helyi gyerekeket, mintha sajátjaikat ölelnék – a gyerekek menekülnek e görcsös ölelgetésből, amitől a férfiak magukba roskadnak, mert rossz előjelnek vélik: biztos baj történt övéikkel odahaza. A tisztek közül sokan le-lemaradoznak a vonatról,  inkább a bizonytalanságot választják az otthoni számonkérés helyett.

Dermesztő, kiábrándító hazaérkezés: goromba lány vezeti az Ónadi-házhoz, ahol most Ékes József az úr. Édesanyja első önkéntelen, Andrásra omló öleléséből zavartan kibontakozva ruháját igazgatja. Apja elő sem kerül, csak üzen: ragadjon vasvillát az istállóban, mert elkel a segítség. András be se lép a házba, mely „hallgat, mint egy öregember háta” (bár ment volna el a tanya mellett, vissza a szabadságba). Vasvillával kezében kiballag a földre, ahol öccsei (József és János) feszültséggel teli meglepődéssel lapogatják hátát. Lerí róluk a különbözőség: József magában szitkozódó igavonó „barom”, János az egykori peckes kecskeméti huszár szakasztott mása kívül és belül. Egyedül kisebb húgai fogadják úgy, ahogyan várta: csókolgatják, ricsajozva körbedongják. De az esti asztalnál még széket is elfelejtenek kitenni Andrásnak. János hoz neki tréfálkozva. Húgai szégyenkezve terítéket raknak elé. Vacsora közben fojtogató szűkszavúság. Alinka sehol. András kijelenti, ő az istállóban fog lakni, hiába nem szokás már, s volna hely számára is a házban. Mihelyt apja beteszi maga mögött az ajtót, édesanyja könnyült lélekkel elmeséli: aranygyűrűjével fizette meg az árát, hogy mindhárom fia épségben hazatérjen annak, aki ebből a gyűrűből jósolta neki mindezt.

András később kis húgától tudja meg, hogy Alinka férjhez ment Romániába, Zágonban él.

Az egykor két gebével kezdő Ékes József mostanra több tehén és ló tulajdonosa, földbérlő,  kamrája tele élelemmel. Lovait az oroszoktól szerezte, akik levágták volna őket, de Amália nagymama egyik testvére, a helyi nemzeti bizottság tagja, Rápolti Márton (ekkor bukkan föl először e mágikus név),  elintézte, hogy nála kössenek ki.

András berendezkedik az istállóban, fogast, polcot eszkábál magának. Apja jobbkezét, Jánost foghegyről kezeli, a többiek  egyelőre nem merik zargatni. Egyik hajnalban apja beront az istállóba, lendületében leverve András ruháját a falról; arra számít, fia majd holtra rémülve, félmeztelen talpra ugrik előtte, mint gyerekkorában, parancsára várva. András hidegvérrel hívja föl a figyelmét arra, hogy leverte a ruháját, melyet apja visszanyelt dühvel akaszt a helyére. Megakad szeme András csizmáján. „Magának adjam?” – kérdi tőle. Oly közel állnak egymáshoz, össze is ölelkezhetnének. „Annyi csizmám van, amennyit csak akarok” – csapja be maga mögött apja az istálló ajtaját, végérvényesen rádöbbenve arra, hogy fia fölött nincs többé hatalma.

András azt tervezi, csak kitelel, s tavasszal továbbáll.

Novemberben pesti batyuzók jönnek a házhoz, ruhákat hoznak élelmiszerért cserébe. Vacsora után András kicsalja anyja mellől Melindát, a „vízfestékkék szemű” fővárosi lányt az istállóba. Gyötrelmes-gyönyörűséges szerelmi szertartás zajlik le a frontot, fogolytábort, Marseilles dokkjait megjárt, otthonát nem lelő András és a rideg szépségű anya kínkeserves bűvöletében élő, önmagát csúfnak tartó gimnazista lány, Melinda között. Az éjszaka egyikük életében sem múlik el nyomtalanul.

Ékes József, most, hogy mindhárom fia hazatért, meg akarja vásárolni az Ónadiéktól bérelt föld egy részét. András elvállalja a húsz szarvasmarha gondozását. Hiába háború-edzette, világban-tántorgásos ifjúsága, valami miatt mégsem tud erőt venni magán, hogy fölkerekedjen, mondván, inkább szolgál Belzebúbnak, mint a saját apjának, aki „bálvány maszkja” mögött még merevebb, mint régen, bricskán jár már, mint annak idején egyetlen példaképe, Duka Gerzson a szeretőjéhez – persze ő álszent módon fájós lábaira hivatkozik. János szakasztott mása, csak szangvinikusabb, elevenebb, életvidámabb; nagy nő- és lószakértő szívtipró, csárdai mulatozások virtuóza. József „vízbe mártott forrasztópáka”: amilyen hirtelen fölizzik, oly könnyű is lehűteni. Az édesanya végérvényesen önmaga árnyékává halványodott, folyton csak Alinkán jár az esze.

A pünkösdi bálra András olaszországi, vakító fehérségű öltönyét és kávébarna félcipőjét ölti magára, nem is tudják levenni róla  szemüket az emberek. A mise utáni mulatságon szívből örülnek hazatérésének – ismerősöktől kapja meg azt, amit a családjától várt volna. Az ünneplők köréből gyerekkori pajtása ragadja ki, elcipeli magukhoz ebédre. Húgával, Elvirával hamar egymásra hangolódnak. Este a báli tánc hevétől fölgerjedve Elvira szobába akarja csalni. A fronton, éjszakai erdőkben csiszolódott érzékű András azonban megérzi, hogy kelepcét állítottak neki. Hajdani pajtása akarta megfogni a húga számára, mert Elvira állapotos kiskorú szerelmétől, egy tizenöt éves szomszéd fiútól, akit ő vezetett be a szerelem rejtelmeibe. Apja kijelentette, ha nem megy sürgősen valakihez férjhez, vasvillára szúrja az anyjával együtt. Anya és fia a frissen hazatért Andrást akarta tőrbe csalni. De András a lesben állót bezárja az istállóba. Elvirát töredelmes vallomásáért nemcsak megszánja, hanem fölismeri természetük és sorsuk testvéri hasonlóságát is. Segít rajta. A vasvillával fenyegető apa elől Elvirát pesti rokonok viszik magukkal: ő is, szerelmes is megmenekül.

Mindeközben zajlik a történelem: kezdetét veszi a kolhozosítás. Az öccse, József hordja haza a híreket, hogy a parasztoktól elveszik a földeket. József egyre inkább félni kezd a változásoktól, apja és János ellenben tudomást sem vesznek róluk, mintha egy másik világban élnének. 1948-at írunk.

Ékes Józsefet magánéletében egymást érik a váratlan arculcsapások: József fia megnősül, de ifjú menyét lányai kiutálják a házból, így annak szüleihez költőznek. János már meg sem kísérli házhoz hozni menyasszonyát. Egyedül András marad otthon, akit húgai beköltöztetnek a házba. Az alattvalók nélkül maradt „homoki napkirály” a nősülés felől kezd nála puhatolózni.

Egy módos öregúr fiatal, tüzes felesége, Sarolta az ujja köré akarja csavarni Andrást, hogy megszabadulhasson vén, cinikus férjétől. András kap az alkalmon, hiszen kívánja a nőt, de még időben gyanút fog, s egy nap apja után lopakodik, hogy kilesse őt. Földbe vájt verem a titkos találkahely, ahol Ékes József és Sarolta pásztoróráikat töltik. Már évek óta tart e viszony. Egyszer azonban a férj, aki jóval többet érzékel és tud, mint amennyit megmutat belőle, a szeretőkre gyújtja a vermet, akik azonban csak füstszagúak lesznek e szerelmi merénylettől, mindketten időben kimenekülnek.

András számára világossá válik minden: apja nemcsak azért erőltette e frigyet, hogy a birtokhoz láncolhassa őt, hanem hogy fiatal, menyévé avanzsált szeretőjét is házába költöztethesse. A kudarc után egy disznóetetés alkalmával András hallja apja kiáltozását. Édesanyját elterülve, vérző fejjel találja. Apja elmondása alapján az éhes disznók majdnem földöntötték a moslékot porciózó asszonyt, ezért rájuk akart sózni a botjával, de véletlenül a feleségét találta el. András tisztában van vele, hogy hazudik, hogy valójában a Sarolta-ügy kudarca fölött érzett tehetetlenség-érzetének indulatában meg akarta ölni. De apja iránt érzett borzadálya, önmaga ellen forduló kétségbeesése, tehetetlensége, végül pedig a magához térő anya mit sem észlelő naivsága némává teszi. Arra is késve eszmél rá, hogy miközben anyját ápolta, hagyta, apja hadd semmisíthesse meg az anyja vérétől pirosló botot – a szörnyű tett egyetlen bizonyítékát. Nem is tehetett volna már semmit. A „bálvány” állva maradt, de a saját élete holtra váltan temette maga alá. Ismét neki kell menekülnie.

 

 

III.

„Tápászkodunk és felhördülünk: Uramisten, hát mi értelme? Aztán már jöhet a kisüsti, a seprű – a kérdés emléke, mint begyén megtépázott tollú kánya, egyre köröz a lerészegedett fejek körül.” – vélekedik Ékes András az értelmetlen halálról Demeter barátjára emlékezve.

1950-ben járunk. Még az Elvira-kaland Pünkösdjének idején egy Petőfi kinézetű és lelkületű tanító érkezett a faluba, aki színikört szervezett. A társulat szép sikereket aratott a bódogságpusztai deszkákon. Ebben a körben találkozott és barátkozott össze András Demeterrel, akinek fatönk-emelés közben elpattant egy ér a tüdejében. Demeternek volt két húga: Emmi és Etelka. És átok a családjukon.

Demetert nemsokára követi kisebbik húga a túlvilágra, hasonlóan értelmetlen módon. A polgári iskola egyik ünnepségének filmvetítésén a „nagyfejű” tornatanár a párttitkár mellé kerül, aki a filmben sarló, kalapács, ötágú csillag alakzataiba rendeződő moszkvai tornászlányok láttán felsóhajt: mikor lesz ilyen Majszón. A berezelt tornatanár ígéretet tesz, hogy még az idén, persze „majszói méretekben”. Meg is szervezi mindenki ámulatára; még a tribünlépcsőn való botladozása sem zökkenti ki a közönséget meglepődéséből. A bemutatóra azonban váratlanul rászakad egy nyári zápor, és Emmi (Demeter kisebbik húga) agyhártyagyulladást kap, amely rövidesen elviszi.

A temetésén látja András másodszor Etelkát, Demeter másik húgát. Először egy táncmulatságon találkoztak, de akkor még nem figyelt föl rá. Döme és Emmi váratlan halálának családi gyásza távol tartja tőle. De az első adandó alkalommal feleségül kéri, és elhagyja végleg az apai házat.

András anyósa vallásos, szívós lélek, apósa lágy, nem a homoki gazdálkodás szélmalomharcához edzett férfi, de jószándékú, csöndes ember. Első éjszakáik nagy óvatoskodásban telnek, hiszen anyósa minden kis neszre figyelmezve hallgatózik. Hajnalonta mindig kisurrannak Etelkával a fészerbe szeretkezni. Minden körülményt bearanyoznak a mézeshetek.

András már régóta tisztában van azzal, hogy, bár paraszti sorba, de nem parasztnak született. Azt tervezi, föl is kerekedik majd Etelkájával és magzatával, csak előtte kihúzza még anyósáék szekerét a kátyúból. Elmerül a meddő földművelés viszontagságaiban. Egyvalami vigasz e küzdelemben és a nélkülözésben: a mindent megédesítő szerelem.

Egyelőre nem zörget még náluk se népnevelő agitátor, se párttitkár. Egy volt ’19-es vöröskatona, aki mára alkoholistává züllött félbolond, oldalkocsis motorjával mezei postásként hordja a pártrendeleteket, és kiragasztgatja azokat a homoki tanyavilág út menti krisztuslábaira. Téesz nem alakul e vidéken, hiszen földje hasznavehetetlen, a kulákokat mégis begyűjtik.

Ékes Andrásért is jönnek egy nap (két ávéhás sötét autóval), hogy munkaszolgálatra hurcolják beteg apósa helyett (harminc hold rossz föld miatt). Az ÁVH halászi udvarán találja magát András, vagonnyi ember, csupa ismerős társaságában, akik mindig is lenézték cselédsorsáért. Feszült várakozás. Az egyik ávéhás kivagyiságból megtaszajt egy tagbaszakadt, részeg fickót, aki visszakézből földre küldi. A törzsőrmester elviteti az ittas kuláklegényt – félholtra verve, lélekben megtörve kerül csak újra elő; sírva hörgi a belévert parancsot: így jár, aki kezet emel a néphatalomra.

„Féltem. Mint a homoki házhoz támasztott létra fölső fokán, amikor belső kényszer hajtott, hogy nézzek szembe a rettegett viharral. Emlékszem, még lent, a létra tövénél Alinka húgom kikacagott, hogy fiú létemre rémeket látok, bénán csak az eget bámulom. Igaz volt, csakugyan bénán. A rémület valósággal odaszögezett a létrára. A következő percben a szél földig hajtotta a nyárfák koronáját, és a koromsötétségben villámtól vakulva már együtt nyomtuk gyönge kis hátunkat az ajtó deszkájának, hogy utolsó erőfeszítésünkkel a rozzant zár nyelvét beakasszuk a keretvasba. Vajon elmenekülhetek-e a vihar elől most is a gyermekkori vacok nehéz szagú sötétjébe? Honnan teremtsem elő? Ma a két ávéhás mögött, a sötét, ablak nélküli teherautón zötykölődve, mintha egyenesen visszaérkeztem volna a háború poklába. A német erdőbe. Csak még annál is kísértetiesebb háborúba. Nem bömböltek ágyúk, nem süvöltöttek bombák, nem fütyöltek körülöttem géppisztoly-sorozatok, de a két ellenség, a győző és a legyőzött együvé zsúfolódott a halászi udvaron. A vesztes bamba csordába verődve, lefegyverezve, elkábítva, a győztes pedig úgy, ahogy csak a győztes viselkedhet: levetett emberbőr alól kilángoló farkasszerepben. Kísértetiessé épp a háború megszokott bömbölésének hiánya teszi a képet. Fegyverropogás nélkül még rémületesebbé vált a zászlóvá emelt és birkanyájunk fölött csapkodtatott – fölött? nem! egyenesen birkapofánkba vágott – elvetemültség. Zászlóvá, mert ’néphatalommá’, ahogy a világoskék szemgolyójú kihirdette, mint ahogy az elkeseredettségében (ostobán, készséggel elismerem) hullarészeggé lett legényből a néphatalomra kezet emelő ellenséget csinált, míg persze a girhes ávéhásból, aki gyerekes gonoszkodásból-e vagy föltűnési viszketegségből egy tökrészegbe belekötött: néphatalmat. Kiáltott-e, akár csak felnyögött-e valaki, hogy ’hazudik!’? Vagy csak annyit suttogott-e, hogy ’téved’?! Akár így is, hogy ’tévedni tetszik, kérem’. De hiszen ezerkilencszáznegyvenöt tavasza óta már azok se vagyunk, akik akkor még talán voltunk! Az amerikai őr és cimborái ott, a német erdőben hajszálpontosan úgy viselkedtek, mint a világoskék golyószemű! Törvénnyé emelték a hazugságot, és lesújtottak vele. De mi, én és a többiek, az akkor már fél Európán keresztül kergetett gyászmagyarok ott nem viselkedtünk hajszálpontosan úgy, mint mi itt, a halászi udvaron. Ott, a német erdő sötét esőjében volt egy pillanat, amikor csaknem sikerült fordítanunk a kockán. Nem is akkor voltunk mi gyászmagyarok, hanem most, itthon, ennek a riasztó új évtizednek néma (testvér)háborújában.” (III., 64-66.)

Ékesnek ismét szerencséje van, mert az egykori leventeoktatója tagja a sorozóbizottságnak. Undorán fölülkerekedik a túlélési ösztön, várandós feleségére hivatkozik, s menekítő ötletként eszébe jut nagyanyja testvére, Rápolti Márton elvtárs. E bűvös név hallatán és a közös múlt betyárbecsülete révén volt oktatója létszámfelettinek nyilváníttatja.

A hazaúton még felmerül benne, hogy valahogy meg kellene köszönni az ismeretlen rokon, Rápolti Márton közbenjárását – de otthon tragédia fogadja. Autóba tuszkolása után, aki rávágta az ajtót, még visszament családjához; főleg Etelka keltette föl az érdeklődését, aki azonban szemközt köpte az ávéhást, és az autó felé vetette magát kétségbeesésében, hogy kiszabadítsa férjét, de az ávéhás útközben elgáncsolta, s mielőtt még beült volna az indulásra már egyre feszültebben várakozó társa mellé, visszalépett a mozdulatlanul heverő Etelkához, és hasba rúgta.

András anyósával besiet a kórházba, de már csak Etelka utolsó magára-eszmélésének lehetnek tanúi. Korábban a homoki vipera marása elől még igen, a halál torkából már nem volt képes kiragadni szerelmét. A temetésen megjelennek az ávéhások is, hogy Rápolti Márton részvétét tolmácsolják.

Ékes András kiváltja a munkakönyvét, elhelyezkedik egy újonnan alakult erdőgazdaságban.

„Elérkezett a döntések ideje. Sosem hittem volna, hogy amit az ember ilyen szép, fellengző nyomatékkal döntésnek nevez, vagyis akarata érvényesülésének, az valójában az olajütő alján kipréselődött utolsó szem mag alig érzékelhető csöppjeként születik meg, kínkeserűn, rettenetes nyomás alatt.” (III., 113.)

Pestre költözik. Távoli rokonok segítik ebben, Makkosék (Etelka nagybátyjáék). Gépbeállító lesz három műszakban egy gyárban. Majd bérel egy mosókonyhát, s végül egy romos házat is tud vásárolni apránkénti törlesztésre. (Makkosék nevére, hisz az ő letelepedési engedélyére még éveket várnia kell).

Mindeközben tombol Rákosi Mátyás egyre elmebajosabb rémuralma (1952-53): eltűnnek emberek, másokból vezetők vagy smasszerek lesznek egyik napról a másikra. Országossá tágul a „halászi udvar”, ahová kulák apósa helyett hurcolták be egykor.

Egy esős napon összeakad a Tolbuchin körúti (azelőtt és ma: Vámház körút) csarnok forgatagában Melindával, a Pestről batyuzó egykori gimnazista lánnyal. Melinda nem emlékszik a férfi nevére, szégyelli is – de mindketten elérzékenyülnek és beleszédülnek a találkozásba.

A másnap éjszakát már együtt is töltik Melindánál. András kulcsot is kap a bejárathoz. A sötétben titokzatos látogató érkezik, aki nem más, mint a „keskeny szemrésű asszony”, Melinda édesanyja, hogy megvédhesse őt mostani barátaitól. Melinda és az anyja között végleg elmélyült szakadék húzódik. Amíg Ékes kitessékeli a lakásból, és elkíséri egy darabig, faggatni kezdi – de homályos, egymásnak ellentmondó dolgokat tud csak meg tőle arról, hogy Melindát bekebelezte a Párt, valami földalatti szervezkedésbe akarják belesodorni; félti a lányt, érzi a közelgő veszélyt. Mire visszaér András a lakásba, Melinda már nincs egyedül, szobájában idegenek tanácskoznak. A két szerelmes összeveszik egymással, a túlfeszített helyzetben Andrást Melinda kiutasítja – végül azonban a szobában lévők behívják maguk közé. A benti egymást „elvtársazók” szemlátomást Andrástól tartanak, ő ellenszenvvel méregeti Melinda „barátait”, mert úgy érzi, kettőjük közé állnak, s mert a gyűlöletes Párt embereit látja bennük.

Az egymást fürkésző, fenyegető szóváltás mégis azzal végződik, hogy Melinda András, illetve a föllobbanó szerelem oldalára áll: a társaság úgy oszlik szét, hogy a lány Andrással tart – még félig se kész – külvárosi viskójába.

Melinda találkozásuk harmadik napján hozzáköltözik. Negyednapra Andrásban elviselhetetlenné válik a nyomás, hogy nem tud Melindáról szinte semmit, őrlődik pártbeli barátai miatt, vajon milyen titok lengi körbe őket – míg Melinda jó feleség és igaz szerető módjára főz, mos rá, rendet tart a házában, kényezteti. Végül is szóra bírja.

Melinda csavargó vérű édesanyja még a háború alatt, majd az államosítás kezdetén is makacsul kapaszkodott budai tágas, polgári lakásukba, s mindahhoz, ami addig életüket meghatározta. A krisztinavárosi templomba-járás ugyanúgy beletartozott ebbe, mint a kóborlásai. De szomszédjaikat, akiknek lakását bombatalálat érte, beköltöztették hozzájuk. Melinda többet volt együtt az idősödő házaspárral, mint anyjával. A férfi, később KÖZÉRT-igazgató és körzeti párttitkár, akiről kiderült, hogy saját üzletéből lopott, végül részeges hordár lett a nagybani piacon. A börtönt csak azért úszta meg, mert a kerületi párttitkár, régi ismerőse, kihúzta a csávából. Ez a kerületi párttitkár ott, Budán volt patikus, jól ismerte Melindáékat. Amíg tehette, támogatta őket. Melindát gimnazista korában például azzal, hogy megmaradhatott az anyu szép, nagy lakása, s társbérletként csupán papíron kellett megosztania a régi szomszédokkal, a KÖZÉRT-igazgatóval és nejével. De a patikus sem örök időkig volt a kerület párttitkára: éppen azon a napon vitte el az ÁVH, amikor ünnepélyesen kitüntették. Melinda legjobb barátnőjének is kommunista volt az apja: régi, puritán „spanyolos”, aki szintén börtönben végezte. Nem csoda hát, ha Melinda és Sára nyakig benne voltak az ifjúsági mozgalmakban; táborokba jártak, végül pedig Melinda pártjelöltként járt az egyetemre, és ott is tagja lett kedvenc tanára szűkebb környezetének.

Mindez Melinda személyiségének, felfogásának és számos jellemvonásának meghökkentően ellentmondani látszik az őt hallgató András számára, akiben szinte ezzel párhuzamosan faggató párbeszéd is zajlik önmagával. Ki és miféle ember ő tulajdonképpen? Hol a helye? Az ÁVH által megölt várandós feleségének özvegye? Vagy aki Rápolti Márton rokona – s akiből hasznot húz (ahogy egykori ellenszenves, mára köpenyeget fordító leventeoktatójából is)?! Vajon az apja által megnyomorított kis nincstelen, vagy – ha még nem is a saját neve alatt – pesti háztulajdonos? (Még ha rom is a ház, utolsó a külvárosban.)

És hogy jutott idáig? Kik segítették? S még most is? A gyár? vagy a gyári művezetője?! Ő, András is az embere volna? Hát nem a művezetője révén vihette a gyári teherautó az építési anyag, tégla-, vas- és faáru nagy részét a telkére?

De leginkább az kínozta Andrást, amiről múltja elbeszélése során Melinda egyre csak hallgatott: mit keresnek folyton ezek a gyanús barátok nála? Egyik este András házában is meglátogatják őt. Még nem mondja ki, de Andrásban kezd világossá válni, hogy a Párt megdöntésére készülődnek. Újra egy összeesküvés kellős közepébe csöppent! Leperegnek előtte a kassai évek, Altorjayék összeesküvése, s hogy nevetségessége ellenére milyen tragédiákba torkollt az egész. Félti Melindát, hogy mibe keveredett. Fél, hogy szerelmét a végzet ismét elragadja tőle. És fél, hogy Melinda gyanús társai őt magát is magukkal ránthatják.

Amellett, hogy az újra megtalált Melinda mostani barátai aggasztják, a némaságát lassan megtörő lány életének fokozatos megismerése saját maga felől is egyre kínnal telibb gondolkodásra készteti, szembenézésre; számos vonatkozásban önképén is változtatnia kell.

Melinda különös társairól is egyre meglepőbb dolgok derülnek ki. Például a kis társaság szemmel látható vezetőjéről (aki Melinda tanára az egyetemen, s Andrásban a szerelemféltést kezdi növelni, a féltékenység magját ülteti bele) éppen egyik látogatásukon derül ki, hogy Friewaldskynak hívják, mint azt a kassai századost, aki a német erdőben olyan bátran viselkedett, majd elpusztult a fogolytáborban. Az is kiderül, hogy testvére volt a százados. Továbbá az is, hogy tábornok volt az apja, hogy a négy fiú közül három szolgált a Horthy-hadsereg tisztjeként, hogy minderről Melinda sem, a többiek sem tudtak egy szót sem. És éppen akkor fordulnak társaik a lelepleződő Friewaldsky ellen, amikor – közvetlenül e tények kiderülése előtt – András  közli velük, hogy tudja, összeesküvésre készülődnek.

Miközben előbb András közlésétől, majd utána vezetőjük lelepleződésétől fölbolydult darázsfészekké válik András kis vityillója – ő lázasan azon töri a fejét, hogyan szakíthatná ki Melindát a megzavarodott társaságból, illetve, hogyan beszélhetné le őket az általa reménytelennek tartott összeesküvésről.

Friewaldsky őszinte vallomásra kényszerül a barátai előtt. Szavai nyomán nem csak emberi tisztessége, de vezetői tekintélye is megerősödik – még András szemében is, akit pedig új magabiztossággal figyelmeztet: tetszik vagy nem tetszik, eztán velük kell tartania. A túszuk lett. Vagyis: a barátság felszíne alatt tekintse magát a foglyuknak.

Vajon a kiélezett helyzet ismét András ellen fordul? Ismét tehetetlen elszenvedője lehet csupán annak, ahogy a dolgok alakulnak? A harmadik kötet végén, amikor a pilinkéző havazásban az úgy ahogy ismét egymásra talált társaság búcsút vett Andrástól, a meggyötört, holtfáradt és elalvó Melinda mellett András lázas gondolatai kezdenek kikristályosodni. Korántsem érzi legyőzöttnek magát – épp ellenkezőleg! Kezd körvonalazódni benne, hogy miként fogja magát is, Melindát is, de Friewaldskyékat is kimenteni csapdahelyzetükből.

Egyelőre eddig tart a történet, hiszen befejező részén az író még dolgozik.

 

 

 

A regény világképe Kárpáti Kamil sorsából tükröződve

Ékes András történetéből egyértelműen kiviláglik a XX. század nagy kudarca, hogy egyetlen eszméjével sem volt képes olyan társadalmi berendezkedést megalkotni, amely a mindenkori ember személyes kihívásaira pozitív megoldást és segítséget nyújtott volna. Mindig a nép, illetve a magyarországi társadalom sokáig legmeghatározóbb rétege, a parasztság húzta a rövidebbet.

A két világháború közötti tanyavilágban nyomor, embertelenség, tüdővész tombolt. Nem beszélve az emberek tudatlanságáról, mintha megrekedtek volna egy jóval korábbi, a vallást ostobán gyakorló, babonák ködében zajló időben. Ez utóbbira példa Karmos Berta boszorkány sikertelen „csodatételei”, vagy épp Ékes egyik koraszülött kistestvérének tragédiája, akit az ágy végénél a földön tartottak, mert nem volt még megkeresztelve. Három napig élt. A kis holttest temetéséről a falu doktora közönyös rutinnal intézkedett.

Persze, minél inkább haladunk visszafelé a történelemben, annál természetesebben kezelik az emberek a csecsemőhalált, majd lesz másik alapon – Kárpáti Kamil azonban nagy igazságot fogalmaz meg regényében, amikor a szeretet és a szegénység kapcsolatáról ír. Vannak idők és olyan helyzetek, amikor az emberi melegség hiányáért a nyomor a felelős, és megfordítva, a nyomort igazán nyomorrá a szeretet hiánya teszi. Az ember elvadul, érzéketlenné, nemegyszer szadistává válik (gondoljunk például András megvesszőzésére):

„Aki azt állítja, hogy a nyomor, a látástól vakulásig robotolás, a kitaszítottság állapota emberségesebbé, jobb lelkűvé, tisztábbá teszi az embert, az hazudik. Lehet, hogy a testi mocsok eltakarja a lélek tisztaságát, de ezt tovább nem gondolni képmutatás, mert csak igen rövid ideig létezhet a mocsokban az a bizonyos eltakarható tisztaság. Különös az emberi természet. Vagy a szépen megírt történetek hatalma rajtunk? Később megkönnyeztem Twist Olivér és a hozzá hasonló, nyolc-tíz éves korban robotra fogott angliai lelencgyerekek nyomorult életét; a gyerekkínzást, az éheztetésüket, a Temze mocskos sötét árjába fojtott kis ártatlanokat. Mélységesen fölháborodtam. Összeszorította szívemet a kétségbeesés, hogy milyen hitvány, gonosz és ostoba emberek népesítették be az ipari forradalom Angliáját és Dickens gyerekkorának Londonját.

És Homokon? Az én gyerekkoromban? Meghökkentem saját elérzékenyülésemtől. Miért kell nekem a múlt századi London sötét mellékutcáin kóborolnom, vérlázító haramiatanyákon, mikor a magam bőrén ahhoz éppen eleget tapasztaltam, hogy kertelés nélkül kimondjam: a nyomor, bárhol van, és úgy, ahogy van, az egész haramiatanya. Mindig elhűlök azoknak a cinikusságától, akik szemrebbenés nélkül leírják, hogy a nagy csecsemőszaporulatnak és a nagy csecsemőhalandóságnak – mert a kettő rendszerint együtt fordul elő – a testi, szellemi elmaradottság, a tudatlanság az oka. Csak ez? Mások még részletezik is. A részletezésből még világosabbá válik, hogy számukra csakugyan ennyi az ok. Az egészségügyi hálózat hiánya, hogy elemi fokon se létezik tisztaság; a sűrű éhezés és a piszok következtében állandó a fertőzés. Ennyi okosságtól én csóválom a fejemet. El nem tudom képzelni, hogy annyi rendszerező elme és tüneményes ész ennyi valódi ok birtokában hogyan hagyhatja ki következetesen a valódibbnál valódibb okot: a szeretet hiányát? Hogy lehet, hogy az okok lajstromozásakor ez minden mozgalmi szeminárium forgatókönyvéből kimaradt a harmincas években, a negyvenes években, az ötvenes években – egyformán.?! A tanyákra a beteg állathoz még kihívták az orvost, a beteg gyerekhez szintes soha.” (I., 264-265)

Trianon máig kiható országos sokkot okozott a magyarság tudatában. Bár Ékes Andrást elsősorban személyes érzelmei navigálják (apja terrorja elől akar kibújni), történelmileg is alátámasztható, hogy megragadja – ha a maga módján is – Nagy-Magyarország eszméje. Azonban hamar kiderül számára is, hogy ez az eszme újra áldozatul esik, hogy csupán csalétek volt egy erősebb hatalom kezében. A válságot tovább mélyíti, hogy magyar a magyar ellen fordul, teljes a téboly, nem tudni, ki az áruló, ki a hazafi, és mikor milyen szemszögből. A háború lélek-uniformizáló tégelyében pedig – nemzetiségtől függetlenül – mindenki egyként kifordul önmagából.

A nácizmus őrületét fölváltja a kommunizmusé, a nyilasok helyébe jönnek az ávéhások. Újabb eszme, amely a bűnök jóvátétele után kánaánt ígér. Holott ugyanúgy folytatódik az emberi kegyetlenkedés, s a végeredmény: egy saját farkát kergető, hisztérikus politikai vezetés, és egy megalázott, megkínzott, idegbeteg társadalom. A diktatúra az diktatúra. Egyként péppé verik benne az embert, ha nem áll be a sorba. És ebben az új rendben is magyar fordul magyar ellen (gondoljunk csak például Ékes elhurcoltatására, amikor a halászi udvar ávéhás gyűrűjében olyan kulákokkal találja szemközt magát, mint akiknél gyerekkorában cselédeskedett; s amikor a magyar ávéhások félholtra vernek egy magyar legényt egy torz eszme torz védelmében, csak mert lerészegedett).

Ez volt hát a XX. század Magyarországon? Sajnos, igen.

Objektív értékítélete Az Isten háta fekete regényfolyamának. hogy igazi humanista gondolkodó alkotása, akinek egész élete, erkölcsi magatartása hozzá a fedezet. Bár személye nem fedi a főhős személyét, sorsalakulásuk két különböző pályát ír le, a megtapasztalás szintjén azonban számos közös pont található.

Kárpáti Kamil Pestszenterzsébeten látta meg a napvilágot 1929-ben. Tipikus prolinegyedben élte le gyermekkorát, amelynek világát a költészet és a személyes mitológia szférájába emelte verseiben, ifjúsági regényeiben. Gyerekkorától kezdve (hadirokkant nagyapja olajreprókkal házalt) vonzotta az itáliai reneszánsz képzőművészet. Amikor az egyre jobban elmérgesedő itthoni viszonyok miatt 1949-ben Olaszországba akart emigrálni, összeesküvés vádjával börtönbe vetették. Hét és fél év rabság. Az ember legenergikusabb (családalapító, karrierépítő) korszakát ő Rákosi fegyházaiban töltötte. Egyetem helyett: Kistarcsa, Recsk, Vác, Márianosztra. 1956-ban szabadította ki a forradalom.

Ilyen rémdrámába illő ifjúság súlyos terhével szívében csak hitelesen festhette le a katona kiköttetését, az amerikai fogolytábor apokaliptikus képsorát, vagy épp saját gyomrának keserves „emlékeit” abban a jelenetben, amikor Ékesék elcsigázottan megérkeznek a Mailly-le Camp-i katonakórházba, ahol babgulyással fogadják a kiéhezett foglyokat. (Az is pontos információ lehet, hogy egy időben Vácról Nógrádverőcére szállították az elhunyt rabok holttestét.)

Kárpáti Kamil első verseskötetét (Hajnali gyümölcsös) 1949-ben beolvasztották a letartóztatásakor. 1950-ben több mint száz versének kéziratát a szeme láttára égették el Kistarcsán. Következett a töménytelen mennyiségű fejben írt és vécépapírokon kicsempészett versek korszaka. A Füveskertiek - Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint és a köréjük sereglő értelmiségiek - titkos szellemi találkozói nyomán a váci börtönudvar kápolnából átalakított műhelyében több kézzel rótt füzet született.* Majd Tatabánya XIV-es aknája, ahonnan parancsmegtagadásért (amiért nem engedték édesanyját látogatóba) továbbhurcolták két év szigorított börtönfogságra, Márianosztrára. Majd 1956. Állandó megfigyelés. Alkotóként a „megtűrt” kategória. Egy 37 évesen másodszor induló költői pálya: Ördöggolyó, 1966.

Nem kellett hát sokat gondolkodnia – a saját élményeit gyúrta össze Ékes András elhurcoltatásában, a halászi ávéhás börtönudvar poklában, a részeg kuláklegény brutális megtöretésében...

Ez volt Kárpáti Kamil XX. százada? Ez is.

A szerzőnek van egy azonos című, börtönben született, megrendítő költeménye, amely a maga visszafogottan pontos szűkszavúságában elementáris erővel vetíti elénk e korszakot:


Az Isten háta fekete
vak koporsónak látszik itt.
Kimondhatatlan messze áll,
inkább csak guggol három ház,
füstjük sem ér a drótokig.
Isten ül a hegyen föntebb,
a háta, a háta látszik itt.


Ó, ha széltől veres estben
latrinának rúdján csüggünk,
állattá vált tagok, kezek,
iszonyodva egyre látom:
aki csak él, hull a próbán.
Soha embert kínja nem fog
csak dögévé, sárrá tenni.
Jobb lett volna a bitófán.

(Isten háta fekete = Relief egy fegyházról, Stádium, 1993, 14.)

 

Kapcsolódó anyagok:

Kárpáti Kamil: Az Isten háta fekete 1-3. »