Kritikák

Prágai Tamás: Az elveszett „fél” mítosza

1.

Az eposz receptje szerint a dolgok közepén kezdem (és ez az elv Szentmártoni János költészetének esetében sem légből kapott), vagyis in medias res, tehát résen (gyenge szójáték!), vagy nagyítólencsén keresztül próbálok beletekinteni a dologba, Szentmártoni költészetébe. Ez a rés most három, véleményem szerint különösen mélyről előtörő, és tegyük hozzá, ars poeticaként ható verssor mentén tárul fel: ezek a Szentmártoni második verseskötetének első, Összefoglalás című versének kezdősorai, melyek így hangzanak: „A felét tudod kimondani, / napról napra mi felgyülemlik benned – fogaid közt őrlöd, markodban ropogtatod.”

Ebben a három sorban két olyan jellegzetesség is felbukkan, amit szeretni lehet Szentmártoninál. Az egyik az, hogy néhány vonással képes valami archaikusat körvonalazni (a kimondás és rágás vagy valami tárgy (esetleg étel) marokban való szorongatásának kapcsolata az értelem számára nehezen megragadható, de az intuíció számára annál megragadóbb összefüggést idéz). A másik ilyen vonás Szentmártoni pontossága, precizitása. Miért éppen felét? Miért nem „egy részét”, „töredékét” vagy „ötödét”?

Az az érzésem, hogy ezzel a három sorral Szentmártoni egy homályos és lappangó, de átható mítoszra tapint. A megismerés e rejtett mítoszára Michel Foucault hívja fel a figyelmet (az Oidipusz-dráma Foucault-féle elemzése Az igazság és az igazságszolgáltatási formák című tanulmányban olvasható). Foucault itt a szimbólum fogalmát elemzi. A szimbólum – eredetileg kettétört cserép- vagy pénzdarab – egymástól távol sodródott ismerősök, ismerős családok egymásra találását segíti. A szimbólum tehát soha nem egész. A szimbólumnak értelme addig van, amíg fél, amíg töredék – amint a töredék kiegészítőjére (a másiknál, a távoli ismerősnél rejtőző darabra) talál, összeillesztődik, már be is töltötte hivatását. A találkozás – a felismerés – megvalósult, a szimbólum feleslegessé vált.

A szimbólum tehát valami olyasmire tereli a figyelmet, ami nincs meg, de a hiánya annál tolakodóbb; a szimbólum értelmezője így szükségképpen a hiányzó féllel is számol, tudja, hogy süppedékes talajon gázol, az értelmezés mindenképpen hiányos marad. A hiány e mítosza sikeres mítosz, fontos témája lett az írás világtörténelmének. Foucault a megjelenő ismeret részlegességét emeli ki az Oidipusz-tragédia elemzésében: a gyanakvó Oidipusznak a Püthia majd Teiresziász vallomása az igazság fontos részletét árulja el, de nem az igazság egészét. De vajon az igazság egésze elérthető-e? Az Oidipusz-tragédia tanulsága szerint igen – csak éppen tragikusan magas áron. De ez a mítosz átdereng a mózesi teremtés-történeten (a világ ily módon interpretált kezdetében Éva, a „másik” az Ádámból kihasított  hiány sebészi kibontása révén jelenik meg), vagy az Enkidu halálát gyászoló Gilgames eposzán és az egymás után epedő szerelmesek történetén az antik regény vagy az Énekek énekének lapjain; ebben az értelemben a kalandok evilági és túlvilági során át Pénelopé felé sodródó Odüsszeusz története sem más, mint a két fél összeillesztéséről szóló mítosznak egy régi írótömbbe vésett megfogalmazása.

A mítosz új fordulatot a szubjektum – mondjuk, „modern” vagy „Nietzsche utáni” – kritikájával és a modern pszichoanalízissel vesz. Az elérhetetlen, a „másik” már nem kint, a testen kívül, hanem mint vágy, tudás vagy akarat a személyiség világán belül ismerszik fel. A legújabb költészet számára (nyilván) kapóra jön e mítosz legújabb átirata. A szubjektumon belül tetten ért hiány, az „én” újraalkotásának vágya a modern költészet fontos témájává válik.

Mindkét vágy – az én újraalkotásának vágya és Odüsszeusz megismerésvágya – központi fontosságú Szentmártoni költészetében. Legutóbb publikált versei (a Stádium Kiadó által 2000-ben kiadott, A hasonmások városa – Gérecz Attila-díjasok antológiájában) megerősítik feltételezésemet, hogy ezeket a szövegeket valami (még ki nem mondott vagy akár ki nem mondható) egész részeként kell értelmezni. A madárjós halála és újjászületése című vers (az Oidipusznak jóslatot mondó Teiresziász – akivel Odüsszeusz már az alvilágban találkozik, hogy a szimbólum mítoszának ezen íve körré záruljon – egyébként is fontos alakja Szántmártoninak: a második verseskötet címe Madárjós) utolsó versszakában megjelenő motívumot a költészetét hevítő elemi vágy megnyilvánulásának tartom: „S az aki voltál, s ő aki lettél, / eggyé válik, lelassítja a véget, / kisimítja alattad a lepedőt, / fogja kezed, s újraalkot téged.” A „volt” és a „lett” egyesüléséből keletkező „te” egyszerre jelzi az én szétbontásának és öszerakásának folyamatát. De hogy Szentmártoni legújabb költészetében mindinkább fontossá válik a darabok összeillesztésének igénye, azt az antológia más, fontos versei is jelzik. „Hogy összeálljál végre te, / kinek végül is végzete, / miről írnia kényszerül, / mert megőrülne tétlenül” – írja az Egy másik ember élete című versben,  s szintén e darabokra hullást jelzi A test magányáról szóló versszöveg: „– magánya az, mi úgy megidéz, / hogy nem számíthat semmi jóra, / hogy szemed előtt bomlik majd fel, / egy kiakadt óra rugója…” De míg Szentmártoni költészete a részek összerakásának kísérlete is, hiszen a mai költészet számára a szubjektum szétbontása és összerakása állandó tematikát teremt, Szentmártoni – ezzel párhuzamosan – a költészet archaikusabb rétegét is megidézi: az antik mitológiai világából közvetlenül is merít. Fontos poétikai kérdés számomra, hogy ez a két réteg végül hogyan találkozik az életműben.

2.

Szentmártoni Jánosnak megadatott az a szerencse (és ránehezült az a teher) hogy nagyon fiatalon kezdhetett publikálni. Tizenkilenc éves korában szerepel A sivatag kupolája című antológiában (Stádium Kiadó, 1994), majd egy évre rá, tehát húszéves korában megjelenik első verseskötete, az Útszéles magány (Stádium, 1995), amelyért Gérecz Attila díjban részesül. Versei később is szerepelnek a Stádium által kiadott antológiákban, olvashatók a Lépcsők a csöndbe (1996) és A hasonmások városa – Gérecz Attila-díjasok antológiája (2000) című kötetekben. Második önálló kötetét, a már említett Madárjóst a Tevan adta ki 1998-ban. A kritikus számára szerencsés, hogy stílusának kialakulása lépésről lépésre nyomon követhető. Első kötete, az Útszéles magány természetszerűleg elsősorban az útkeresés dokumentuma, de tény, hogy ez az út valóban széles: már itt megmutatkozik a Szentmártonira jellemző tematikus gazdagság. A kötet első verse, a Kentaurok éjszakája (egyben a kötet egyik legjobban sikerült verse) már felveti azt a tematikát, ami Szentmártonit a későbbiekben is foglalkoztatja. „Sötétben jöttek. / Patáik dübörgésére ébredtem. / Felremegtek álmukból / a fák is, / a tücskök elhallgattak, / autó sem búgott, / csak a távoli dübörgés – –  / egyre közelebbről.” A vers kezdősorai – távolról – Nemes Nagy vagy Pilinszky „lovas-verseit” („S a lovasok zuhogó, sűrű trappban / megjönnek a csatakos virradatban” – írja Pilinszky az Utószóban) idézik, de egyelőre a tárgyi költők összefogottsága nélkül. Szabadabb mondatkezelés, és merészen csapongó fantázia jellemzi ezt a Szentmártoni-verset, amely a lovasok elképzelt, monumentális látványától („– együtt a ló s harcosa!: / istenek katonái, / végtelen pusztákon / vágtázó óriások!…”) egyre inkább valamiféle – egyszerre kozmikus és személyes – általánosítás felé tart: „Mindig sötétben indulunk. / Patáik alatt megremeg a föld. / Nehéz velük lépést tartanom.”

Jó lenne megérteni, hogy mit is takar ez az antropomorfizmus, a kentaur, a félig ember-, félig állatalak; hogy mi a bölcs Kheirón, Akhilleusz nevelője és Nesszosz, akik mindketten Heraklész mérgezett nyilának esnek áldozatul; vagy Eurütosz, akivel Thészeusz végez Peirithosz véres lakodalma után; mi ez a félig emberi, mi ez az emberi világot fenyegető látomás? Talán jobban megértjük a kérdés súlyát, ha mérlegeljük, hogy a hagyomány Szilénoszt, Dionüszosz nevelőjét is lófarkúnak és lófülűnek mondja… A kentaur alakjában tehát a dionüszoszi, a kultúra előtti: az elbeszélhetetlen mutatkozik meg az ember számára.

Mindenképpen merész költői program lenne, ha kiderülne, hogy a hiányzó, rejtélyes fél, aminek nyomán Szentmártoni költészetét megérteni próbálom, valahol a kultúrát (és ily módon a nyelvet) megelőző, tagolatlan „alvilág” lenyomata volna. Hiszen a madárjós, Szentmártoni fontos alakja éppen az alvilágban nyilatkoztatja ki a hazatérésre vonatkozó jóslatot Odüsszeusznak! Jogosnak látszik tehát a kérdés, hogy a versekbe hogyan tör be a kultúra félhomályba merülő, archaikus, nyelv előtti alvilága.

Szentmártoni első kötetének költői programja alaposan átgondolt, világosan kirajzolódó program. Az idézett vers után a Hazám és a József Attila megidézése következik, mindkettő jelzi, hogy a szerző tisztában van költészetének eredetével, és nem is próbálja letagadni példaképeit. A Hazám hasonlatok zuhataga; felelősségteljes vers, leginkább egy viszony elemzésének tekinthető. Túlzó képei a fiatal, expresszionista József Attilát idézik, de helyenként megjelenik az a mértéktartó, visszafogott szemlélet is, ami József Attila érettebb verseire jellemző: „Mégis együtt sikoltunk / hajnalban / – láncra kötjük elszabadult / gyilkos álmainkat” – írja Szentmártoni, majd hozzáteszi – „és lámpát oltva is, / az esti zuhany után.” Ez az „esti zuhany után” kellemesen intim, bájos fordulat az áradó szó- és képzuhatagban – anélkül, hogy a hazához való viszony tisztázásának jelentőségét aláásná, ironizálja a túláradó pátoszt. A József Attila megidézése című vers stílusában is hű az „égi kertész”-mester korai műveihez: míg kissé túlexponált szóburjánzásai a kamaszos József  Attilát idézik, s a rosszabbul sikerült versszakok egy – leginkább expresszionistának nevezhető – stílus vadhajtásai; a jobbakban megjelenő „intim fordulat” (vagy, ahogy korábban neveztem, „pontosság”)  valójában bizonyosfajta realizmus jele, amely a nyelv elbokrosodó kép-szövevényét a valós (nyelvi) szituációhoz köti: „Mint pókháló / avítt könyveinken / vagy padláson felejtett / játékbabák vérvörös haján, / úgy szövődik körénk / az éjszaka, átjárva / szívünk minden kis öltözőszobáját, / hol riadtan felsikoltanak / meztelen érzéseink.” (Szerelmeink 1.)  A versszak első képeit a hasonlat „mint”-je meglehetősen esetlegesen köti össze; éppen el tudom képzelni a könyvekre és a játékbabára boruló pókháló képét, de esetlegesnek érzem összetartozásukat; és szívünk öltözőszobája sem lenne igazán hihető, ha az utolsó sor szójátéka, a „meztelen érzéseink” nem rendeznék mindezt kissé groteszk gyerekszoba-jelenetté.

Nem túlzok, mikor azt állítom, hogy Szentmártoni költészete következetesen építkezik. Az első kötet Vészkijárat című versében olvasom a következő sorokat: „Cipzáros bőrdzsekiként / húzom magamra az éjszakát…". A vers laza asszociációk képzuhatagában építkezik tovább. A legutóbbi jelentős publikáció, A hasonmások városa című antológia viszont a következő verset őrzi: „Az idő, mint egy nyikorgó bőrkabát, / mindig felveszi testem vonalát, / húzza, csak húzza lefelé a vállam, / azt akarja, hogy végleg megutáljam…" (Bőrkabát). Ez a vers szó szerint egyetlen versmondatból áll, sokkal koherensebb, összetartóbb, mint a korai versek egymáshoz lazábban kapcsolódó képsorozatai. De a mindkét vers kezdetében álló kép nagyon hasonló.

Meg kell jegyeznem, hogy a József Attila-i hagyomány – különösen annak expresszionista(!) változatának (példaként az idézett Vészkijárat című vers következő sorai: „Ne zárjátok el előlem / a föld fojtott düborgését, / nem félem én azt! / Varrjátok inkább vissza / tépett szárnyait / – azokért dühöng –, / hogy repülni újra megtanítson!", vagy néhány sor az Eltévedtünk?-ből: „Divatba jött a szenvedés. / Ezért titkolom önmagam: / szeretnék fényes bált rendezni / a büszke csillagoknak. / Talán majd vibrálok nekik, / vagy levetkőzöm, / s meztelen fákkal szeretkezem.”) – felidézésével Szentmártoni egy olyan versnyelvvel kísérletezik, ami nincs igazán jelen a kilencvenes évek magyar lírájában, és ezzel meglehetősen nehéz feladatot vállal. Bemutatkozása mindenesetre látványos: „Kettészelt fában a kiáltás / én vagyok. / Italért nyúló kézben / a remegés / én vagyok. / A zsebbe varrt képzelet / én vagyok. / Tó felett madárvijjogás.” (Bemutatkozás). Ám ugyanúgy, ahogy a szenvedély nagyobb ívű verseinek ellensúlyaként József Attilánál is megjelenik a valóság apró, realisztikus karcolata, mint láttuk, Szentmártoni lírájában is előtérbe kerül ez a realisztikusabb hang. Már az Útszéles magány versei közt – és elsősorban azok közt, melyek a gyerekkor vagy a hétköznapok világáról vallanak – felbukkan egy parabolisztikus versszerkezet (mint A pók vagy A vadász című versben) amely épp azért hatásos, mert megmarad a szituáció saját maga által kijelölt körében. Utóbbit végig idézem: „Felizgat parfűmmel kevert / tested illata, / mint büszke szarvast / a kattanó puskazár. / Menekülnék, / de lábaim merevek, / orrcimpám remeg / félelem szagától. / Koronafényű agancsom / földbe fúrva várom, / hogy leteríts / egyszer s mindenkorra.” (A vadász). Az utolsó sornak a szituációt az általánosság, példabeszéd szintjére emelő, mégis kicsit ironizáló (lehet, hogy csak számomra: mintha lenne itt a halál egyszer s mindenkorra szóló érvényét kikezdő élc is) fordulata átértelmezi a szöveg egészét. Ez a realizmus Szentmártoninál gyakorta egy-egy sokat sejtető jelzőn keresztül mutatkozik meg: A szoba mélyén zárósorában „egy kövér isten” almacsutkát hajít el, a hegyek fölött „föld-markú fák” futkosnak (A szökevény), az éjjel pedig „ollócsattogással terhes” (Feldíszítettél a halállal).

3.

Szentmártoni János második kötetével, a Madárjóssal kapcsolatban szerencsés helyzetben vagyok, mert már írtam róla egy elemzést, és erre némiképp támaszkodhatom („Tengerről jő majd halálom…” Napút, 1999. 1.) Ez a verseskönyv egy sajátos – és leleményes – szerkezeti fogás révén igazolja leginkább a „szimbólum mítoszával” kapcsolatos feltevésem: két részből áll, egy személyes, lírai verseskötetből, és egy dőlt betűvel szedett eposztöredékekből álló verssorozatból, amely a személyes lírát kilenc ciklusra tagolja. Ezekben az „eposzokban” Odüsszeusz beszél a saját életéről, már saját sorsának teljes ismeretében. Ez az elbeszélő pozíció nagyszerű költői lelemény – a hős hatalmas élettapasztalat birtokában szólalhat meg.

Nyolc „lírai eposztöredékről” van tehát szó. „A Ki merül el büszkén című vallomásban Odüsszeusz arra az útra emlékezik, amelyet Kirké kérésére az alvilágba tett (ott találkozott egyébként Teiresziásszal, a madárjóssal). A második, Akhilleusz siratása valódi hősköltemény. Jellemzi Szentmártoni mértéktartó ízlését, hogy a csaknem himnikus hangnemet ilyen sorral tudja (és meri) ellensúlyozni: ’Azóta szívem nehezebb. / S hányinger kerülget folyton.’ Az Ithaka című a tengeren hánykódó Odüsszeusz panasza. (Talán Ogügé szigetének közelében járunk?) Odüsszeusz vallomásába ügyesen szövi Szentmártoni a sajátját: ’De gyerekkezem tartsa még / zuhanó testemet vissza.’ Az eposztöredékek ars poeticáját az ötödik vallomás tartalmazza: ’Mióta százszemű / Teiresziásszal, a vak / madárjóssal találkoztam, / szüntelen figyelem röptét / a madaraknak. Nem jövőm /– múltamat írják az égre.’ (Antikleia). Antikleia egyébként Odüsszeusz anyja, akit a hős az alvilágban lát viszont. A Kutyája teteme felett című vers Argosz metaforájába burkolt önértelmezési kísérlet, a Heléné a trójai harcok kiváltójához intézett köszönetnyilvánítás, az Ogügé szigetén az utazás, tehát a változás és az átértelmezés metaforájává váló pillanatkép. ’Nem lettem volna hős, / ha nem sorsom ellen küzdök; / ha nem körömszakadtáig / igyekezek felejteni.’ A nyolcadik eposztöredék azonban elbeszélőváltást jelent. Ez az egyetlen dőlt betűs vers, ami nem Odüsszusz vallomása. A tevékenységét dokumentáló tudós, Odüsszeusz útjának szemtanúja? résztvevője? szólal meg itt, aki leginkább filológusnak mutatkozik, majd végül az ő köntösét is levetjük” – írom az említett kritikában.

A személyes sors küzdelmeinek mítoszként való felismerése az az izgalmas alapanyag, amely Szentmártoni Odüsszeusz-átiratát jelentőségteljessé teszi. Az egyén, a hős arra eszmél, hogy sorsa már nem személyes, hanem a közösség (a görögök, és rajtuk keresztül az egyetemes kultúra) számára jelképpé vált: saját sorsának mítosszá vált változatát hallja meg a szirének énekében. Ez a tapasztalat – az, hogy az irodalom az egyéni és közös határán bukkan fel – valószínűleg minden irodalom alaptapasztalata: „Nem Sziszüfosz és Tantalosz / kínja borzaszt – az a tény, hogy / föld feletti sorsom egy az / övékével.” – írja a Ki merül el büszkén? című versben. Szentmártoni eposztöredékeiben nem kevesebb történik, mint hogy a lírai én fölismeri, hogy ő a tragikus hős, egyszerre szereplője saját életének és a rejtélyes, alig megérthető, alvilági mitológiának, aminek ily módon részben kiszolgáltatott. A „föld feletti sorsom egy az övékével” felismerése által egyszerre vállal közösséget önmagával és valami „általánosan vett emberivel”; hogy ismét Nietzsche tragédia-elméletére utaljak. Ez az a pillanat a görög tragédia során, amikor a kar nem a saját, hanem Dionüszosz – tehát a közös, az egyetemes, az emberi, sőt: az emberin túli és azt megelőző – valóság arcát tapasztalja meg. Lírikus eposztöredékeiben Szentmártoni ezzel az archaikus tapasztalattal szembesül. A Heléné zárósorai – „végtére is – hálás vagyok / neked, mert – közvetve bár, de – / sorsot adtál életemhez. / Végzetet.” – aligha csak és csupán Heléné háláját fejezik ki: a személyes „én” – a mítosz szószólójává vált költői én – szavai a mítosz szavain keresztül, mintegy azokon átütve jelennek meg. Nyilvánvaló, hogy a személyes „én”-nek tisztáznia kell viszonyát ehhez a mitikus pozícióhoz, vagy mondjuk egyszerűsítve: ehhez a közösségi tapasztalathoz. Azt hiszem, a Madárjós fontos versei erről a tisztázásról (is) szólnak.

„Két beszédmódja van tehát Szentmártoninak: az egyik, az irodalom mitikus nyelvével foglalkozó Northrop Frye terminusát használva, a lírára általában jellemző tematikus, a másik, fent elemzett beszédmód ellenben a mitológia, pontosabban az eposz magas mimetikus módja. Az első beszédmód a személyes történelemről, a családról, a hétköznapokról való beszéd hangja” – idézem ismét korábbi írásomat. Szentmártoni második kötetében ez a hang is kidolgozottabbá, hitelesebbé válik, „versei képről képre, többnyire gondosan megtervezett útvonalon, kimérten haladnak, ám minden pillanat, minden elmozdulás tartogat valami váratlant”. De – éppen a költészetét jellemző, fentebb elemzett „látomásosság” miatt legtárgyszerűbb versei sem válnak szó szerint értett tárgyi költészetté. A kötetet lezáró A vadászokról című vers például – mint címe alapján el is várhatjuk – egy vadászat leírása. De ez a vadászat korántsem „hétköznapi”. „Mikor lelkem álmából útra keltek…” – indítja versét Szentmártoni, és ez a kezdés pontosan jelzi, hogy a vadászat legalább annyira egy belső, lélekben játszódó esemény, azaz látomás, mint egy külső, mondjuk, hétköznapi történet rögzítése. És valóban: a meglőtt vad után nyomozó csapat a „vak bokor mögött / nem szarvasra – hószín angyalra lel…”. El kell ismernem, hogy a „vak” jelző itt telitalálat. Egyszerre utal Teiresziászra és a „tárgyra”, ami tulajdonképpen élő, és nagyon is szövevényes élő (és nyelvi!) valóságot idéz (pl. „megbokrosodott”, „szóbokor”, etc.) Ez a pillanatnyi összecsengés (is) figyelmeztet Szentmártoni saját versnyelvén belül megvalósuló következetességére. A vers zárlata: „Puskájuk ejtve mind térdre rogytak / – – ráncos arcukon szégyen-maszk: kézfejük” – tragikus zárlat: a görög dráma maszkot viselő szereplőit, egy dráma záróképét idézi.

Szentmártoni költői önjellemzése tehát egybefonódik Ulyssesével: „Becsaptál? Nem. Ugyanannyit / szenvedtél, mint én. Időben / eloszlott a köd, hogy meglásd, / nem vagy benne. / Ulysses, átrendezett bútorok / között. Szívében két pohár / bor visszfényeként egy percre / kialszik a tenger.” Szentmártoni poétikája, úgy vélem, második kötetében már sokkal közelebb áll Baka Istvánéhoz, mint József Attiláéhoz (ez a megállapítás inkább értelmezési tendenciát, és nem konkrét irodalmi hatást jelöl.) Erős fenntartással tudom fogadni például a Grecsó Krisztiánnak ajánlott vers kezdősorait – „Engem csak én érdeklem, senki más, / a világból, amennyi én vagyok…", ami természetesen nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezném ezek költői hitelességét, hanem azt, hogy ezeket – a szerzővel szembehelyezkedve – nem tudom ars poetica-ként fogadni. Hiszen túl azon, hogy a költészet a nyelven keresztül mindenképpen érintkezik a közössel – „Ünnepet ülnék, ámde miért? társulva dalolnék, / ám egyedül vagyok, így isteni kedv nem emel”, írja a szintén klasszikus mitológia felé forduló Hölderlin (Menón panaszai Diotimáért, 6 rész. Rónay György fordítása) –, hiszen a nyelv mint nyelv a közösön, a beszélőkön keresztül térhet vissza újból a nyelvbe (Hölderlin a „mit Andern”, a „másikkal együtt” kifejezést használja), és mint láttuk, Szentmártoni tematikájában is mitologikus, a „közös” legősibb rétegét idézi. Kijelentését: „Felfoghatatalan már mindez. / Értelmezhetetlen végképp” (Ki merül el büszkén?) ki kell egészítenünk annyival, hogy: de le van írva; és ezáltal nyitott az értelmezés, a másik, a „közös” felé.

4.

Érthető, hogy az ember kíváncsian kérdezi: mi következik ezután, hogyan alakul a továbbiakban a kétféle – mitikus és személyes – beszédmód kapcsolata. A kritikus (egy készülő, harmadik kötetet megelőlegező) antológiabeli megjelenésre (a már említett. A hasonmások városa című antológiáról van szó), illetve néhány verskéziratra hagyatkozhat. Örömmel látja, hogy a felvázolt problematika tovább íródik Szentmártoni legújabb műveiben. A madárjós halála és újjászületése az egyik, már idézett antológiabeli vers címe, és a fentiek fényében nyilvánvaló, mennyire sokat ígérő ez a cím. Az a madárjós, a vak Teiresziasz ismét újjászületik Szentmártoninál, és a kritikus kíváncsian várja, hogy valóban Szentmártoni világába születik-e bele. Némi kritikai éllel kell megjegyeznem, hogy újjászületése nem teljesen meggyőző. „Életünk madarait szétboncolni…” – kezdődik a vers, és első három versszaka az első sort is jellemző lebegtetett, kissé felületes általánosság szintjén marad. Lehet, hogy nagyon egyszerű technikai problémáim vannak: mintha szerencsétlenül kombinálódna a képzettársítás tágassága valamiféle gyakorlatiasabb realizmussal, s ezen ötvözet eredménye volna a „ködként” kissé talaj felett lebegő vers: a mítosz nem a hétköznapiban, hanem tíz centiméterrel a hétköznapi fölött jelenik meg. Jóval szerencsésebbnek érzem a kéziratban olvasott versek azon darabjait, melyek közelebb maradnak a hétköznapi szituációhoz, és a nyelv meghökkentő fordulatai révén érzékeltetik „Teiresziász újjászületését”. Az Óhaj című vers második versszaka („Hallgatnék, mint ki csendből született, / egy életen át egyedül evett, / nem adnék én többet semmi szóra / – a hangom csak mindent szétkotorna”),  vagy a Kimerevítés utolsó verszaka („A halál, mint a negyedik évszak, / hát hihetetlenül gazdag évszak. / S ha már belőle kiűzhetetlen / lettem, ünnepben élem a testem”) – számomra hitelesebben közvetíti egy drámai jóslat személyes tapasztalattá, tehát a dráma valóban sorssá vált szövegét.

A kritikusnak – különösen ha szem előtt tartja Pilinszkynek azt a Van Gogh és József Attila művészetét egyszerre értékelő kijelentését, hogy mindketten életük utolsó három évében hozták létre „váratlan és kiszámíthatatlan magasságú” műveiket – egy idén huszonöt éves szerző munkásságának elemzésénél rendkívül szerénynek és visszafogottnak kell lennie, tudatában annak, hogy az életmű még gyakorlatilag bármilyen irányba fordulhat. Azzal, hogy elemzésemben sejtetek egy irányt, saját kérdéseimet próbálom egy kibontakozó életműbe belelátni – ez a passzív reakcióra kényszerített kritikus elégtétele. Pillanatnyi konklúzióm tehát az, hogy Szentmártoni szimbolikus költő abban az értelemben, hogy versei egy lappangó, megkerülni, megjelenni nem tudó „fél”, kicsit költőibben, egy „néma túlvilág” munkálkodására utalnak; ez a „fél” ma mint mítosz, mint klasszikus görög mitológia jelenik meg a verseiben. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy minél inkább közeledik verseinek mitikus hangja a jelenvaló szituációt őrző „itt”-jéhez, valamiféle valószerű, realisztikus kidolgozottság felé, ez a mítosz annál feleslegesebbnek bizonyul majd, hiszen a túlsó, a rejtélyes „fél” éppen a hétköznapi világ „itt”-jében lesz egyre meggyőzőbben jelen. Többször idézett korábbi kritikámban azt írtam, hogy „a fenti két beszédmód még nem az igazi Szentmártoni. De nagyon valószínű, hogy ő is ott van két hangja között.” Azt hiszem, hogy az általam (azóta megismert) versek következtében sem igazán tér el véleményem ettől, de pontosításra szorul: Szentmártoni beszédmódja nem e két hang között van, hanem a két hang egymásba mosódása, egymásba tűnése, vagyis a két hang együtt lehet az általam várt beszédmód.