Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A kamaszkori üde, friss, lázadó versek után elkomorul Csillag Tibor lírája; a vad álmok átadják helyüket benne a „tény jegének”. Az eredendően is törékeny alkat megroppan, a lélek életre szóló sebet kap. Kihallgatások, megaláztatások, verések, bolhás priccsek új „élet”-tere. „akkor tudtam, hogy most már részegen dülöngélnek Pesterzsébet / házai, / s nem találok többé vissza aranyköpenyes gyerekkoromba.” – írja 1949-ben a kistarcsai internáló táborban arra a napra emlékezvén, amikor letartóztatták, és az Andrássy út 60-ba hurcolták (Lebukásunk)


A válogatott kötet Börtön című ciklusa két fejezetből tevődik össze: az 1949-től 52-ig írt versekből, melyek száma meglehetősen csekély, hiszen többségét elszedték tőle és megsemmisítették az őrök – és az 1994-ben született szonettekből, melyekben már ősz halántékkal rekonstruálja a börtönévek történéseit, gyűjti össze dermesztő emlékeit, hogy kiírja magából a rettenetet.


Feltárul a szörnyű tabló: internált kurvákból lett ápolónők, a falábú táborparancsnok, a börtöntárs Zimányi, aki fel akarta magát kötni cellájában, de időben levágták, s büntetésül kétnapi kurtavasra verték. „Lehet-e zsarolni zsaroló hatalmat?!” – teszi föl az 1951-es, Öngyilkossági kísérlet című versben Csillag a megdöbbentő kérdést.


A lét legaljáról, a kiszolgáltatottság és rettegés feneketlen kútjából olykor ki-kitekintve egyetlen vigasza továbbra is az éjszakai égbolt látványa, melyet többek közt abban a költeményben (Levél az Anyához) örökít meg, melyet G. Komoróczy Emőke joggal rokonított Radnóti VII. eclogájával („Szeretet oldja összhangba a Földet” = G. K. E., Arccal a földön a huszadik század, Hét Krajcár, 1996, 155.):

 

Mindig van vigaszom, lásd. Este, ha szunnyad az ezred,
és az őrtorony árnyéka elúszik, egy árva
csillag izzik a bús égen testvéri szemembe,
nincs éj, hogy ne tárja a térbe a végtelen álmot;
Isten rétje csodásabb, mint a földi szabadság.
(Kistarcsa, 1951)


Említettem, hogy Csillag Tibor szelíd lényét egy életre megtörték a börtönévek s a rákövetkező, évtizedekig tartó mellőzöttség. Minden küzdőszellemet kiöltek belőle, csak tehetségét, költészetét nem tudták elvenni tőle. A börtönciklus végén elementáris erejű szonettben húzza meg a mérleget:


Aki rab volt, mindhalálig szorong az.
Ki rabruhát hordott, frakkján is átüt.
Mert ráförmedtek: ma is összerezzen.
Kit egyszer megaláztak, megalázott.
Kit gúnnyal vertek, ma is gúnyra „méltó”.
Kivel nem emberként bántak, nem ember.
Akit vallattak, ma is vallomást tesz.
Akit vádoltak, bűntudatba dermed.
Kit kitaszítottak, maga huny otthon.
Kit elítéltek, hóhéra magának.
Ki nem lép, az erdő sarába süllyed.
Ki bújik, fogadósa a halálnak.
Akit egyszer a föld alá lelöktek,
Nem az égig, a járdáig se törhet.
(Bűntudatom, 1994)


Az Egy őr naplójából ciklusba a forradalom utáni évektől 1970-ig terjedő időszak terméséből válogatott szűkmarkúan. Nem kis bátorságra vall, hogy egyik meghatározó, tablószerű, felütésében festőbarátját, Rátkay Endrét megszólító versében az 1968-as prágai tragédia ürügyén és ihletében 1956-ról sorakoztat föl – ironikus-tárgyilagos visszafogottságában is – apokaliptikus képsorokat (Filmes műszóval: ’56 áttűnése 1968-on). Ezekben az ifjúkori emlékek közt tallózó (Vidám fürdőzés), de már az öregedéssel is számot vető (Az öregség árnyékában) versekben egy szerelmi dráma szálai is fölfejtődnek (Az első találkozás, Tested otthona, Mindenre rávetítelek, Azonosulás, Szeretőm elrablása). Csillag Tibor már ifjú korában sem volt szerencsés a gyöngébb nemmel, holott rajongott érte, akár egy vérbeli trubadúr. De: „Ha nem tudna a Tibi harmonikázni, / Végig se mennék vele az utcán.” – emlékezik korai versében (Egy tündér lábanyoma) Clarisse nevű szerelmére. A börtön után azonban maradék önbizalma is elpárolgott, a szűnni nem akaró szorongásnak és kisebbségi komplexusnak adva át a helyét.


Egy 1994-ben írt szonett-ciklus – érdekes megfigyelni, milyen termékeny éve volt Csillag Tibornak 1994, bizonyára a készülő válogatott kötet (1995) és a barát, Kárpáti Kamil ösztönző hatására, csakúgy mint annak idején, amikor régóta dédelgetett műfordítás-antológiája (Óda a nyugati szélhez) reális céllá vált, s Tamási Lajos kezdeti bábáskodása után 1988-ban végre napvilágot láthatott; az utolsó három hónapban, saját vallomása szerint, többet fordított, mint az azt megelőző harminc évben – szóval, az Egy szerelem összefoglalása című versciklus kísérletet tesz a nagy szerelem kudarcának föltárására. A kamaszkorig erez vissza a történet, egy hegedűművész lányig, akihez meglehetősen ellentmondásos viszony fűzte a költőt, amelynek egyik kiváltó oka tulajdon bátortalansága lehetett. Hiszen már egy jóval korábbi versben is így kiáltott föl randevúja után: „Hej, kamasz gyávaság! Szorongva / kísértem, és ő szánalomból / perzselte meg a számat.” (Lányok) Bátortalansága azonban nem csupán gátlásaiból táplálkozott, hanem abból a téves vagy éppenséggel reális önképből is, hogy magát sokáig alkalmatlannak találta a páros létre. A magány egyrészt megfelelőbb állapot az alkotói életformához, másrészt jóval kisebb gyakorlati felelősséggel jár együtt – vélhette. Azonban az évek múlásával százszor megbánta gyávaságát, s bár szívében ez az ellentmondásosság nem szűnt meg teljesen, az otthon asszony-melegének a hiánya tovább mélyült: „Te vagy a csend az életem alatt, itt, / az összkomfortos lakásban, a szűkre / szabott, szabad elidegenedésben” (Szonáta). S talán az egykori lány is megbánta volna, sőt, biztos vagyok benne, hűtlenségét, ha fölhúzta volna ujjára, akár egy gyűrűt, a következő gyönyörű két sort:


…ha ott ülnél, s a Vég jönne értem,
azt hinném, lány jön, virággal kezében
(Lány, virággal)


A sors fanyar fintora, hogy amikor Csillag után kutakodtam az Interneten, különböző érzelmes honlapokon, sőt, randi-csatornákon költőnk remek átültetéseire bukkantam az angolszász lírából (Shakespeare néhány szonettje mellett legsűrűbben William Butler Yeats Ha ősz leszel s öreg című verse fordul elő): szerelmi lázban égő ifjak az ő fordításaival üzengetnek, vallanak egymásnak az éteren át, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, kinek a szavait kölcsönzik érzelmeik tolmácsolására.


Csillag Tibor egész életét társtalanul élte le, s a hiány így még fokozottabban ölthetett testet édesanyja iránti vonzalmában, akinek elvesztése a végső kegyelemdöfés volt a számára. Életművének egyik legmeghatározóbb fejezete az 1984-86 között született szonett-folyam, amely gyónás-erejű, nagy anyasiratóként hömpölyög végig; hiába a végletekig lecsiszolt formába zártság, a fájdalom lángja ki-kicsap perzselőn a pontos sorok közül. Címe: Üvegkoporsó.


Ez a „mélypont” ciklusa: „Elmentek a vaddisznó fejű szörnyek, / átadták helyüket a tény jegének, / sötét jéghegynek, hol megfagy a vadnyúl” (Vacog a csend). Az anyahiány jéghideg tényét az örökös rettegésnél is elviselhetetlenebbnek érzi, mert a rémekkel (a besúgóval éppúgy, mint az álmokból előlobbanó lidérccel) legalább farkasszemet lehetett nézni – a halál utáni űrrel azonban nem lehet mást kezdeni, mint viszonyulni hozzá. „Kiürül a világ”, melyben a túlélő szemtanú, az eltűnt anya egy szem fia maga is „Kiürített város”-nak érzi magát.


A kettős bűntudat ciklusa: a kamaszkori hűtlenségért, amikor „…mind elhagyjuk hűtlenül anyánkat, / kalandokért, légnemű fecsegésért” (Hűtlenség) – és az élete végéig cipelhető gyanúért, hogy közvetve ő is okozója a tolószékbe kényszerült édesanya agyvérzésének, amely kórházba, majd a végső megsemmisülésbe sodorta őt. Mert az anya lebénulásával megnőtt két férfi-magány (apa és fia) egyre sűrűbben összeszikrázott, s épp egy ilyen vad torzsalkodás hatására válthatott végső stádiumba az állapota. (Titok, Anyám utolsó percei, Kegyetlenség, Torony alatt)


A gyerekkori emlékek ciklusa, hiszen önkéntelenül is próbálta összegyűjteni a kíntól szétpergő emlékezetből azokat a töredékeket, villanásokat, melyek életének melegséget, a kiürült jelennek fényt kölcsönöznek (Ámulat, Anyám a II. világháborúban, A Toldi moziban, Varázsod, Csillag-követ). József Attila siratóival kell majd egyszer összevetnünk Csillag Üvegkoporsóját:


Te tudod: egyszer szeretünk, anyánkat,
s minden szerelem nosztalgia, vízjel;
a vágy, hogy te simítsd tarkónkat, áthat.
Kenyér-arcodhoz, bár semmibe, hívj el!
Míg éltél, hűtlen voltam, most a hűség
szikrázik bennem; túl az őszi, hűs ég.
(A szerelem ősmintája)


Fölfedezés erejű a Paul Celanhoz írt szonett utolsó előtti sora, amely Csillag kiváló komponálási készségét tanúsítja. Ehhez tudnunk kell, hogy Paul Celan édesanyját Auschwitzban elgázosították. A költő élete végéig nem birkózott meg a tragédiával. Talán ezért is vetette magát a Szajnába. A vers sorról sorra feszíti egymásnak a két anya drámai halálát és a két költő elviselhetetlen kínját, még a Rákos-patak is beúszik a képbe a Szajna kistestvéreként, mint optimális öngyilkossági forma, színhely. De csak az üresség marad a végzetes tett helyett. „Az éj helyett” pedig „a semmi lisztje szálldos”, mely számomra nemcsak egyszerű metafora, de bizony az Auschwitzban elégetett anya kísértete is egyben, mely „a semmi lisztjeként szálldos”, hullong a múltból a jelenbe a vers ablakán át – hogy egy későbbi alkalommal, a náci haláltábor és Kistarcsa képzetkörét egyesítve, még egyszer visszatekintsen majd a költő e kettős borzalomra Találkozás című költeményében.


Az anya hiánya mindenben megtestesül, hogy a költő képzeletében szinte ugyanolyan jelenvalóvá, már-már megfoghatóvá váljék, mint még életében (Hiány-valód), de nem a téboly, a költészet ereje által. Az anya még halálában, nem-levőségében is, úgy, hogy közben egyetemessé (Kuporgó csend, Kozmikus bánat, Kimosom a világot), később mitikussá emelkedik (Kohótűz) – mindvégig társa marad, aki után a költő, mint Orpheusz, elindul az Alvilágba: „Oda tartok, ahol Te ázol, árnyék” (Kőszörnyek a hegyen). S bár kissé más mitológiai közegben, de mintha ez a párhuzam villanna újra a Vissza anyámhoz zárlatában is: „megint csönded ólálkodik, kitartott / sikolyod az éj hárfájába tép”.  S ha Eurüdiké alakja, szerepe csak átsuhant az anya-hiányon, Ofélia testet öltött kísérteteként „Lámpás mosollyal” lép elő „az alvilágból”. Később még Máriaként is megjelenik (Karácsonyi emlékezés anyámra, Üdvösség), ami azért fontos, mert Csillag, ha tudatosan, ha nem, költőileg előfesti vele a Befalaz a jelen „római lándzsa” szókapcsolatának tartalmi horizontját.


Élet és halál határa oly mértékben elmosódik a költő szívében és elméjében, az alkotás hevületében, hogy vannak pillanatok, amikor már-már az elhunyt anya hiánya életszerűbb jelenvalóság, mint a költő ittléte; mintha árnnyá válna lassanként maga is: „Különös: elmentél, s nem vagy halott; / én meg, ki élek, lassan meghalok?” (Találkozás); „Lelassultak lépteim földalatti / lépteidhez.” (A halál szolgálólánya)


Mindeközben azonban az életrajz további rétegei is felszínre kerülnek. Ebből is kitűnik, hogy a tomboló fájdalom, az anya utáni elemésztődni vágyás nem tud úrrá lenni a költői erőn, egyrészt, másrészt Csillag lírájának, csakúgy, mint az Átlók művészcsoport valamennyi tagjának, egyik alapvető művészi jellegzetessége, ismertető jegye: a tárgyszerűség és a szürreális képzettársítások bravúros egybejátszatása.


Hogy váltsalak meg szolgálat-halálból,
halál szolgálólánya, mondd? Míg éltél,
kövér polgárnőt szolgáltál s ködarcú
kisfiadat, tápláltál teherautó-
szörnyet – s hazát –, ha megfőztél apámnak.
(A halál szolgálólánya)


Az „örök cseléd” motívumköre szintén József Attila-i gondolatokkal rokonítható. De kemény utalás van ebben az idézetben az apára is, akivel majd halála után lesz csak képes megbékélni a fiú. Hibáztatja őt a gyerekkori konfliktusokért, az eltékozolt szeretetért és figyelemért, és okolja az anya haláláért is, amely bűntudat valószínűleg közös lehetett bennük, s így, a sors iróniája, összefűzte őket, még ha kézzel-lábbal hadakoztak is ellene: „Naprendszerek határa hallgat és zúg, / mikor apámmal hallgatunk mi ketten. / Elcsendesült vagy léttelen világ-út, / két létező között a mérhetetlen”. De a szánalom vagy inkább együttérzés fölébreszti a fiú lelkiismeretét, és szuggesztív, drámai képekkel jeleníti meg a felesége után emésztődő, egyre fokozottabban elboruló elméjű vagy inkább a belső világűrbe disszidáló apa utolsó éveit, napjait: „Vérét-kezét vesztett apa, kit ott látsz; / egy csapkodó denevér árnya áthúz…” (Lakatlan föld); „Apám dohányzik, űrbe nézve hallgat. (…) Szava ha rebben: károgó madárhad (…) létutáni csend ez” (Fekete csend – lsd. még: Anyám után apám is elmegy?, Mélyhűtött magány). Mintha az utolsó sorstárs (vér a véréből), aki közvetlen kapocs lehetett volna a gyerekkorral, a félholtan és félőrülten botorkáló, már életében maga is szellemlénnyé váló apa halálával végleg lezárulna e dantei történet, s a vele való küzdelem és komplexus a megbékélés versében föloldódik (Elhunyt apám kezeművei).


Marad a „tény jege”. Akitől múltját (ifjúságát) erőszakkal elvették, s aki elől jövőjét (kibontakozási lehetőségeit) elzárták, azt a „Jelen” falazza magába könyörtelenül, amely az anya halála utáni űrben még iszonyatosabb rabsággá válik. S „…gyúl római lándzsa”, hogy a krisztusi sebben örökké égjen (Befalaz a jelen). Egyetlen vészkijárat marad, mely kivezetheti Minotaurus poklából, a költészet Ariadné-fonala, mely kezében mintha szál virággá változna, mit édesanyja sírjára helyezhet, akár a következő, bűntudatot oldó vallomást:


Még halálodban is belőled virágzom.
Karok nyúlnak testedből – verssorok…

 



Kapcsolódó anyagok:


Csillag Tibor: Veszélyes utazás »
SZJA 1%!