Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

– Kapcsolódó könyv: Follinus Anna: Nélkülem élek (Stádium, 2003)

 

 

Így keletkezik egy személy



Pesterzsébetről érkezett a kötet, másik kettő társaságában, Kárpáti Kamil levelétől kísérve. Az ő hangja mindig átizzik, ha költő-védenceit indítja útnak, de szép betűi most valósággal szikrát vetettek, a tizenkilenc éves Follinus Anna első könyvéről szólva: El kell olvasnod!


Elolvastam. Ami tetszett, kijegyzeteltem, a szokott jeleimmel és nyilaimmal, melyeknek halmaza néha a magam számára is titkosírássá válik. A kötetet nem sokkal utóbb könnyed mozdulattal emelte el asztalomról ritkán látott, évente csak egyszer-kétszer hazalátogató barátom, aki a messzi észak-német nagyvárosban, építészeti irodájának hintaszékében üldögélve a magyar líra szálán tartja a kapcsolatot anyanyelvével. Ha nem magától viszi – mintegy megsejtve, hogy ez neki is szól –, bizonyára én ajándékozom cimborámnak a könyvet. Kevés jobb versértőt ismerek nála.


Pár hét múlva szelíd nógatás hangzott a Stádium tájáról: ott van nálad a Nélkülem élek, nem lenne rossz, ha írnál is róla valamelyik lapba… Igaz. Biztattak a nyilak, jelek is. Megvásároltam a gyűjteményt, megírtam a bírálatot. Közölték. Bántóan rövidre sikeredett. Talán azért is, mert a költő vezetékneve egykori egyetemi éveim két társát juttatta eszembe, kikkel az 1972 táján nagyon aktív budapesti bölcsészkari alkotókör peremén együtt kerengéltünk, s az emlékek elkérték maguknak a jelent, ahelyett, hogy a múlt időt dinamizálták volna a mában. Edward Burne-Jones nőalakja lehunyta a szemét a borítólapon, mintha nem akarna szemrehányóan nézni rám a preraffaelita festmény reprodukciójáról. A kötetet besoroztattam egy kedves vidéki könyvtár állományába, ahol hosszú ideje csodálom: még mindig akadnak versolvasók.


A 2004-es Gérecz Attila-díjak egyikét Follinus Anna kapta. Megtisztelő felkérés örömteli feladatként rótta rám, hogy laudáljam a szerzőt. A Stádium előzékenyen egy példányt is küldött felkérése mellé a könyvből. III. Anna, súgta egy belső hang. Harmadik olvasat. Mondókámat elmondtam, a díjátadás rendben lezajlott, a legszebb költeményeket Hegedűs D. Géza hangja, színészi fantáziája röptette. A költőnővel összesen nyolc és fél szót váltottam, esetleg kilencet. Fehér ruhás suhanását látva nem kértem, hogy kézjegyével állítsa meg a kötetben az októberi időt; csendjei és mosolyai közepette ő sem kereste az alkalmat – miért is kereste volna? –, hogy dedikálja a Nélkülem…-et. Amelynek versei fölé mostanában egy tanítványom hajol, Velence szerelmese. Mindent gyűjt, amiben ott a vízi város, a matt opáltükör. A Velencei pillanat – az egész pillanat-gyöngysor –, egészében az öt ciklus őt illette. Kíváncsi vagyok, szecessziós Velence-szekrényében hová tette ezt az új szerzeményt. Az nem kétséges, hogy a jobb oldali polcok egyikére, mivel – számomra rejtélyes okból – ő, a nő külön csoportosítja a nők és a férfiak tollából eredő, bármely műfajú munkákat, s polcain van speciális helyi érték is (az ő titkosírása a megmondhatója, miféle megfontolások szerint).


November elején Kárpátiné Lőkös Margit – Gí, aki a kötet számára Follinus Anna portréját fényképezte – telefonhívása adta kezembe negyedszer is a verseskönyvet. Antológiába sorozható, rövid bemutatást kérnek – ösztökélt –, a műfaj kötetlen. Könnyű szívvel mondtam igent erre az írásra, mely épp most igyekszik teremni magát. Hiszen előző nap Follinus Annától hozta meg a posta az immár Gérecz-díjas opuszt. Ne sértsem meg büszkélkedésemmel a „dedikálási titkot” – csupán ennyit idézek a (sejteni vélem, mely korábbi állításaimmal szembesítő) ajánlásból: „… az Én olykor Te vagy ő formájában jelenik meg a költeményekben…”


A könnyű szív igencsak elnehezedett, amikor beláttam: kurta kritikámból, terjedelmes laudációmból legfeljebb egy mozzanatot eleveníthetek fel. Tandori Dezső nyolc sorát. Nem mintha Tandori-rím, -ritmus, -gondolkodásmód bármely áthallása indokolná ezt (más mestert sincs ok megnevezni, pedig tán lehetne). A nélkül névutó képzett, sajátszerű formája és szövegkörnyezete: a nyomába szegődés keltette az asszociációt. Tandori írja: „Félreérted nélküledet: / legjobb esetben nélkülednek, / félreértesz egy nélkület, / miatta hiszed csak velednek. // Így keletkezik egy személy, / még csak híjának a helyén se. / Valamint minden esemény / egy nincs-mi-hogy félreértése”. A félreértés megértetése, totalizálása aligha kaphatna ennél eredetibb logikai, nyelvi struktúrát. Tandori „nélküled”-je azonban mindössze Rialto Follinus „nélkülem”-jéig. Ez utóbbiban az értés és a (korántsem konfliktusok nélkül beletörődő) megnyugvás, elfogadás dominál. A kísérlet az értésre, megnyugvásra, elfogadásra.


A személyiség kihatárolódik a létből, a teremtmény ki a világból. Az élő azzal, hogy él; a nem élő azzal, hogy nem él. A bőr képzete (motívuma), az érzékelés e legszemélyesebb felülete sokszor, változatosan jelenik meg a versekben. Az Egyedüllét időmértékes futamaiban ekként: „Kifeszítem lelkem a tóra, / igyon alvó víztükör-estből. / Tudod, oly rég vágyom a jóra. / Selyem-arcom széle lefeslő. // Születésem honnan idézett? / Követ áldott angyali őröm? / Egyedüllét – mélybe igézett –, / sose légy kín, légy puha bőröm”. Szomszédos oldalon a mély másik hangja üzen: „Kivetülvén önmaga mélyén / selyem-arcív tóvizet őriz. / Hova indul csillagok éjén? / Kit igéz meg friss, üde bőríz?...” (Önmaga mélyén). A tematikus és alaki összejátszások bőr, héj, burok, part, határ kettős és hármas dimenzióit képesek megvonni. Minők: ecsettel sokszor. Follinus Anna szívesen fordítja le a líra nyelvére a képzőművészet egyes alkotásait: nemegyszer mintha piktori kéz festené a valóságos vagy a lelki tájat. Sajátja a zeneiség is, bár a kötet elején álló, kopogósabb, majd a később következő, zümmögőbb strófáiban muzsikáló dallamok és antidallamok lehetnének változatosabbak, kevésbé mechanikusak. Előfordul, hogy a szóválasztás konvenciója vagy keresettsége ássa alá a verset. A Magam társa – melynek éppenséggel Gérecz Attila-mottó jutott – a síneket szövő (mosolygó, vén és kormos) vonat képével nem meglep: zavarba ejt. A „címzett” költemények – A Dunához, Az újholdhoz stb. – is hagynak kétségeket, ám olyan élményeket is, mint az előbbi meghökkentő módon gagliardát járó kezdése: „Köztemetővé / válva mi késztet / kő-nyugalommal / mosnod a Földet? / Rothad a testük!...” Ha tánc – haláltánc ez. Olyan gyűjteményben, mely a halált, az elmúlást a megszokottabb kamaszos témakezeléstől nem késztetve, szavakká tett megszenvedettségként építi magába, erős várakozást keltve az összetettebb transzcendens, vagy legalábbis a rétegzettebb filozófiai gondolatok iránt.


A Nélkülem élek kötetcímből az következhetne, hogy a versbeli beszélőnek a saját hiánya – az önazonossághiány – a fő dilemmája. Ez részben igaz, de az énkeresés intenzív állapotait szervezi a szövegekben mások eltávozása vagy elbocsátása is. Hangsúlyos helyre kerülnek tehát, felülmúlják önmagukat az Átlényegülsz értem ciklus „édesapa-versei”, vagy (eltérő megoldásokkal, eltérő tónusban) az Én, Te, ő ütköztetését – és találkoztatását – grammatikai, szórendi mesterfogásokra bízó textusok. Természetszerű, hogy a könyvcím szószerkezetének gondolája – a Jelenés fehér vaporettóval hullámverése után – épp az Épít a kínom kettőző lendületével fut be: „Mindig is éreztem, levegőt csak / orrodon át kapok. Nem akartam / bántani jót, téged sohasem. De / tévedek ismét, s bár a törekvés / én maga lettem… (Épit a kínom, / hogyha megértem, hol van a csapda!) // Nélkülem élek: árva kezemből / százszinü sorsnak perce kiforgat”.


Az antikizálás – közelesebb-tágabb megfogalmazásban: a klasszicizálás, a „kőbe vésés” – próbálkozásai egyszer bevallottan „iskolai feladatként” bukkannak fel – „írj hexametert; a téma szabad” –, a humornak ebben a keretben sem adva sok esélyt (Képzelet mélykékje). A Nélkülem élek – érthetően – nem az irónia kötete, bár valószínűleg több derűt és szkepszist elbírt volna, mint amennyit adagol.


A nagy madár – az „Egyedül a lagunában” mottószerű hely- és állapotjelölésével – a kötet egyik (terjedelmében is) reprezentatív verse. Ennek kimunkált rímei, ritmusfragmentumai, képei, itt-ott epizált beszéde ellenében mégis az epigrammatikus pársorosoknál kötünk ki szívesebben. Ezeknek paradoxonos koncentráltsága, általában kérdező felütése, miniatúrás mívessége Más síkban mutatja a könyvet – az iménti is verscím –, mint a nagyobb kompozíciók ugyancsak vonzó, viszont csupán részlegesen uralt színvilága.


Ennél a mondatnál öreg mechanikus írógépem – én máig azon kalapálok, a számítógép bizsergetése helyett –, a szolgálatot ritkán megtagadó Hermes IGV 3000 hengertovábbító karja eltörött. A masina tesz pontot e pár bekezdésre, nem én. A kötetet sietve elhelyezem a magyar irodalom F betűs polcán, történetesen Fodor Ákos, Fodor András, Fodor Sándor, Füst Milán polcon. Ha elől hagynám, B. úr, az irodalombarát szerelő este az írógéppel együtt elvinné, ahogy mondani szokta, „betekintésre”. Adnám szívesen, de hát ez dedikált. Ne legyek nélküle.

 

(Magyar Napló, 2005/2.)

 



Kapcsolódó anyagok:


Follinus Anna: Nélkülem élek »
SZJA 1%!