Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

– Kapcsolódó könyv: Szakács Eszter Süllyedő Atlantiszom (Stádium, 1995)


Szakács Eszter hangja lényegében már megvolt az első kötetében (Halak kertje , 1993). Verselési technikája sem sokat változott azóta. Általában strófikusan szerkeszt, három- vagy négysoros egységekben (amelyeket az első kötetben olykor párosával összefog a rím), s ahogy ezek sorjáznak egymás után, lassan töltődik fel a vers a képek összeadódó jelentésével. Verselése darabos, anyagát nem vagy csak nagyjából egyneműsíti metrikailag, figyelmét a nézés köti le: a dolgok, amiket lát, és amiket beléjük lát (de talán pontosabb lenne úgy mondani: amit kilát belőlük). „…Hanyattfekvő kerti szék / négy puskacsöve célozza a napot.” „A növényekből / vámpír ősz szívta ki / a nedveket. // Bogyóik / visszamaradt, / ovál-kék sebhelyek.”


A felület, a látvány, a horizontális irány dominál az első kötetben (még ha a képek, mint láttuk, erősen rétegezettek is). A második, a Süllyedő Atlantiszom (1995) hozzáadja az új dimenziót: vertikálisan terjeszkedik.  Mélybe és magasba. Önmagában egyre mélyebbre ásva a magasságra bukkan: megtalálja magában Istent. Szakács Eszter istene megközelíthető irodalomtörténeti irányból is, a német misztikus, Angelus Silesius mély értelmű párrímei, a középkori himnuszok amor sanctusa vagy a XVI. századi misztikus költő, Keresztes Szent János metaforikus, az Istenhez sóvárgó lelket menyasszonyi ruhába öltöztető szerelmes lobogása felől, amely az Énekek Éneke érzéki pompájából is merít, más korok és vallások istenein és istenállatain keresztül Rilke Stundenbuch-jáig vagy a fiatal József Attila már-már blaszfémikusan hétköznapi ember formájú istenéig, de alapvetően mégis csak Szakács Eszter személyes, önmaga fájó hiányaiból megteremtett és kivetített istene ez, még funkcióját tekintve is megragadóan, mondhatnám, szíven ütő elesettséggel megfogalmazott, fikció voltában is hétköznapi realitás. Ahogy a kötet egyik legszebb versében olvassuk: „Kampónyira tömörülsz össze minden este / világom közepébe beleverve. // Rádakasztom a kelmét, melyet aznap szőttem, / s az egyhelyben függve marad a levegőben. // Mért fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka / megtartasz a semmi fölött, életem fogasa.”


Valamit nagyon megtalált Szakács Eszter a második kötetében. Hogy azt ne mondjam: megfogta az Isten lábát. De talán mert ez az Isten annyira antropomorf, és talán mert túlságosan is nagy súlyokat hordoz és túl sok mindent pótol, ez a kapcsolat is ki van téve az idő romboló hatásának. De gyorsan hozzátenném – hiszen egy költészet alakulásáról beszélek –, hogy talán Szakács Eszter költői ösztöne is ebben az irányban dolgozik.


Nem tudom, hogyan alakult a kötetei kiadása: a kiadó kereste-e meg őt, vagy ő a kiadót, de annyi biztosnak látszik, hogy kötetet akkor ad ki, amikor az anyaga kötetté állt össze. A második után megint valami új következik, erre látszik utalni már a címe is: Másik hely, másik idő. De ez csak apránként derül ki. A nyitó versben még ugyanaz a szerelmes-vallásos áhítat szól – de mintha szemrehányás is vegyülne bele. „Elveszed tőlem az arcom… Ne nézz rám, figyelmed megvakít.” Csakhogy ki a tárgya a szorongó áhítatnak ezúttal? Amit a vers mond, az a könyv – halandó – olvasójára látszik utalni („kikhez fűz életed és halálod”), de ahogy mondja, az már elbizonytalanít. Mint ahogy sokszor talányosan átdereng egymáson egy lehetséges, talán csak elképzelt földi szerető és a nagyon emberi formában megjelenített Isten képe. A második vers, miközben őhozzá beszél, mintegy ki is beszéli őt, ezt a nagy, titokzatos ő-t, leleplezi viszonyuk jellegét: „Mindig olyan vagy épp, amilyennek látni akarlak. / Én választom jelmezeid. / Felöltöztetlek bikatáncosnak, robotnak, / de ha rólad az álarc leesik, / nem néz vissza senki se rám.” De elengedni még így sem akarja, így is kell neki. A harmadik vers azonban mintha már múlt időben szólna a kapcsolatukról. „Aranykeret szerettem volna lenni / mikor tükörbe nézel, hogy körbevehesselek…„ És egyre inkább az az érzésünk támad a kötetet olvasva, mintha egy elmúlt, de még mindig sajgó szerelem emléke kísértene. „Mindig nélküled ébredek fel álmaimban, / ezért már lassan elaludni félek.” És aztán még távolabbról: „Akár egy város, ahol valaha laktam, / olyan vagy már régóta nekem.” De igazában csak a régi meghittség a távoli. Isten jelen van, de ez a jelenlét most már inkább félelmetes. És nem egy személynek szóló. „Mások is járnak ide. Lábatlan / testünk utcáid fölött lebeg. / Érezzük, hogy várakozol és a / beléd visszatérőket lesed.”


Most vagyunk a kötet felénél. Egy józan, kopár és kiábrándult új Én néz velünk szembe a ciklusként elkülönített, négyrészes Hesztia című versben. „Otthona: két szék között. / Belakta a helyet.” A cím keserű iróniája: Hesztia az otthon és a családi tűzhely istennője. Ez a fanyar, de csöppet sem fölényes, sőt nagyon is fájdalmas irónia folytatódik a „Boldog, szomorú dal”-ban, ebben a Kosztolányi-palinódiában, vagyis visszaéneklésben, ellendalban. Jó költőnek még a fogyatékosságai is hasznára tudnak válni. Kosztolányi fölényes verselési eleganciája, folyékonyan pergő anapesztusai alighanem kikezdenék ennek a versnek a hitelét; úgy állnának rajta, mintha jelmezkölcsönzőből vette volna őket. Világfias szmoking mellett ebben a lazára hordott pulóverben nyilatkozik meg igaz természete szerint az életforma és életérzés kesernyés különbsége. Kosztolányi: „Van kertem, a kertre rogyó fák / suttogva hajolnak utamra / és benn a dió, mogyoró, mák / terhétől öregbül a kamra.” Szakács Eszter: „Van két cserép virág a polcon, / cirógatni az arcom, a vállam, / s mikor a boltból hazahordom, / bőven májkrém, lekvár a spájzban.” Nem, rá nem érvényes Kosztolányi verszárlatának első fele: „Itthon vagyok itt e világban”. Költőként azonban berendezkedik ebben az otthontalanságban. A hely, ami adatik neki, szűkös, de hiánytalanul és intenzíven kitölti. Vagy talán helyesebb úgy mondani: intenzíven kitölti  a hiánnyal.

 

(V. Sz.: A rejtett kijárat, Európa Kiadó, 2003)

 



Kapcsolódó anyagok:


Szakács Eszter: Süllyedő Atlantiszom »
SZJA 1%!