Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A külváros József Attila óta a magyar szellemi életben is színtérré vált, életformát és környezetet jelentett nem csak olyan – a proletariátus világával azonosuló – művészeknek, mint Derkovits Gyula, Dési Huber István; a századra jellemző villonizmus képviselői, a hazátlan, vagabund, helyét nem találó, senkivel sem azonosuló, de a hozzá hasonló szegényekkel testi-lelki rokonszenvet érző nyugtalan tehetségek, duzzogó zsenik és dölyfös újromantikusok természetes előfordulási terepe már nem a kávéház, hanem a külváros. Talán a legjellemzőbb erre a magatartásra a nemrégen elhunyt Berda József költészete: nevét idézve – gondolom – az olvasó előtt is világossá válik, hogy miféle színtérről és szellemi tájról szeretnék beszélni, midőn Rátkay Endre festészetét igyekszem jellemezni.

Rátkay Endre a XX. kerületben, Pesterzsébeten tartja székhelyét. Erre a külvárosi birodalmára éppoly büszke, mint szakállára, otthon viselt, könyök felett szakadt pulóverére vagy fekete ruhájára. Utóbbit olyan öntudatosan hordja – ünneplő jelmez és egyben tanári jelmez gyanánt –, miként a palermói munkások fekete ruhát és kemény kalapot öltenek a sztrájk idejére; egy kisgyermek, továbbá feleség és szülők fordulnak elő a háztartásában, amelyet az Átlós utca 174. szám alatt tart fenn. Mindezt a jámbor olvasó a képeiből is megtudhatná, mivel Rátkay nem fukarkodik a személyes élmények és életrajzi célzások közlésével. Képeiben mindez benne foglaltatik s még sok más is. Például az, hogy barátja volt Gaál Imre, a tehetséges festő, aki illuminált állapota következtében vesztette el életét. Ezt az alkalmat Rátkay felhasználta arra, hogy a régi mesterek módján elsirassa egy episztola-szerű krónikás festményben. Más képeiből viszont megtudhatjuk, hogy a szakállas külvárosi festő Itáliában is járt, maga Jézus Krisztus jött érte leszállván valamelyik olasz templom mozaikfaláról és kézenfogva vezette át a határt jelentő kapun. Több festményén viszont Dantéra bízza ezt a feladatot. S hogy mindezt hitelessé tegye, képein idézetek, főleg Dante-sorok is helyet kapnak, nem egyszer olyan formában, mint a középkori képeken, ahol is az ige szalagra írva gördül elő valamely szent vagy próféta szájából.

Az irodalomban járatos olvasó most nyugodtan legyinthet, mondván: mi ez William Blake angol költőhöz képest, aki már a XVIII. század végén együtt ebédelt Ézsaiás és Ezékiel prófétákkal, pedig az időben még senki sem gondolt a szürrealizmus feltalálására. A jámbor olvasónak igaza van, de ez mégis csak részletkérdés. Tömegével tudnék hasonló részletkérdéseket számba venni Rátkay Endre képeit nézegetvén. Garmadával lehetne költői és festői ötletek átvételét vagy újrafelfedezését idézni, s meg is tenném, ha mindaz, amit Rátkay más alkotóktól átvett vagy kölcsönzött, nem illeszkednék be természetesen és magától értetődően a piktúrájába, olyan mértékben, hogy a szemmel látható idegen ötletet sajátjaként fogadjuk el. Az átvétel, az idézés és a hivatkozás tudatos módszer, amely századunk művészetének sajátos jelleget ad. Picasso mutatott első ízben példát arra, miként lehet különböző műtárgyakból nyert élményekből homogén képet festeni, továbbá, hogy éppen az átvétellel, az idézés új, intellektuális motívumaival gazdagítható a kompozíció anyaga.

Valójában Poussin raffaeli­cizmu­sai­ban, Delacroix Rubens követésében, a romantikusoknak az irodalom, a zene felé fordulásában megfigyelhető ennek a módszernek alakulása. Meglelhetjük az indokot is, amiért művészek – tudatosan vállalva a félreértettség és a plágium ódiumát – más művészektől idéznek. Különös, borzongató és elképesztően zavaró hatása van az ilyen megoldásoknak. A más művész tapasztalatait kifejező alakok, szimbólumok gazdagítják és titokzatossá teszik a művet.

Az idézés és az átvétel tehát nem epigonizmus, sem pedig az alkotó fantázia hiánya. Különben is, ha az olvasónak is módjában állt volna olyan gondosan megvizsgálni Rátkay műveit, mint e sorok írójának, arra a belátásra juthatott volna, hogy az előbb felvetett és megtárgyalt probléma valójában álprobléma. Ugyanis Rátkaynak van akkora fantáziája, becsüli annyira a saját leleményét, és legalább annyira félti művészi világának szuverenitását, mintha saját kritikusa lenne. Ebből következik, hogy más művész alkotásaiból való átvétellel megfelelő célja van. Ez a cél akkor lesz világos, ha megvizsgáljuk festményei élményanyagának másik részét, azt a részét, amit a külváros saját fizikai és tudati valósága kínált a számára. Rozzant házak, fakerítések, sikátorok, a külvárosi táj pusztulásra ítélt és részben már el is tüntetett jellegzetességei határozzák meg a színhelyeket, amelyeken figurái a vagabundizmus, a villoni életszemlélet XX. századi megtestesítői nyilvánítják ki személyiségüket.

Furcsa személyek Rátkay figurái. Talán legjobban az Átlósok krónikája című, nagyméretű, arany hátterű szárnyas-oltárán észlelhető ez a furcsaság, amelyben a maga és 8 barátja történetét meséli el. Vagabundizmus, életöröm, boccacciói dévaj erotika, evés-ivás, kis diákcsínyek, nagy kalandok és közrendészeti kihágás határait súroló cselekedetek láthatók itt olyan szövegek társaságában, hogy a kritikusnak óhatatlanul új kifejezés ötlik az eszébe: a 18 éven felülieknek való festészet definíciója.

Mégis, hogy egy figurája önmagában milyen, nehéz megtudni. Pedig Rátkay nem szégyelli a túlhaladottnak mondott típusábrázolás eszközeit feleleveníteni: alakjait külső és belső sajátosságaikban egyaránt kimerítően jellemzi. Igen ám, de a hagyományos értelemben vett típusábrázolás csak akkor talál telibe, ha a típus mintaszerű, ha társadalmilag általános, és egy adott kor világképe megtestesítőjének foghatjuk fel. Rátkay alakjai különösségükkel ragadnak meg, s csak annyiban tekinthetők típusoknak, amennyiben világképi, illetve érték- és magatartásbeli tudatállapotoknak a konkrét megvalósítói.

Ha egy típus nem tipikus – ez önmagában véve a szóban forgó esztétikai kategóriának a megsemmisítését jelentené. Továbbá azt a veszélyt hordozhatná magában az ilyen megoldás, hogy a legjobb esetben a néző különcködésnek ítéli, de semmiképpen sem érti. Rátkay alakjai azonban a típus érvényességi körére tudnak emelkedni, vagyis saját tapasztalatainkat, nézeteinket, ítéleteinket is felismerjük bennük: mégpedig azáltal, hogy alakjai cselekszenek, hogy képsorokba fűzi a hőseire jellemző történéseket. Ezek a történések sokfélék, reálisak, kitaláltak, szimbolikusak, nemegyszer triviálisak, de egy dologban mindig megegyeznek: az alak jelentését, értelmezését gazdagítják. Milyen fegyelmezett a céltudata ennek a látszólag csak a sztorira és poénre szorítkozó művésznek: az előre látható történést ugyanúgy kezeli, mint a csodás elemet, a munka közben feltöltődött vizuális „action gratuite”-et. Ezzel a kifejezéssel máris helyben vagyunk, a feledhetetlen Szerb Antal elméletei, gyönyörködései, intellektuális kalandvágya és az értelem ballasztjaitól a mesék csodavilága segítségével megszabadulni akaró „enfant terrible”-sége támadt itt új életre. A kaland, a csoda, a tiltott dolgok elkövetésének merészsége, a szerelemre mindig készséges lenge öltözetű nők, álomszerűen szexuálisan gátlástalan paradicsoma – jardin d’amour – hív és fogad be. Mire végignézünk egy ilyen képsort, egy kicsit megszabadultunk saját énünk apai-tiltó méltóságteljes fennköltségétől, és itt a katarzis: élmények hatása alatt annak beismerése, hogy az ember lelke mélyén mindörökké ott szunnyad a kamaszkor a maga fantasztikumával, fülledtségével, idealizáló önarcképével együtt.

„Alja élmény, alantas élmény” – magyarázta nekem egy kiváló képzőművészünk, midőn néhány fotográfiát mutattam neki Rátkay műveiről. S így folytatta a kinyilatkoztatást: „Egy művész sorsa már akkor eldől, midőn művéhez élményanyagot választ, illetve gyűjt. Rátkay festészete soha sem fogadható el, mivel az alapanyaga selejtes… méltóság nélküli.” – „Szóval külvárosi” – toldom meg a gondolatot azzal a titkos célzattal, hogy mesterünket a művészet hite szerinti székhelyeiről és ildomos tájairól faggassam. Nem jutottunk messze, nem győztük meg egymást, aminek bizonysága, hogy ez a cikk megszületett.

Lehet, hogy Rátkay festészetét az utókor detektívregénynek fogja nevezni. Lesz talán szakértő, aki felfedezi, hogy festőnk egyformán gutírozza Dante zord indulatát, amely arra készteti, hogy kortársainak élvezettel kibeszélje bűneit és hibáit, s ugyanakkor Rátkay csodálja P. Howard könyveit is. Így történhetett meg, hogy az ő képzeletében (a klasszika-filológusok itt abbahagyhatják az olvasást) Odüsszeusz és Piszkos Fred, a ravasz kapitány egy alakká olvad. Én a magam részéről irigylem Rátkayt, hogy felfedezte a homéroszi hős modern metamorfózisát: ez egymagában felér egy irodalomtörténeti disszertációval. Bizonyítékul említem itt a tizenöt festményre terjedő Odüsszeusz-sorozatot. Szívesen megmutattam volna azt a pesterzsébeti „old-boy” futballcsapatot is – ugyanebből a sorozatból –, amely Rátkay szerint elfogyasztotta Héliosz isten marháit. Kellemes nézegetnivalót kínálnak a különböző nőalakok és a géppisztolyos vagabund Odüsszeusz egyéb kalandjai.

Bizonyos, hogy frivol, olykor túlságosan könnyed mindez. Nem védeni akarom Rátkayt, csak magyarázni, midőn megkérdem, hogy az ún. komoly művész minden műve valóban komoly-e? Másrészt arról is kell beszélni, hogy Rátkay is hajlik a komoly, filozofikus festészetre. Két ilyen sorozata is van. A Testamentum Hungarorum és az ikon-sorozatban festett „piros” Biblia Pauperum. A Testamentum helyenként plakátszerű megoldású, ami – a műfaj törvényszerűségeiből következőleg – túlzottan is kategorisztikus és propagatív hangvételűvé teszi a műben foglalt, nem eléggé letisztult és sok szempontból vitatható gondolati elemeket. A Biblia Pauperum tulajdonképpen tanulmány, ikon stílusban; itt nem is az egyes táblák a fontosak, hanem az összhatás, amely nagyrészt zavartalan.

Úgy érzem, alig beszéltem Rátkayról, máris vége a cikknek. Így hát befejezésül elmondom, hogy 1928. július 30-án született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél, Bencze László és Pór Bertalan tanítványa volt. Ez a tehetséges, de haszontalankodó és önfejű művésznövendék nem tartozott a kedvencek közé. 1952 óta működik mint rajztanár. Az ötvenes években népművészettel és absztrakt kompozíciókkal foglalkozott. 1964-ben sikeres kiállítást rendezett a Pesterzsébeti Vasas Művelődési Házban. Rendszeresen kiállít a XX. kerületi képzőművészek tárlatain. Különcködőnek látszó művészetét az országos kiállítások zsürorai eddig nem értékelték. Kétségtelen, hogy festésmódja túlzottan sima, zökkenőmentes egyöntetűségre törekvő, viszont nála nem a festés ténye, hanem a téma és a mondanivaló a döntő. Így maradt meg magányosnak, így történhetett, hogy a hozzá hasonlók, a honi szürrealisták sem értékelik munkásságát.

Holott Rátkay olyat mer csinálni, amely szinte egyedülálló e korban, nagy vizuális krónikát, izgalmas néznivalókat, regényes történeteket fest éppen most, amidőn a fiatal festők derékhada még mindig az absztrakt törekvéseket tartja az elegáns művész kötelező divatjának. Krónikás jellege teszi Rátkay képeit értékessé, jelöli ki helyét a művészettörténetben, Memling és Carpaccio vagy Bosch e kései utódjának. Éppen krónikás jellegéből fakadnak hibái: ilyen elsősorban eszmevilágának többarcúsága, másrészt a kis és nagy mondanivalók közti különbség elmosására való törekvés. De, hogy végső csengésében derűs és életigenlő művészet az övé, ez nem lehet kétséges.

Művészet, 1967. május


Kapcsolódó anyagok:


Rátkay Endre »
SZJA 1%!