Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Hálátlan helyzetben van az értelmező, ha egy olyan alkotó eddigi életművével kell számot vetnie, aki szépírói pályájának olyannyira a kezdetén áll, mint Zsávolya Zoltán. Zsávolyának eddig három kötete jelent meg. Az első kettő novelláiból ad válogatást, legutóbb pedig verseskötettel jelentkezett. E meglehetősen kis terjedelmű szövegkorpusz már műfajilag is heterogén tehát, s akár a prózai szövegeket, akár a líraiakat vizsgáljuk, azonnal szembetűnik az a kísérletező kedv, mely alkotójuk poétikai nyitottságáról árulkodik. Zsávolya Zoltán az irodalmi hagyományt nem csupán jól ismerő író-költő (hogy melyik elnevezés a pontosabb, az ma még eldönthetetlen), hanem szüntelenül törekszik e hagyományt napjaink távlatából megszólítani és egyénileg újraértelmezni. Ez a szándék eddigi munkásságának talán legfontosabb ismérve.

 

Zsávolya Zoltán első novelláskötete 1997-ben jelent meg A lábadozás ezüstje címmel, a második, A duplum sötétje pedig 1998-ban látott napvilágot. Előbbi nyolc, utóbbi tizenkét írást tartalmaz. Az életmű szervességét, alkotójának átgondolt építőmunkáját jelzi az a tény, A lábadozás ezüstje négy, nyilvánvalóan a saját maga által legjobbaknak, illetve legfontosabbnak tartott novelláját  (A lábadozás ezüstje, Sarokerkélyek kora, Az eltévedt lovag, Egy bevégzett töredék)  második kötetébe is átemeli, mégpedig közvetlenül egymás mellé helyezve őket. Mivel e szövegeknek A duplum sötétje anyagában is meghatározó a szerepük, a Zsávolya-próza eddigi termésének vizsgálatakor indokolt e könyvre irányítani a figyelmet.


A duplum sötétje tudatos írói munkáról tanúskodik. A novellák szerzője számára jelentőséggel bír, mely szövegeket és milyen sorrendben szerkeszt egymás után a kötetbe. A tizenkét írás egyenlő arányban két ciklusra oszlik, egyaránt hat elbeszélést tartalmazva. Mintha a ciklusok között egy láthatatlan szimmetriatengely helyezkedne el. E feltételezett tengely (vagy tükör) azért is fontos, mert éppen e mentén található az a két novella, amelyek egymás kiegészítéseként is olvashatóak: a már a korábbi kötetben is megjelent A lábadozás ezüstje előtt A Vallus-dosszié áll. A két szöveg témája ugyanaz: mindkettő azt igyekszik feltárni, vajon miért szúrta szíven Vallus Péter 1950-ben akkori kedvesét, Petrenczés Annamáriát. Míg azonban A Vallus-dosszié egy külsődleges, a megragadható, bizonyítható tényeken alapuló, a Népbíróság által lefolytatott vizsgálatot tematizál, addig az „iker-novella” az objektívan le nem írható, legfeljebb megsejthető belső indítékokat kutatja. Ugyanazt a történetet kétféleképpen mondják el. Ez a megkettőződés nem csupán a kötet felépítésére jellemző, hanem gyakori problémafelvetése Zsávolya Zoltán írásainak. A címben szereplő duplum is utal erre.


A két ciklus szerves kapcsolódását címeik is mutatják. Az első címe „Áthozatok a Kis Piszkosból”, a másodiké „Visszautalások a Nagy Mocskosba”. A „Kis Piszkos” – a szövegek utalásai alapján – egy szenzációs történeteket közlő bulvárlap. Több írásnak is alcíme „A tudósító tárcájából”, nyílt architextualitással utalva a tárcanovella műfajára. A mindennapok sötét, riasztó, néha megmagyarázhatatlan, irracionális erők által mozgatott atmoszféráját ábrázolják ezek a szövegek. A „Nagy Mocskos” novelláinak horizontja térben és időben egyaránt kitágul, Az eltévedt lovag története egészen a tizenhatodik századig nyúlik vissza. Zsávolya ezzel az eljárással talán azt szeretné hangsúlyozni, hogy az elbeszélő ugyanazokkal a jelenségekkel kénytelen szembesülni, akár egy mikro-, akár egy makrovilágot vesz górcső alá.


Ha a Zsávolya-próza valóságreferenciáit vesszük számba, megállapítható, hogy a történetek (a már említett Az eltévedt lovagot leszámítva) a leggyakrabban az 1950-es években, vagy az azt követő évtizedekben, némelyek talán éppen napjainkban játszódnak. A szövegek azonban ritkán utalnak az elbeszélt cselekmény idejére, nem tartják azt meghatározó jelentőségű információnak. Fontosabbak azok az emberi viszonyok, amelyeknek többnyire elégtelenségéről értesülünk. A Színházban és a Hóer(n)ő ugyanazt a cselekményt mondja el: Liptói Ernő és Anna elválásuk előtti utolsó találkozását. E pillanatban a maga teljességében tárul fel kapcsolatuk beteljesíthetetlensége: a „még”, az együttlét állapotában már ott bujkál az elkövetkezendő „más”: „Ernő érezte, hogy egyszerre nem az van, ami, hogy ez a jelenet nem tartozik őhozzá, már valaki más álmodja-képzeli.” A délutáni lány főszereplője egy egyetemi adjunktus, akit jelenének eseményei emlékei felidézésére, elrontott életével való szembesülésre kényszerítenek. Zsávolya hősei csupán tétova lépéseket képesek megtenni boldogságuk érdekében, a beteljesülésig képtelenek eljutni.


A novellák egyik legmeghatározóbb, többször visszatérő témája a személyiség felbomlásának tapasztalata. A szereplők gyakran képtelenek megőrizni identitásukat, személyiségük egysége megszűnik. E megkettőződés, sok esetben megsokszorozódás jelenségére a már  említett címbeli „duplum” is rámutat. A Hamis hold elbeszélője, Mojzer Lajcsi, más néven Ficstó a tudathasadás állapotáig jut el: „…már szinte eltávolodom, úgymond kitávolodom magamból magam is, annyira, hogy úgy érzem, alig-alig maradok a helyemen.” A  Meskete narrátora már annak eldöntésére is képtelen, hogy valójában kicsoda, Bodó Polikárpnak hívják-e, avagy az „egy kis balesetből kifolyólag” kapott Zajgó Róbert a hivatalos neve. Sokkal fontosabb azonban számára, hogy „az ismertetésre kerülő nagy kaland teljes személyzetét” összegezni tudja-e, képes-e a személyiségdarabokból egy működőképes, teljes egészet létrehozni.


A legkétségbeesettebb kísérlet az individuum teljességének újra megszerzésére A lábadozás ezüstje. Az elbeszélés keretes: a történetmondó a szomszédjától hallja a Vallus Péter életéhez kapcsolódó eseményeket, a meglehetősen „zavaros tényálladékot”, melyet magának kell(ene) összefüggővé formálnia. A hallottakat „Nedves Naplójába” jegyzi fel, a bevezető rész után tehát naplójegyzeteket olvashatunk. A naplóként hátrahagyott fiktív élettörténetek irodalmi hagyományához való kapcsolódás lehetősége a szöveg végére teljesen megsemmisül. A kerettörténet kibogozhatatlanul összefonódik Valluséval, s eldönthetetlen, ki kicsoda: „Igen: annyira jó, olyan jó akár még ez is! Hogy olyan áttekinthetetlenül sok vagyok.”


A főhős, Vallus, miután kiengedik a kórházból, megkísérli visszanyerni önmagát, testileg-lelkileg egyaránt: lábadozik. Emlékei között él, megpróbál megszabadulni Pamuk Barnabással kapcsolatos rögeszméitől. Képzelgéseiben gyakran feltűnik a dunai sziget, melyhez saját mitológiája, a gyermekkori mesék, játszadozások világa kapcsolódik. Ebbe a „mágikus ősidőbe”, az „aranykorba” szeretne visszatérni, ahol még minden a sajátja volt. A kísérlet azonban szükségszerűen kudarcra van ítélve, hiszen az elveszett paradicsomba nem lehet visszajutni. Ez a vágyott „ezüstkor” a „tudatosság önfeledt megcsalatásáé”. Vallus azonban már az ezüstkor elérésére is képtelen: csak a „vas- vagy ólomkorba” jut el. Önmaga keresésének gesztusa túlmutat a novellán: emblematikusan az egész Zsávolya-prózára kiterjeszthető, s verseinek is jellemző sajátja lesz. Mintha egész eddigi életműve e szándék jegyében íródott volna.


A személyiség egységének a szövegekben megnyilatkozó hiánya természetesen a narrációra is hatással van. Sokszor nehezen dönthető el, mikor ki az elbeszélő, aki gyakran váltja nézőpontját és önreflexióival előtérbe állítja magát: „Mindent látok, mindent tudok, mindent érzek és érzékelek, átjártam három lelket, három testet: három teljes életet.” (Hamis hold) . Mindentudó történetmondó azonban ritkán jelenik meg a novellákban, több helyen is „fantáziajátékkal” kénytelen pótolni ismereteinek hiányát. Ironikus beszédmódjával néhol elbeszélésének komolyságát kérdőjelezi meg: „azonosulok a delikvenssel.”


Az egységes narrátori hang ritka Zsávolya Zoltán írásaiban: a Sarokerkélyek kora a szubjektív és a tárgyilagos hangot keveri folytonosan. Az eltévedt lovag filológiai pontosságú, tudományos igényű, történelmi hitelességre törekvő (korabeli stílusban írott mondatokat is szerepeltető) elbeszélője önreflexiós  megjegyzéseivel, az olvasóhoz forduló kiszólásaival elbizonytalanítja a befogadót, vajon milyen szövegként értelmezhető:  szakmai igényű értekezésként vagy annak paródiájaként, szatíraként.


Az elbeszélések túlnyomó többségének cselekménye minimálisra csökkentett. Zsávolya Zoltán számára az elmondhatóság milyensége, lehetősége a lényegesebb kérdés. A történetek redukciójával a hangsúlyozott szövegszerűség felé mozdul el prózája. E törekvés legjellemzőbb darabja A Christophoros – boldogság. A novellák nyelvezete a fentebb irodalmi stílus változatosságától az argóig a legkülönfélébb regiszterekből merít.


Az „eseménymentesen” megírt szövegek természetes velejárója az az intellektuális háttér, amelyik Zsávolya Zoltán prózáját esszéisztikussá, elmélkedővé teszi. E bölcselkedések az idő körül zajlanak, melynek mibenléte és megragadhatósága a kötet több írásában is tematizálódik: „Idő. Halmazati önbüntetés. Ismétlődés, alakulás rengeteg egymásba mozduló, megállapíthatatlan tektonikájú csuszamlása. Rétegek. Elmozdulások, vagy inkább a szorosan egymáshoz tapadó, megtévesztően hasonlító különtörténések helyben kavargó, kacskaringós mintázatú statikája.” (A lábadozás sötétje). A novellák elbeszélőinek, szereplőinek időélménye szubjektív, egyéni, talán ezért is képtelenek környezetüket, a történéseket teljességükben érzékelni, hiánytalanul rekonstruálni. A Sarokerkélyek kora narrátora, Illarik János apró emlékmozzanatokból igyekszik összeállítani a több évtizedet átfogó történet cselekményét.


Az eszmélkedés igénye, a gondolati tartalom Zsávolya Zoltán lírájának is jellegadó sajátossága. Első verseskötetében, a Széphajú Haraldban ugyanazok a kérdések állnak középpontban, amelyek már prózai szövegeiben is tetten érhetőek voltak.


A kilencvenes évek végére jelentősen megváltoztak a lírai én pozíciói. A modernség első szakaszában önmagát hangsúlyozottan definiáló és a költemények előterébe állító lírai szubjektum pozíciója már a későmodernség idején megrendült, a posztmodern filozófiai irányzatok és irodalmi törekvések hatására pedig szinte felszámolódott, kifejezési lehetőségei átalakultak. Zsávolya Zoltán versei is mutatják e folyamatokat. Gyakoriak az egyes szám második személyben írott, „önmegszólító” költemények, amelyek ilyen módon irányítják a figyelmet a költői pozícióra. E megszólításokat azonban keserű önirónia hatja át: „Beszélj csak, még, pofázz reménytelen” (Történ Elem),  „Te! – invokálok –, na persze óvatosan / (…) nem csoda, vazzeg, hogyha végünk” (A költészet vége).


A lírai szubjektum háttérbe szorulása, feloldódása a kötet verseiben több változatban, illetve fokozatban megy végbe. Első lépésként a személyiség meghasad, megkettőződik, mintegy dialógust folytat önmagával: „…és nekem onnan kifelé kell / karba öltenem magam” (Nyugati manzárd). A lírai én ilyen megjelenési formája, tapasztalata már a későmodern magyar költészetben tetten érhető, elsősorban József Attila és Szabó Lőrinc egyes harmincas évekbeli szövegeiben, de Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton éjszakája című versében is. Zsávolya Zoltán azonban nem csupán irodalmunk hagyományához kapcsolódik, hanem saját életművét is következetesen építi. A személyiség egységének elveszése már A duplum sötétjének fontos tapasztalata, nem véletlen tehát, hogy a versek újra feldolgozzák. Zsávolya olyan autotextuális – saját korábbi munkáira vonatkozó – utalásokkal jelzi e folytonosságot, mint a Kettőzés és A dublőr sötétje verscímek.


A huszadik század végének gondolkodásában jelentősen megváltoztak a szubjektum és a külvilág, a másik megismerésének viszonyai. Te és én kommunikációjának, a másikkal való kapcsolattartás, dialógus lehetőségét többször is megkérdőjelezik a Széphajú Harald versei: „Másik feled / te vagy. S micsoda bosszúság most! A lé dadog.” (K. O. a libán). Az idézet végén olvasható ironikus József Attila-allúzió olyan poétikai eszköz, mellyel gyakran élnek a kötet versei. Más helyütt így fogalmaz: „…puszta különbségként is létezel, ámbátor ritkán és nagyon hasonlón / (…) mindazonáltal nagyon ritkán és nagyon keveset beszél ez az én” (A megismerés merő íze).


Más költeményekben a lírai én szerepeket próbál felvenni, de elvész e szereplehetőségek között, s ellenőrizhetetlenül megsokszorozódik: „Institoris én vagyok, azt hiszem. / Heathcliff  meg Tintorettóval azonos. / De ők is: mind én, s olyan amazonos / összesünk anyja, a dögös Zsizel.” (Scenario képzelgései) Az utóbbi évtizedek elméletírása az irodalmi nyelv funkciójáról vallott elképzeléseket gyökeresen átalakította, azt állítva, hogy a nyelv teljesen uralhatatlanná válik az alkotó számára, uralkodóvá válik használói fölött. Zsávolya verseinek lírai szubjektuma számára is a nyelv jelenti az egyik lehetséges közeget, ahol - jóllehet a „könyörtelenül vitorlázó, félfordulatból gyilkoló nyelvtan” veszedelmes társaságában – még lehetséges a létezés: „menekülnél, de egyszerre idegen ágyban idegen / nyel(b)ven ébredsz” (Gans unten).


Ez a nyelvben való létezés abban is megnyilvánul, hogy Zsávolya Zoltán verscímei, versszövegei gyakran létesítenek intertextuális kapcsolatot az irodalmi emlékezet más szövegeivel. Ezek a rájátszások szinte kivétel nélkül játékosak, ironikusak. A megidézett textusokat roncsolják, elferdítik, depoetizálják. Található utalás Vörösmartyra („Most csőd van, és kúss! és megmurdelsz talán”), egyszerre Shakespeare-re és Szabó Lőrincre (K. O. a libán), Rilkére (Archaikus vadorzó), Kierkegaardra (A soren megült ló), vagy József Attila Ódájára: „végel- / gyengülésben sem szűnik pocsolyává / kápráztatni beltavaim szétcsúszó tagjaid / melege” . S a sort vég nélkül lehetne folytatni. A legkülönbözőbb nyelvi szintek szókincsanyaga kerül egymás mellé a versekben, melyek néhol vaskos, trágár, sőt obszcén kifejezéseket is tartalmaznak. Bár Zsávolya szövegeinek allúziói kiterjedt műveltséganyagot aktivizálnak az olvasóban, mégis öncélúnak, funkciótlannak érzem őket a legtöbb esetben. Egy-egy játékos cím, átalakított idézet szervetlenül helyezkedik el a versszöveg egészében, mintha csak szerzőjük pillanatnyi szeszélye folytán került volna oda. Ugyanez igaz az idegen nyelvű szövegek (elsősorban német, de akad egy-két angol kifejezés, márkanév is köztük) szerepeltetésére, közbeiktatására is.


Zsávolya Zoltán versei nagy többségükben prózaversek. Rím vagy bármiféle kötött formára utalás alig fedezhető fel bennük. A dikció nyugtalan, a szövegek különös dinamikáját a sorok szinte szünet nélküli áthajlása, sok esetben szó közbeni megtörése adja. Gyakori a központozás elhagyása. Zsávolya maga fogalmazza meg ars poeticáját Az iránytalanság epikája című versben, s bizonyítja, hogy a Széphajú Harald szövegalakzatai egy művészetével számot vető szerző alkotásai. Mintha egy prózaíró szavait olvasnánk: „Vajon miért hiszik azt, hogy van itt valami előrehúzó / történet, amikor ez az iránytalanság oly elég.”


Az önmagát megkérdőjelező lírai szubjektum – ha történetek elmondására képtelennek mutatkozik is – igyekszik szemlélni a környező világot. Megvan benne a vágy a mindennapok apró élményei, momentumai iránt. Ilyen az alvás, az ébredés, a szoba vagy a számítógép, az ismerős utca képe. Az egész kötet talán legszebb, legjobban sikerült verse, a Raktári őrjegy az elmúlás közelségét idézi meg. A számadás igényével íródott, rezignált hangon, beletörődve fogadja el a megváltoztathatatlant: „Kinek most nincsen, nem épít már házat. / Ki most magányos, sokáig lesz még az, / Virraszt, olvas, levelet fogalmaz / S a fasorok mélyén fel-alá sétálgat / Nyugtalanul, mikor lombjuk havaz.” A lírai én kontemplatív, passzív magatartása néha csupán egy-egy tárgyra irányul: „öntárgyának megnyitására, egyidejű lezárására”. Egy festmény vászna, egy kirakat ablaküvege apró részecskéje csupán a világmindenségnek, mégis, mintha magában hordozná azt: a tapéta „kozmosz-mintázatú” , amelyen a „légrendet” lehet szemlélni. A Süllyedő bulvár fenyegetett költői énje éjjel, „holdködben”, rejtelmes árnyak zörgése közepette menekül, miközben „az éjszaka amorf hegysége” zúdul rá. A riasztó, kietlen, hideg, embertelen univerzumban  (mely képeivel és szövegszerű utalásaival Pilinszky Apokrifjének és József Attila Téli éjszakájának versvilágára emlékeztet) a szubjektum teljesen magára maradt. Mégis törekednie kell környezetének megismerésére. Ahogy a Nyugalmi pont fogalmaz: „finommechanikával mérni be / szerkesztett világom”.


A Széphajú Harald versei a lírai személyiség lehetséges létmódjait veszik számba, állítják egymás mellé, értékítéletet azonban nem adnak róluk.


Zsávolya Zoltán eddigi életműve érdeklődő alkotóról árulkodik. Különböző műfaji formák irányába nyitott, s következő kötetei talán még egyénibbé érlelik hangját. Mindenesetre kíváncsian várhatjuk, milyen irányban alakul tovább szépírói pályája.

 

(Hitel, 2000/2.)

 



Kapcsolódó anyagok:


Zsávolya Zoltán: A duplum sötétje »
SZJA 1%!