Könyveink

Utószó

„E frigyből eredtek legelső dinasztiáink.” Ezzel a világteremtő mondattal zárul Erdei Lilla nyitó verse, a Legenda. Nyomban megszüli az olvasó önkéntelen kérdését: honnan ered ez a világteremtésre igényt formáló mondat? Honnan a hangja, magabiztossága?

A Legenda (bárhonnan kiragadott részlete) sziklapartjához hozzá-hozzácsapódó tengeri hullámzás időtlennek érzett természetességével hangzik:

„Az oroszlán teleszívta magát / vérrel, bíborra festette széles mellkasát, / sörényét jázminnal és szőlővel ékesítette, / úgy vonult be arany / sakálkíséretével, s az udvar / ámulva nézte…”
Vajon mi nem ámulunk? Hiszen már a Legenda két sorra tördelt elején ezt tettük: „Az alkímiában az utolsó előtti lépés / ezüstből hozni létre aranyat.” A költészetről gyerekfejjel leszoktatott hatalmasságok és a versből még náluk is kevesebbet fölfogó professzionista szaktudorok is (v. ö. vének tanácsa, Irán) egészen jól kapisgálják ma is – az új ezredév 9. évét írjuk! –, hogy a költő nyitánya ugyan az utolsó előtti lépésről ír, de közben az utolsó lépésre gondol: emberből varázsolni (elő a) Mindenhatót. Erdei Lilla mondatában az „alkímia” csak az emberi múlt (összes reménytelensége) objektiválva egyetlen szóban és háttér-zenéjével (úgy mint sötétség, középkor, stb.), míg az arany létrehozása (Goethéig még talán csak elvergődhetünk a kliséért…), a kimondhatatlan kimondása (avagy Münchausen báróig – mivel jobban megy a gondolkodás is, ha szánk szögletéből elődereng egy-két enyhült vonással a mosolyogni-tudásunk), mert saját hajunknál fogva igenis kirángattuk magunkat már a slamasztikából (ha másutt nem is, de a tréfás-derűs irodalomban); vagyis végső soron a remény, a mi legfölsőbb mennyünk, szóval az alkímiában az utolsó lépés – mozdulás, cselekvés, tett – a boldogsággal való boldogulásunk vár minket is, ahogy nyitányakor a költőt: emberből varázsolni (elő a) Mindenhatót.

(Akit itt, Erdei Lilla kötete végén ez a gondolat-araszolás – semlegesen fogalmaznék – hidegen hagy, vagy éppen lepattant róla, mint falról a labda, sajogva ne olvassa tovább. Nézzen körül inkább, és megkönnyebbülten fogja túlkínálatnak látni a szórakoztató köz bőséges választékát költészetből is, prózából is.)

A továbbolvasóval mi pedig majd egyetérthetünk abban, hogy ez a fölényes pontosságú céltudat Erdei Lillánál úgy szól, mint hegyipatakok csörgése; szétárad bennünk és jót tesz velünk. Bármilyen zsúfoltak lehettünk előzőleg, kiürít, hogy kortyoljunk belőle. Hiszünk kortya jótéteményében. Mert nem történik szemünk előtt semmi más, „csak” az alvilág és az ég szférái között egy 22 éves emberszáj nyílik szólásra, de rajta át Természet és Emberiség – Tejút látványát keltve – hömpölyög keresztül.

E költő első lépései nyomán felderengnek a múlt ködéből senki által nem folytatott, tüskés bozótokba süppesztett (Füst Milán-i), és a vándorlás lábsebeibe és szívörömeibe bele sosem kóstoló elméletisták spekulációi által ingoványokba félrevitt (Kassák Lajos-i) magyar utak; ránk tárulnak Erdei Lilla keze nyomán. (A haldoklóművész ifjú Füsté és a vén Diogenészként csigáshajú lurkóvá lett Kassáké.) Higgyük? Ne higgyük? A látóhatáron világégések lángkígyói vonaglanak, a szívben véráramlást torlaszol a féregszaporodás. Mi meg csodálkozva sóhajtunk ahelyett, hogy ellentmondanánk. Eszünkbe sem jut. Ahogy pár lappal beljebb a (manapság) páratlan költői indulásban, az Egy nap a Sorbonne-on egész kisciklust kitevő verskompozíciójánál sem. (Istenem, mai költőtársai – bent a kánonban – jó 40-esen és agyonelemzetten [na igen: ivócimboraság, luksógorság, bandaszellem!] hatodik-tizedik kötetükben sem képesek összehozni egy ilyen kisciklusnyi költészetet – látom be, mellékkörülményként.) Mi lábhoz tett fegyverrel olvassuk – és saját viselkedésünktől némiképp szájtátva, elhűlve; hiszen a másik magabiztossága rendszerint ingerel, tudjuk; mikor is a magunk éleslátása kihozza belőlünk a kákán csomót keresőt, nos, ezt is tudjuk –, mégis, moccanatlanul csupán elfogadjuk az ő tagadó hangsúlyával együtt, hogy: „Próbált-e már valaki aranyra foto­grafálni?” Holott nem csak azt látjuk, hogy költőnk a ma oly divatos csőlátó poéta gúnyképéhez sehogysem illő módon cseppet sem önmagával és verscsinálásával van elfoglalva mint költő és halottkém, vegyész és csillagász, és hím-könyörtelenségű lélekoperátor… – hanem tetejében még arra is emlékezhetünk: persze hogy próbálkozott tőlünk vagy másfél évszázadnyira (és külön, lapalji jegyzetben igazolódhat, hogy ki volt az istenadta, név és dátum szerint társával együtt, mert kimásoltuk egy kezünkbe tévedt kézikönyvből).

Csakhogy mindettől tökéletesen függetlenedve, mégis egyfolytában merülünk alá – mint fényérzékeny lemez a sötétkamra áztatójába – az Erdei Lilla-féle versvilágba. S ha lubickolva meghalljuk a kérdést („Próbált-e már valaki…”), nem a magunk lapalji értesültségét, hanem kizárólag az ő feleletét tartjuk nyilvánvalónak:

„A fényt csakis a Nap szelíd hisztérika / húga képes megőrizni, / akinek nincs saját fénye.” Igen. Ez nem a lapalji urak erőfeszítése, hanem a költő ereje. Ha kéne, mérget vennénk rá, hogy aki mesterkedni az ő sötétkamrájába belép, „ott már a sötétben, alkímiájához csupa / lunáris anyagot használ.” Mivel mi, olvasói már egészen olyanok lettünk közben – hisszük –, mint a költő Legenda-beli felmenői, amint azt tőle tudjuk:

„Forrásban fürödtek, hogy ménjüknek / a vizet megédesítsék, s megtanultak / nemcsak erősnek lenni, de engedni / és sóvárogni is.”

Olyasmi ez, mintha a fa kő-korában (naptól morzsolódva és jégtől repedeztetve) hallani kezdi lomblevelei egymáshoz érintésének örömlihegését.

Persze ez a (mára kővé vált) ősfa – a költészet – nem emberiségtelevény, nem tenyészetország, nem híd-kép, melynek egésze képtelen a szem számára kiteregetni hidat alkotó névtelen csavarjai regimentjét. Dehogy érzi, hogy kollektíva! – „Ő, a szubatomi atom” – állítja magáról Erdei Lilla is minden félreértés elkerülésére (Id, 14. old.). Hiszen már (egyik) szellemi dédnagyapja is – teljes nemzeti méretében – magában tudott csak versének hőse lenni. (A lírikus monológja; Babits)
Az ő versszövése már nem Mr. Bloom egy napja. Sem a Joyce-i magyar kísérletek (Szentkuthy Miklós, Határ Győző) számunkra mégkeskenyebb, kockázatosabb időszeletei. Neki a köröm rózsaszín ágyára körmölt példakép-regény helyett önvilág-portréjához elég egy kisciklusnyi költemény, az Egy nap a Sorbonne-on reggeli sétája. Félő, hogy sűrítménye oly parányi tér-idejű versszövés és égmaradék (talán csak a Paradicsomban kihullt szál belőle), mely felfoghatatlanul éppen a mi gané korunk göröngyei közé hullott, hogy egy 2009-es gyártási évű kriminál-mikroszkóp sem menne vele semmire, ha egyébként technikailag lenyűgöző nagyító lencséje alá dugnánk. Egyes-egyedül csak a költészet reprodukálhatta, ha ugyan nem ő maga benne az istenujj és teremtése – lénye teljes belülre-figyelésében észre sem véve, mikor sietve áthalad rajtunk, mint egy réges-régóta járhatatlan romlépcsőházon vagy alagsoron:

„Csapásra várnak az utcák, / gát gerincén az erdők. / Dögszagot hoz / a folyami szél. / Szürke nádból retten elém / a monstrum – / sáriszapból feltoronyló / oldalából fost patakzó / elefánttá puffadt hústömeg – / táguló hasadás / ahogy lassan / széttépi az ár, / vízbe fúlnak férgei, / fél hajóroncs hentes-mócsing / a sötét folyón / lefelé – / csupán egy döglött tehén. / Híján bármiféle kínálkozó / párhuzamnak vagy levonandó / konzekvenciának // ô // Kis szünetet tartott a szövegelmezésben. / Kezére pisilt, / ujjaira, / csak érezni, milyen / aranypatakzó melege.”
Vajon mit ver ebből vissza a ránkszakadó bolthajtások robaja? Mit nyel el belőle az otthonvesztés egyre egyetemesebb közérzete során a beköltözött puhatestűek özönlése lábunk körül, a lábujjaink közül?...

Az Egy nap a Sorbonne-on első és harmadik személyű költő-énje „varázsigéket mond”. Na de „sikolyok, nyögések és nyelveken szólás” szüntelen (modern-posztmodern) karattyolás-kakofóniájában hogy állunk a varázsigékkel? Nem kiejtésükkel – csak elhangzásuk fölfogásával is mire megyünk?

„A művészet egyszerre régi és új.” Ez most gyógyerejű varázsige – vagy szerencsétlen tankönyv-mondat? Hát tudnánk? Az állam által kizsigerelt és kizsebelt tanerő kétrét görnyedt szellemisége fölös közhelynek nézi, és így is húzza ki a tanórából – holott üdvösségét, üdvösségünket hajítja ki vele az ablakon. (Csakhogy „bármiféle kínálkozó párhuzamnak vagy levonandó konzekvenciának” híján vagyunk mi is.)

(Ezért aztán) egy 22 éves költő – ha, miként esetünkben: költő –, első könyvével nagyjából olyan helyzetbe hozza magát, mint Armstrong, az asztronauta, amikor rálépett a Holdra. Benne is szélsőségesen létrejön a magány, és körülötte is épp akkora a megérinthetetlen idegenség. Ez önmagában is ijesztő kérdést vet fel: jól van-e, ha így eljátszogatunk magunkkal? Armstrong holdbéli keresztjét itt, a szülőföldjén viselteti hátán költőjével a holdkórossá tett  (hátráltatott? hátrányos helyzetbe hozott) emberiség? Ez a Veszélyes helyek címében a magyarázat?

Nem árt, ha a költő és asztronauta  megmérettetése közötti különbözőséget szintén összemérjük. Armstrongot a Föld nevű bolygó (sok-sok) milliárdos befektetéssel nevelte rá és szerelte fel hódító útjának teljesítésére. Talán csak a világvallások évezredek által tökéletesre csiszolt megvilágosodás-módozataival (mások ugyanennyire autentikusnak nyilvánított állításaival: antiindividuális agytalanító machinációikra hasonlító) személyiség-alakítással (pl. „ego sum via, veritas et vita”) készítették elő holdra-szállásában az Ember és világa, azaz a Föld diadala összes terhének és nagyságának elviselésére.

Mindeközben a 22 éves költő, aki röpke életéből két évtizedet már a diktatúra utáni demokrácia köztársaságában tölt el, megírja verseit. Csupán mellékesen, de tartsuk számon róla, hogy három elbeszéléskötet megjelentetésével is szerepelt a nyilvánosság előtt. Bár három kötetének könyvkereskedelmi adatai, mintha csak általuk az új költő igazi érkezését jelezték volna elő, az olvasó társadalomra nézve igencsak takargatni valók lennének! Ha volna elegendő szégyenérzetünk: sietve titkosíthatnánk. De valljuk be (ha már itt tartunk), hogy vajon fölmutathatnánk-e olyan kormányzatot a Földön, mely valóban restellné alattvalói negyed-, fél-, s itt-ott már háromnegyedessé nőtt képtelenségét az olvasásra?

Kanyarodjunk vissza inkább oda, ahol az alkotmányban szavatolt állampolgársági esélyegyenlőség égisze alatt, bizony ’a legegyenlőbb az egyenlők közt’ tetszetős demokrácia-deformációjának nagyon is csúf visszafordultában a legegyenlőtlenebbek egyikeként – a legkisebb kisebbség, a költők kisebbségében – most jut el néhány száz példányos palackpostájával olvasóihoz a volt és lesz közötti zóna, e valóságos Tatárpuszta senkiföldjéről. Éppen ez a magyarázata is, hogy egy verskötet utószavában több szó esik a vers helyzetéről, mint a versről. Mivel a versben – a költészetben – nyoma sincs annak az abszurditásnak, amelyik mai társadalmi helyzetében – vagyis a nemolvasók óceánnyi tömegét és a még olvasók hihetetlenül megcsappant lélekszámát egymással összevetve – bennünk tudatosulhat. A költészetnek kutya baja. Baja annak van, aki azt képzeli, hogy hátat fordíthat a költészetnek; az ember került bajba.

„Achát tálból kínáltál / szőlővel, szarvashússal”, szólt a költő az emberhez, „hogy mi ketten legyünk / egymás összes lehetséges királyai és / királynői örökké, / de én féltem enni belőle, / féltem, hátha királyként vagy / királynőként soha többé / nem hagyhatnám el / birodalmunk, / mely sosem volt enyém, / átutazó voltam csupán, / ki a keresztútnál megpihenvén, / a lágyan-kék szőlőhegyeknek / egészen új neveket ad –”

Ehhez már csak két megjegyzést fűzhetünk. Először is, hogy a költészetnek valóban kutya baja. Másodszor pedig: az embernek végre el kéne azon gondolkodnia, mikor hallotta társát átszólni hozzá ilyen lélekközelből?

– Kárpáti Kamil

Kapcsolódó anyagok:

Rózsássy Barbara: Ezüstből az aranyat »