Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Rózsássy Barbara negyedik kötetében, az Éjszakai tárlat ban magasság és mélység közé feszíti ki hálóját, s fogja be a mindenséget. Mindent, ami ő maga. Magát a költészetet. Könyvének összes darabjára, ha úgy tetszik, a tárlat összes képére igaz, amit Babits, aki egyik versének megszólítottja is, A lírikus epilógjá ban ír: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Rózsássy kétségtelenül tudja, hogy saját énjének határait nem lépheti át ő sem, ezért inkább feszegeti, tágítja azokat, „mintha nagy madarak / húznák a világnak / négy égtája felé” (Új idők jönnek ).

Az Éjszakai tárlat ot, mint a szerző korábbi köteteit is, a Stádium adta ki. A szépen megformált, a tárlatosságát küllemében is hordozó könyvet Kárpáti Kamil, a költő mestere szerkesztette. A kötet Versek 1999-2009 alcímmel jelent meg, ami első pillanatra azt az érzetet keltheti az olvasóban, hogy válogatott könyvet tart a kezében. Az időmeghatározásra valójában csak azért van szükség, mert az 1999-ben keletkezett első ciklus, a Hajnali ösvény nem kaphatott helyet a költő előző kötetében, a Pater noster, Danté ban annak – már a címe által is sugallt – tematikus volta miatt. A korábbi versek vezérfogalmai (mint a hit, vágy, kétség, csend, tükör, fény-sötét, szárny-madár, tegnap-holnap, rács-fogság és szinonimáik) noha az új művekben is megjelennek, még egy, a költészetben kevéssé jártas olvasó is meg tudná húzni köztük a határvonalat, a különbség oly szembetűnő. Az első ciklus költeményeit egyfelől a kulcsszavak lüktetése, másfelől a lecsupált, a vershez utat kereső hang imafüzérré rántja össze, ahol a lírai én a jövőt félve magát káromolja: „Bár sohase születtem volna meg, / nem akarok mindig fájni. / Ha elvesztek minden reményt, hitet, / vers, tanítsz-e újra járni?” (Járni tanulnék ).

Az új költemények nagy része hat szótagos sorokba rendezi magát, gyakran áthajlással és képhalmozással tágítva a teret: „De míg csontjaimból / porló hó-rengeteg / lakatlan pusztáján / sötétből világít, / kéklik neonfényed: / add, hogy nélkülem is / lámpásod legyek, ha / jönnek a teleid, / sivatagunk, holnap” (Tél jön ). A külvilágot egyetemességében befogadni vágyó, az általános pusztulásból a kultúrán keresztül kiutat kereső költő tudatosan egy olyan nyelvet hoz létre, amely nem a mindennapi értéktelenség hangján szól. Ez az ő ars poeticája. Az előrelátás, a felelősségérzet, egyáltalán a saját lét időbeli behatároltságának állandóan felmerülő ténye a harmincadik életévvel szorosan összefügg, és az összegző szemszöget a kötetben mindvégig dominánssá teszi: „Évek kerekültek, / hosszú csendű évek / – harminc szétguruló, / üveggolyóba zárt / fénytelen felejtés” (Harminc ). A könyvben a sötétség és fény nemes harmóniát alkot – a jól megtalált egyensúly elsősorban a padovai versek nagyobbik részéből sugárzó életszeretetnek, pajkos humornak, nyelvi leleménynek köszönhető. Rózsássy Barbara Éjszakai tárlata tele van ragyogással, a költő szavait kölcsönözve és átformálva – csupán az a kérdés, hallod-e a fénylést?!


Kapcsolódó anyagok:


Rózsássy Barbara: Éjszakai tárlat »
SZJA 1%!