Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

A 30 éves Gérecz Attila-díjas költő 10 év (köztük 1 itáliai év) szenvedélyes, igazmondó lírai termését tárja elénk negyedik kötetében. Önmagával és korával is bátran szembenéző, a költészetet megújító formakultúrája a XXI. század legnemesebb értékei közé emeli verseit.




A szerkesztő utószava

A költőt, aki önmagát lepte meg a legnagyobb ajándékkal, Éjszakai tárlat című negyedik verskötetével, szerettem volna megörvendeztetni kritikai szemelvényekkel. De gyűjtögetés közben magam is meglepődtem, milyen üres maradt a markom. Mihez képest? Ahhoz is, hogy harmadik kötetét, a Pater noster, Dantét 2007-ben mennyiségében mekkora visszhang fogadta – és ahhoz képest is, hogy mi felé trappol (szüntelen és növekvő dörejjel) a harmincéves költő körül ez a világ.

Ha a Pater noster, Dante 2007-es kiadása felől közelítek, azt kell mondanom: a Stádium a Rózsássy-kötetet értékéhez méltó tálalásban jelentette meg. Szerkesztője, Follinus Anna A költő tükre c. kurta esszéjéből ezt tudom meg költőnkről: (1.) „A Pater noster, Dante kevés citátumot tartalmazó és mondanivalója lényegét elsősorban nem belőlük kibontó versfüzére mindvégig az isteni mű fénykörében mozog.” (2.) „R. B. költészetének egyik fő vonalát folytatja és erősíti meg képzőművészeti alkotások verssé festésével. Összekonduló harangok zúgásaként valósítja meg verseiben a Dante-Rossetti-én telthangú egységét – ellenpontozásul mindvégig megtartva a mai kor szellemiségét, helyesebben: szellemtelenségének leleplezését.” (3.) „Első két kötete gyors egymásutánban jelent meg kiadónknál 1998-1999-ben. Első könyvét Gérecz Attila-díjjal tűntették ki. A hasonmások városa c. antológiában (Stádium, 2000) közreadott magabiztos hangú, nagy lendületű ciklusa után méltán bizakodhattunk a harmadik kötet mihamarabbi megjelenésében. Noha sokat kellett várnunk, örömünk most annál nagyobb lehet. Nemcsak azért, mert végre megszületett, hanem mert költészete legalább oly szárnyaló, eredeti hangú és nagyhatású, mint volt az ezredfordulón.” (4.) „A versbe mint egyetlen járható útba vetett hite pedig megsokszorozódott.” (5.) „Új alkotásai kitágítják maguk körül a teret, és nagy könyvként vésik emlékezetünkbe (…) a kicsiny formátumú zsebkönyvet.” (6.) „R. B. vonzódása Olaszországhoz, az itáliai reneszánsz kultúrához erőteljesen meghatározó nyomot hagyott már első kötetében is (…) a második pedig szinte teljes egészében annak égisze alatt született. A 82 szonettből álló Barlangnyi álom már magával ragadta olvasóját kiváló formaérzékével, áradó gazdagságával. A suttogással telt szobában közreadott Találkozás Arthur Rimbaud-val c. ciklus tökéletesen előre jelezte a távoli korok költői nagyságát magához szelídítő, a rég halott költő-óriást – mintha csak a szomszédos szobában létezne – oly természetességgel felkeresni tudó képességét.” (7.) „Hogy milyen jól tudja: bizonyítéka e könyv. Hiszen jelen esetben egyáltalán nem egyszerű főhajtásról van szó, amely az előd nagyságát hirdeti, hanem az ő és én újragondolásáról, a ,helye a világban’ meghatározásáról és a ráismerésről, hogy az ,Itt’ nem más, mint az inferno maga.” (8.) „R. B. oly kontúrosan megrajzolta e kötettel lelkének körvonalát, hogy ha el is lép a tükör elől, arcának íve nem tűnik el onnan. Bárki, akinek még van mersze verset olvasni, és kritikus önmagával szemben, hozzámérheti vonásait e kirajzolódó nemességhez. Mert »nemessége elvált ezúttal«.”

Follinus Anna nemcsak azt tudta 2007-ben, hogy akiről írni kötelessége, maga is kitűnően fölkészült kritikus, hanem azt is, hogy a Stádium műhely szigorú tisztessége és független értéktisztelete vagy húsz éve erős fundamentum az ő szerkesztő munkájához is.

Igaz, a ’90-es években hozzá sem foghattam volna a szemlegyűjtögetéshez: két kötetéről együtt hárman-négyen ha írtak. Bár Follinus Anna 8 pontba szedett Rózsássy-képe iskolai feladványa lehetne a kritikusképző iskolának (ha volna ilyen, de csak költőtanoda van, s remélhetőleg az sem lesz a magát komolyabban vevő korban), mégis azon kritikusaink számára, akik talán (már vagy még) azt sem tudják, hogy bizony akkor is volt költészet, s olykor még kritikát is írtak róla; szóval abból a mély-múltból (ahol a Stádium műhely első generációja létezett), már csak a magam megnyugtatására is, hogy nem csupán képzelődtem, fölvillantok egy másik kritikát. Igazán érdekel, hogy tisztes pontokba szedhetem-e, mint Follinus Annáét, bizonyítva egyúttal azt is, amit a Stádium műhelyről fentebb állítottam.

Szentmártoni János írta (2000-ben tette közzé a Napút): (1.) „R. B. már az 1996-os Lépcsők a csendbe c. antológiában jelentkezett versekkel 17 évesen (…) egy évre rá a Stádium fiatal íróit csoportosító Huszonötödik órában szerepelt.” (2.) „Első kötete, A suttogással telt szoba egyfajta keresztmetszetet nyújt fejlődéséről: milyen utakon jutott el az önértelmező antológiadaraboktól A zöld temetőkapu ciklus prousti visszaemlékezésein át az érett hangú Rimbaud-szonettekig vagy az itáliai versekig.” (3.) „Már a korai, befelé figyelő versekben pontos és következetes gondolatiság van születőben, amely nem esik a puszta filozofálás csapdájába. Így történhet, hogy – önkörén túllépve – megszületik a Mi van az ajtó mögött? c. háromtételes misztikus verse, amelynek működése a régi mesejátékok makett-világának egy kameratrükkel történő körénk épüléséhez hasonló (így válunk aktív szereplőivé) – a másik szálon pedig szonettekbe rendeződve (amelyek bravúros áthajlásai a nagy elődre, Szabó Lőrincre emlékeztetnek) érett versbeszédben számol be az immáron felnőtt költő gazdag tapasztalatairól.” (4.) „Mindkét folyamatra igaz, hogy e fokozatos kifelé fordulásában képes pl. a költőzseni Arthur Rimbaud megrendítő, egyedülálló alakját hazai díszletek között, a saját álmaiból és olvasmányélményeiből kiléptetve oly lenyűgöző hiteleséggel életre kelteni – vagy olaszországi utazásai során Rómát szellemi otthonaként élni meg. Kiegészíti e képet A zöld temetőkapu ciklus, amelynek pontos és közvetlen érzéki prozódiája oly közel hozza hozzánk a költő gyermekkorát, hogy szinte szereplőiévé válunk emlékeinek.” (5.) „R. B. lírája továbbra is zenével telített, finoman eldolgozott és pontosan kimért költészet. Soha nem beszél mellé, másról, mint amit érez. Akarja, hogy lássuk azt, amit ő lát.” (6.) „A Barlangnyi álom c. kötet kulcsgondolata: hogy amikor az ösztönök mélysötét forrásából kilép az ember a fénybe: megmérettessen. Ehhez az öntudatlan vágynak hitté kell alakulnia. R. B. könyve a hitére való rátalálás belső utazásának folyamata. Amit már egyszer megízlelt és magáévá tett, nem engedi ki kezei közül, átitatódik általa, s tovább építi önmagát. Nem kevés fájdalommal jár ez, hiszen meg kell küzdenie démoni oldalával.” (7.) „R. B. mindent a versben él meg. Nem önkifejezése, hanem önmegvalósítása a vers. De nem a máris haldokló posztmodern szövegbarkácsolása szintjén, hanem klasszikus értelmében: emberré válni és teljes embernek megmaradni.” (8.) „R. B. nem tartozik generációjának ismert költői közé. Ez értékeiből mit sem von le. Jövőjéről ő maga biztosít egyik legszebb – több XX. századi mester szellemét idéző – versében: »Ezért minden, mi a holnapból lehet, / belőlem kinyíló virág: én leszek. / Vágyaimhoz most adj erőt, szomjuság!«.”

E két, példával szolgáló kritika (fontosnak érzem, hogy szerzőjük életkorát is ismerjük: Follinus Anna 23, Szentmártoni János 25 éves írása megjelenésekor) a Pater noster, Dante szemlészeinek már tálalva volt. Miként lehet, hogy hozzájuk, kettőjükhöz képest érzi az ember leverően üresnek a Pater noster, Dante szemlészeit? Ebben pedig legijesztőbbnek (mert a holnapot vetíti elénk, a ránk trappoló jövőt) az az ellentmondás látszik, hogy a költő eltakarásával, összemaszatolásával felérő kritikusi rögtönzés-sorozat, a könnyelműsködés és a, már amúgy sem látható olvasónak hátat fordító, szellemességnek vélt szellemtelenkedés, ez a ,magunk közt vagyunk’ fecsegés teheti, sőt: teszi „ismertté” Rózsássy költészetét, beemelve a kánonba, azaz: maguk közé, így akarva biztosítani „közismertségét” (amely, látjuk: valójában öt-hatszáz frusztrált, a kritika által magára hagyott és mára alaposan letompított, tönkremenő versolvasót jelent).

Közben azt sem feledhetjük: kik szólaltak meg R. B. valóban átütő jelentőségű harmadik könyve után. Az ún. tekintélyek, a különböző hatalmi kurzusok mozgásképtelenné növelt szent teheneinek tudatáig már el sem ért ez a kötet. Mintha 50-60 év fölött már nem is léteznének kritikusaink. Rózsássynak kislánykora óta összesen két, mára megkorosodó szemlézője akadt, a Pilinszky-rajongó, de társadalmon kívül rekedt Koppány Zsolt, és húsz év kemény munkájával e kor vezető kritikusává nőtt Prágai Tamás. Koppány sosem kapott kellően felhangosított fórumot. (Egy kritikus, aki „költői” véget ért.) Prágai megmaradt Rózsássy mellett. Magam még 2006-ban is betetettem a Gérecz-díjasok antológiájába Rózsássyról szóló korai kritikáját – de a régi Prágait a mai szemlézővel összevetve látom: vastagodik a hamu a parázson. Az imént sorolt összes negatívum, főleg a rögtönzés, a kritikusi magamutogatás megtalálható benne. Most mégis az értékét emelném ki, mely bizonyítja (előttem), hogy nem feltétlenül tömegszinten lehet csak nyúlni egy új költészethez 2006 után sem: „Rózsássy alkotásának két kulcsfogalma az indulat (sőt, hadd használjam akár a Füst Milánra utaló kifejezést: az »indulat-hordta-látomást« – tudjuk, hogy e különös esztétika, a Látomás és indulat a művészetben szerzője szerint »indulataink legfőbb művészeteinknek létrehozói«)”, írja, majd kiemeli: „az alkotást megzabolázó, annak keretet adó techné, a hangsúlyosan kötött forma” fontosságát Rózsássynál. Szinte kezébe nyomná ifjabb szemlész társainak Füst Milán (mára olvasatlan) könyvét, amely azon felül, hogy a kritikusnak sem árt az informáltság, még lökést is adhatna ahhoz, hogy a forma, a formaművész(et) körüli, épp Prágai által csekélységem ürügyén fölvetett kérdéshalmazt a szakma – a maga hasznára is – földolgozhassa.

Az a fiatal (mint a költő, ő is 30 éves) kritikus, aki a Pater noster, Dante kötet értékét helyénvalóan érzi-tudja, s akinek kritikáján (Formák és rezdülések) átsüt a becsülő szeretet, oly mértékben, hogy írásának nem csekély erényei, érzékenysége, az új és szokatlan befogadásának képessége, nyelvének érzelmi gazdagsága és olvasóihoz forduló gesztusa miatt szinte az egyetlen, akit kiemelhetünk Rózsássy mostani szemlészei közül: Vincze Ferenc. Szíve is, füle is van a vershez, a különös, az újszerű ösztönös átérzője, de még az a ritka képesség sem vitatható el tőle, hogy belső nagy és megrázó erejű élményeit nagy és megrázó erővel adja elő olvasójának. Pl. ahogy írását indítja: „Leheletnyi, alig 90 oldalas verskötet, mégis mintha súlyos bársonyokba merülne olvasója.” Vagy ahogy befejezi: „Rózsássy Barbara kötete kiváló, titokzatos útitárs (…) aki lassan engedi kiismerni magát, s akiből az a hatalmas erő sugárzik, mely »mozgat napot és minden csillagot«.” Nem kevésbé lelkesült a költő formaművészetéről írva: „Kötött, rendkívüli fegyelmet igénylő versformák (az övéi), melyek Rózsássy virtuozitásának köszönhetően könnyednek, légiesnek tűnnek.” (Ezért érezheti úgy: „Egyszer simogat, mint pillekönnyű selyemlepel, máskor fulladozunk a szavak jelentése alatt.”) Kiemelendő, amit Vincze Rózsássy Dantéhoz visszafordulásáról ír: „A költő számára ez a kötődés nem csupán önkényes és önmagáért való múltba fordulást jelent, hanem ennél jóval többet: a régi, a már majdnem elfelejtett újra felfedezését és művészi összefonását a jelen mondanivalójával és lehetőségeivel.” Az is erénye Vinczének, hogy itt sem feledkezik el olvasójáról: „aki vaksin tévelyeg a cizellált sorok és mondatok között. Tévelyeg, mert már kiveszett napjaink forgatagából az a tisztaság és szépség, mely Rózsássy Barbara költészetét átlengi.”

Tévelyeg, mint fiatal kritikusai is. Tévelygésük a diktatúrák 6 évtizede után a kiszabadultság sok esélyt eljátszó – a kritikuséknál a tisztességben, az érték szolgálásában növekvő fehér foltosodást mutató – jelen két évtizede után bár megérthető, de megítélésem szerint számukra már vészesen jelez az idő, hogy éppen Rózsássy Barbara költői munkájában újjáteremtett tisztaság és szépség jegyében lássanak hozzá tisztává és széppé tenni kritikai hivatásukat.

A fiatal, az új kritikusra kétfelől nehezedik a szükség. Körülötte a világ barbarizálódik, brutális, agresszív orkán söpri ki már a társadalom zsebpiszok-mélyeiből is a tisztesség, emberség, szállni-vágyódás utolsó árva hét krajcárát. Orkán? De szimbolikusak vagyunk! Trappoló jövő? Nem! Emberlábak trappolása ez a jövő, mert Butácska Mamánk oly szaporán szül, mint a patkány; patkányfiai-lányai majd ha kutakodni kezdnek, hol bújik meg az utolsó demokrata, ha nem a szellem, a kultúra eredményeiben?! Vajon gátat vet-e tisztaságból és fölkészültségből a butaság gyújtogató drogosai elé az új kritika?

Miközben – még! most még! – a Stádium kezébe adja Rózsássy Barbara negyedik verskötetét – a helyzet által oly annyira szükségessé vált muníciójaként. A kérdés az: e kettős szorításban a jelen kritikusa magára és tennivalójára ébred-e? A kérdés keserűen indokolt, hiszen az 1956. november 7-én megölt Gérecz Attila maréknyi versétől egészen Rózsássy Barbara Pater noster, Dantéjéig a kritika nem ébredt rá mulasztásaira. Nem lelt önmagára. (Még tárgya, a költészet segítségével sem.)

Rózsássy Barbara kezdő – de föltűnően mély és tiszta – verseit már 1996 óta olvashattuk. Szentmártoni János „lenyűgözőnek” már 2000-ben tartotta. A mai 30 éves fiatal költő epiteton ornansa koránál inkább: a nagyszabású, a nagyra hívatott lehet. – Persze csak akkor, ha a kritika gyakorolni képes fölhozott példáim átfogó költőrajzát, és elmélyültséggel törekszik a hitelesség megteremtésére.

Én gyerekkori verséből egészen megrendítő erejű részletet iktattam be egyik szonettembe (1995-ös könyvemben már közzé is tettem). Gyakran érzem úgy ma is, hogy ékkő lett ott, a foglalatában.

A Stádium számára megtisztelő, hogy Rózsássy Barbara négy kötetével műhelyünkben, közöttünk nőhetett fel.

Kárpáti Kamil


Kapcsolódó anyagok:


Vincze Ferenc: Formák és rezdülések »
Follinus Anna: Hallod a fénylést »
Alföldy Jenő: A fény költője »
Szentmártoni János: A világ négy arca »
Címkék: Vers
SZJA 1%!