Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Nemcsak terjedelme: tartalma, tartalmassága okán is fajsúlyos kiadvány ez a Kárpáti Kamil lírai életművét összegző két kötet. A több mint ezer verset a nyolcvan esztendős költő maga rendezte egybe; s ahogy a szerzői előszó is jelzi: időrend és tematikus szervezettség együtt alakította ki a hat nagy részt (bennük kisebb ciklusokkal) – s kapcsolta hozzájuk egyrészt az esszéformát kísértő jegyzetapparátust, másrészt a színes, gazdag  képanyagot.

Poeta doctus – vagabund hajlamokkal. Dióhéjban így foglalhatnánk össze Kárpáti költői magatartását. Mélyen rokonszenves ez az attitűd; nem is igazán érteni, mi okból nincs látványosabb helye a kortársi kánonokban. Hogy rokonszenvet kelt, önmagában persze kevés volna a klasszicizálódáshoz. Ebből a szempontból érdemibb tulajdonsága a kiművelt bonyolultság – másfelől tekintve: a többrétű könnyedség. Mert Kárpáti gondolativá stilizált élménylírája a babitsi erudíciót egyezteti össze a weöresi szellemességgel; a népköltészet képi világát simítja egybe a nyugat-európai formanyelvvel; a biografikus elemeket kulturális allúziókkal elegyíti; a mítoszias szürrealizmust groteszk derűvel hatja át. Formális horizontja a frappáns epigrammáktól az epikus távlatot nyitó költeményekig, a szarkasztikus hangütéstől a himnikus beszédmodorig terjed. A gyermekkor, a család, a háború és a börtönévek adják az egyik nagy tárgykört („Anyám csókjával szeretnek göröngyök. / Apám szemével vigyáznak csillagok” – Fiú sírverse ; 1./138.); a szerelem és a költészet a másik, szakadatlanul táguló témavilágot („Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból: / a szerelmen át. / Szerelem nélküli közösség – / akárki mondja: csak rabszolgatartó lehet” – Egyetlen vészkijáratot ismerek …; 1./440.). A szülőföld, Pesterzsébet dicsérete az egyik meghatározó szólam, az itáliai kultúra aprólékos magasztalása a másik. A noah-noah versek játszi filozófiája s a Gí-sorozat szerelmes elmélyültsége ugyancsak önálló verscsoportokat eredményeznek.

Antik műveltséget mozgatni avantgárd hévvel? Magunk ezzel magyaráznánk Kárpáti költészetének friss klasszicitását . S azzal, hogy a költő a szerelem és a költészet metafizikáját a reneszánsz mesterekre jellemző, nagyvonalú műgonddal vezeti elő. A humánumot az egyetemesben keresve, az egyetemest a humanitásban ragadva meg – s mindkettőt a szépségben találva föl. Rózsássy Barbara szavaival (aki nemcsak érzékeny kritikusa, de költőként avatott örököse is Kárpáti művészetének): „Ez a költészet arra tanít minket, hogy a valóság nem a megtörtént, hanem az átélt tapasztalatban rejlik, s a költő emlékezete olyan, akár a kollektív tudat: sajátja minden, ami emberi, egyetemes”.

A „csók bíborát hordó paradicsommadár” (Féllek! [2]; 1./106.), azaz a Nő sem egyszerűen szerelmes rajongás tárgya Kárpátinál: az ódákba foglalt női princípium csodája e költészetben a léttörvények miszteriális szépségével rokon. Erre éppoly eréllyel vall rá  egy-egy korai vers udvarló kedélye („Mint részeg elefánt ha megtanult / játszani a könnyű bogárral / úgy állok én a verssel előtted / hadd hajtsam érte öledbe fejem” – Kérés ; 1./22.), mint a hódolatos dikció angyali minőségre eszmélő elszántsága („Szakadékon angyal függ, fönn a csapdán. / Fogd föl a szoknyád, suhogva csapd rám, / hadd öleljelek, amíg kiszabadul / s szárnya tág kasába fölkap vadul!” – Amíg ; 1./80.). Nem véletlen, hogy még egy egyszerű szerkezetet mímelő négysorosba is a szerelmi gondolat kódol alapvetőbb tartalmakat (a virág és a kert többértelmű szakrális toposzával, a függő beszéd grammatikai s a soráthajlás verstani eszközével, a rafináltan disszonáns félrímmel s a meg-megzökkenő trocheusokkal, valamint a címbéli iróniát fölfokozó, szomorúan ironizáló didaxissal): „Azt mondtad: elmész, s hogy: írjak. / De hát hogy írjak, ha elmész? / Tépj virágot nekem, szólsz – s ki- / zárod kertjéből a kertészt” (A nő logikája ; 1./364.).

Hitről, Istenről, metafizikáról természetszerűleg vall több fontos költemény.  Az Antinomia első tétele a szenvedéssel bélelt létezésre tekint paradicsomi bizalommal: „Nincs ember, ki ne hordaná az Édent / szorongva, lopva, ezer kín között” (1./155.). Esztétikumot és szakralitást olvas egymásra a következő imabeszéd: „Mert minden fájdalom alján szép van / s a gyötrődés tett gyönyörűvé, / térdelek eléd s imádom kínod” (Húsvéti óda ; 1./356.). A mikro- és a makrokozmosz, a föld és az ég, a teremtett és a kimunkált szépség vetül egymásra a Miniatúrafestő soraiban: „Két tenyérnyi, féltenyérnyi, / muszáj az égnek beleférni, / muszáj az égben ott repülni, / pedig az ég épp csak tűnyi” (2./146.). Másutt az esztétikumból kibontott felelősség-etika szolgál túlvilági tanáccsal, isteni intéssel: „De benned bújt el a Szépség, / akkor is ha megkötözted, / éhezésben fölfaltad is. / Föltámadni csak benned tud. // Benned didereg a Jóság. / Hóhér-kérgű értelmedben. / Csak belőled száll fel a Hold. / Minden naplemente te vagy. // Ótvarod is Isten kertje” (Hogy éljünk? ; 2./204–205.). Ugyancsak a benső egek transzcendenciájára figyelmeztet egy kérdőmódban fogalmazott részlet: „Ki zöldit lóherét / kinek? – Ha nincs, ki lát / az Istenig beléd?” (Ki lát? ; 2./206.). S számos szöveghely viszi színre a gondviselés igazgatta világ sejtelmét, illetőleg a fölszínek mögé tekintés elvi (kegyelmi) lehetőségét: „A rohadásos fal / misekönyv annak, / aki átlát rajta” (Katának ; 2./216.); „Ha félbehagyva is, isteni terv szerint / úszik a csillagos ég” (Kis, kerek történet ; 2./464.).

Jellemző – mert veretes hagyománytudatra és az elődök tiszteletére visszamutató – versnyelvi magatartásként értékelhetjük, hogy egy helyütt a hosszan kifejtett ars poeticát mintegy Arany társaságában intonálja a lírai alany: „Úgy írom én most ezt a verset, / Bolond Istók jobbra s Jónás, / majd Ady úr a Léda balján / s Attilával Vitéz nótáz. // Azaz, bennem gyulladt az a / vers ki, míg Vörösmarty Mihály a / napfénybe emeli homlokát, / mint a rőthavú Himalája. […] Kik Isten arcát kőbe zárták, / tán a görögöknek volt ily kedvük, / rossz versek köpenyébe is, öcsém, / fajtánk örök-arcát rejtettük” (Klapancia Arany úrral ; 1./149.). Máskor egyetlen érzékletes mondat is elégnek bizonyul a beszéd természetességét célzó igyekezet megvallásához: „Egy madár mondanivalója szól az énekemben” (Ars poetica ; 1./371.). A beszéd, a hang, az üzenet ebben a költői világban a lélektől átjárt létezés jeleként tűnik föl; s ilyesformán egyidejűleg válik nyilvánvalóvá a versbeszéd mélyebb értelme és a létezők beszédes rendje: „Nekem csak az van, ami közvetít. / S csak akkor létezik, ha szól. / Létezés, legtisztább formád a hang. / Minden élő, ami szólít” (Szólítás ; 2./66.). S akár a világosságot vágyó olvasásra (avagy az elemző értelmezésre) is visszavonatkoztathatjuk az egyik különösen emlékezetes vers metaforikus imperatívuszát: „Az íráshoz fény kell” (Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel ; 2./198.).

„A költészet romlásának és elfajzásának egyik alapvető oka, hogy a verseket ma már nem úgy írják, hogy énekelni lehessen őket” – szól Joseph Joubert egyik maximája. Szellemes túlzás. Mindenesetre rávilágít arra, hogy bizonyos értelemben különleges szerepet kell tulajdonítanunk a szabályokhoz hű nyelvművészetnek. Márpedig Kárpáti Kamil versei a szemnek és a fülnek egyaránt kedves alakzatokba rendeződnek; a klasszikus formákat egyénítő költői lelemény fáradhatatlan hitről tanúskodik. Alaki (könyvészeti) értelemben s lényege (poétikája) szerint is hiánytalannak tetsző korpuszt üdvözölhetünk. Hiszen nem pusztán ezt az összességében majd’ másfélezer oldalt hozta létre a teljesség igénye: Kárpáti Kamil angyalokkal, tündérekkel, művészekkel és múzsákkal benépesített „újreneszánsz” líráját is ez a szándék, a mindenségre tekintő kiműveltség ambíciója lelkesíti át a kezdetektől.


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil Összes versei 1-2. »
SZJA 1%!