Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Szeptemberben megjelenik a sokak által várt regény-tetralógia: Az Isten háta fekete, Kárpáti Kamil Összes prózáinak 5.-6. kötetében (7.980 Ft). Ha olvasóinknak megvan Az Isten háta fekete már megjelent első három kötete, úgy a mostani (teljes) kiadást 3.000 Ft-ért megrendelheti a Kiadóban (e-mail: stadium@stadiumkiado.hu)


Részletek AZ ISTEN HÁTA FEKETE c. regényfolyam 4. részéből
A tanító kisasszonyoknál, Homokon, a tornácon állt (vagy ült, elvégre ülőbútor volt maga is) egy szék. Egy fonott szék. Tojássárga színe volt, amit az idő cirmosított rajta úgy, ahogy Amália nagymama festegette Alinka arcát hajasbabává kiskorában. Csak mégis egészen másképp: a szék bensőségesebbé, gyöngédebbé vált megtompult fénylésével; a fonásokon minduntalan kiütköző árnyék-csipkézetével, amitől maga is mintha lélegző testté vált volna. Nagymama a mesét, a hozzáérhetetlenséget cirmolta rá Alinka arcocskájára. Hogy a nagymiséről jövők nagymamám ablakában még láthassanak valamit a templomban hagyott monstranciából.

Nagy becsben tartották fonott széküket a tanító kisasszonyok is. Olykor édesanyám (aki hozzájuk mosni-vasalni járt) elvitt magával, én meg mint valami nagy titkot, szertartást lestem végig a kisasszonyt, ahogy mellére szorítva kékeszöld huzatú, jól tömött kispárnát helyez rá, s azon foglal helyet. Előfordult, hogy a kisasszony hirtelen gondolt egyet, s belibbent vissza a szobába. Ekkor, mintha megéheztem volna, olyan sürgető sóvárgást éreztem, hogy a kihűlése közben újra duzzadozni kezdő kispárnára a fonott széken fölülhessek. Véletlenül a tanító kisasszony kipillantott az ablakán, és kiolvasta a szememből. Én is rögtön kiolvastam az ő elfelhősödött pillantásából, hogy igen helytelenül sóvárogtam, nem is kellett megvárnom, amíg a kisasszony ismét megjelenik a tornácon, és zavarában habozva, nekem végig háttal, óvatosan visszaemeli melle közé a kispárnát. Úgy libbent vissza a szobába. Sercegtem magamban, mint édesanya mosóvize a kisasszonyok udvarán, amikor a szappanhólyagok is szinte nesztelenül pukkadoznak bele a homokba. De hát milyen a kisgyerek!... A fonott szék ott volt a tornácon, kényelmesebbnek, kívánatosabbnak látszott, mint előbb bármikor. Muszáj volt nézni; hatalmassá tette aprólékossága, ahogy süppedősre tagolta a ki-be bújtatott fonás árnyékcsipkéje, s úgy festett az egész, mintha csupa tojássárgájába mártott, félbevágott gyufaszálból ragasztották volna össze ilyen megbízható, pompás, ráadásul ágynyi székké; mivel nagyon is könnyű volt elképzelni magamat fekvő helyzetben rajta. Már éppen ahhoz készültem, hogy anyámat is felvilágosítom – abban az erős hitben, hogy ha kibeszéltem, akkor be is fog következni a fonott székben való alvás –, amikor hívják anyámat a tanító kisasszonyok. Épp a magos törzsű fák közé kihúzott ruhaszárító kötélen végzett a dunyhahuzatok és lepedők kiteregetésével; még lihegett kissé a széles mozdulatoktól, haja összekócolódott; el nem tudta képzelni, mit akarnak tőle ilyen kényes helyzetben a kisasszonyok. Pusmogásukból egy szót sem értettem, de amikor a kisasszonyok visszahúzódtak a szobaablak függönye mögé, anyám pedig egyedül maradt a tornácon, és magához szólított, míg feléje szaladtam az udvaron, bennem az egész történet, valamennyi törékeny képecskéjével lejátszódott a fejemben. De még az is belőle, amiből egyetlen szót sem hallhattam, hiszen a két tanító kisasszony amit egymásnak mondhatott a szoba mélyén, nemcsak nem hallottam, a szemüket sem láthattam, pillantásaikat egymásra, mozdulásaikat közben, a beszédes taglejtéseket, kézfejük, ujjaik, arckifejezésük szinte már lekottázhatatlan, annyira változékony jelbeszédét;  mégis mire anyám szoknyájába temethettem fejemet, ő pedig ugyanilyen önkéntelenséggel a mosóvízben kiáztatott és mulatságosan összeráncosodott fiatal ujjaival a testéhez tapasztotta, már hiánytalanul rendbe rakódott bennem minden. Mostmár csak az maradt hátra, hogy fogjam meg anyám ráncosra kiázott kezét, s így lépjünk együtt a fonott szék elé; aztán ültessen bele (vagyis szorosan mellé állva, kicsit fölemelt felsőkarokkal várjam, ahogy hónom alá nyúl és nevet, míg fölemelve oldalához vesz) a székre. Pontosan annyi volt a hely, hogy anyámhoz szorosan tapadva átéljem, milyen mennyei dolog, ahogy csupasz kis combomon, térdhajlatomon a szék félgyufányi apró fonatrészecskéje belevési magát a bőrömbe. Ha majd hazafelé indulunk édesanyámmal, mindenki elámul, mert le sem tagadhatnánk, hogy a tanító kisasszonyok fonott székében pihentük ki a nagymosás fáradalmait: vonásról vonásra mindegyik székbe fonott vessző ott mutogatta rajtam lenyomatát. Anyám is csipkének nevezte, mikor megpillantotta.

Nem volt hosszú az út a tanító kisasszonyoktól hazáig, de annyi nézni- és képzelődni való dolog volt közben, hogy csak kerítésünk végén jutott eszembe a fonott szék díszes lenyomata rajtam. De mintha sosem ültem volna benne, úgy eltűnt rólam a legkisebb porcikája is.

– Sose bánd – nevetett rajtam anyám. – Legalább apád nem veszi észre, hogy nagymosás helyett pihengetni járunk a tanító kisasszonyokhoz.

(...)

1945 októberében húszévesen (hátam mögött a második világháború két utolsó évének magyar- és németországi frontjaival, amerikai hadifogolytáborával, marseille-i hónapjaimmal) a vonat ablakán kitekintve (talán már a szombathelyi állomás elhagyása után) láttam, amint a hegy-magas domboldalban a fiával szánt egy ember. Jószág helyett magát fogta az ekéje elé. Ember és a sínpáron a Truman-vontatta szedett-vedett szerelvény egy ideig párhuzamosan egymás mellett haladt, inaszakadtáig birkózva a lehetetlennel.

1957 telének márciusba, áprilisba forduló tavaszán, immár harminckét éves koromban (bármennyire még magam előtt is olykor homlokegyenest másképp látszott), az önkény előli menekülésem közben foglyul ejtve, annak a Szombathely-környéki szántóvetőnek pattanásig kidagadó erei sültek rám ezen a helyen az éjszakai sötétség aszfalt-tekercselődéséből. Nehéz zihálása kétoldalt újra és újra sűrű loccsanással felkenődött a falra. Orromat újra és újra a forró sötétség egybesütötte maró verejtékszagával. Ebben a házban, lent, a Dunántúlhoz oly hitelesen illő sekély mélységben valójában ő lakta a házat. Téglánként. Gerendánként. A vakolatban. A mennyezetben. A simított betonban és a harisnyákból kötözött rongyszőnyegben a párttitkári hálószoba padlóján. Mindenütt ő feszült meg ott, fölkoncoltan, vékonyából vér és víz csorgott, keresztfa se kellett hozzá. (Azért mégiscsak egy párttitkár lakta.) Ő és a foglya. Én, te, ő. S újra Ő, a Szombathely melletti domboldalt szántó, meg a vérből-verejtékből s a világháború kataklizmájából kikelve e lepusztult ház kopár udvarán, fejjel beásva ’56 kataklizmájába.

(...)

Attól kezdtem gyanakodni, hogy szerinte „a tó túlsó partján” fogom látni azt a néhány bódét. Miért nem a hegyen, ami ott van a hátsó udvara mögött, oly közelségben, hogy ablakom látképe, háza egyetlen erre nyíló ablakát sem takarja el a hegy elől! És mögötte a foglyát a bűzös fölmosó rongyokkal, cafatosra mállott törölközőkkel, egészen Alinkáék megérkezéséig. A tó túlsó partja: a hegy. Mi a fenéért nem meri kinyögni? A hegy keleti, szelídebben, elnyújtózva lejtő oldala. Ő maga írta le így előttem, amikor még álmodni se mertem, hogy én is a teljesen lakatlan faviskók egyike előtt fogok ülni, két emelettel feljebb a falujánál; valamivel lejjebb az utca szintjénél a selyem füvű ligetet látom, a tó pedig alattam olyan mélyben van, hogy öbölszerű sarkából emelkedő ősfa-koronái, noha mélyen behajlanak a meredek tópartból a víztükörbe, mégis a liget magasságáig fel sem érnek. Még igazán tündöklő lombsátoraikra fölülről nézek le. Igaz, ő soha egyetlen szóra sem méltatta őket. Ligeti álmodozásaiban sem számolt velük. Holott a szeme előtt voltak. Talán éppen azért nem? Most aztán leginkább azzal leptek meg, ahogyan megrendíthetetlenségükben léteztek. Varázslatosságukból szemmel láthatóan az időn kívül valók voltak. Személytelenségüket bámulva egyre úgy éreztem, mintha ünnepélyes hangtalansággal egyszer ágsűrűjük közé valami földön kívüli bárka-karaván kötötte volna ki magát olajos simasággal. Mindennapivá vált hibátlanságuk sem magukra, sem a kikötőként viselkedő ősfákra – láthatólag – semmiféle veszélyt sem jelentett. Mintha a mi időnknek semmilyen mondanivalója sem lett volna számukra. Közben pedig az ember – érzékelésemben legalábbis egy személynyi megtestesülését vélve – terebélyük alatt kénye-kedve szerint kúrákat vehet (ahogy magamat kúrálom én is most gyógyító idő-desztillációjukkal). Olyan zeneszerű jelenség az ős facsoport ágsűrűjét átszövő lélek!... Néma muzsika?

Lehetséges, hogy jönnek korok, amikor majd az ember már nem hallja az énekszót?

Hogy jöhetnék én hozzá, hogy ekkora sorsra szavakat találjak? Elszégyelltem magam, s összeborzadva hátráltam ki az elképzelése elől. A plébánossá lett Pál tisztelendő úrfi hólyagosra leégett pocakja egyszerre fölfénylett, mintha maga is csupán szél lenne az ősfák lombkorona-tengerszintjén. Ő tanítgatta nekem ministrálás után: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, Pál gazda vakációzó szeminarista fiaként… most meg ahogy, félig háttal még észrevesz, mint aki széllengedezése közben csak későn kapcsol, de zsírpárnás törzsét mégis hátracsavarja, s rám emeli, mintha koccinthatnánk vastag ujjai közt elvesző csöpp miseboros kancsójával, hogy mögüle tudakolja: „Emlékszel? Halljam! Hogy nyilazhatta le Herkules Kheiron kentaurt?” Ujjai közt a misebor színaranyat lobbant (mint a legjobb percben érkezett súgás az iskolában, mikor felelés közben elakadsz). Ó, Kheiron kentaur! – temettem beléd arcomat, gyerekkor, s Matild sebeimet kenegető ujjai közé –, de addigra Pál tisztelendő úr leszitálhatott a tóba. Úgy látszik, szegény, szokásává vált, hogy üdvözlet nélkül távozzék. (Régen is így szekerezett el Pál gazdáéknál tőlem a plébániájára.) Úgyis tudja, dörmögtem magamban, hogy csakis lerészegedve hordhatott ekkorát félre Héraklész nyílvesszője, hisz erre is ő tanított.


Kapcsolódó anyagok:


Vörös Klára és Szentmártoni János Az Isten háta feketéről »
SZJA 1%!