Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
1

Az idén 20 éves Erdei Lilla az Új Átlók Művészeti Társaság 2003-as antológiájában, a Vesztőhely és menedékben mutatkozott be. 2004-ben a Stádiumnál megjelentetett első kötetéről, A halálművészről írta G. Komoróczy Emőke irodalomtörténész: „A legmegdöbbentőbb első kötet, s bizonyára a legbizarrabb is a tizenhat esztendős szegedi gimnazista (sz. 1987!) Erdei Lilla novelláskötete. Fülszövege szerint »fehér holló ritkaságú indítás – magasból«. Mint aki már a lét minden borzalmát átélte-megtapasztalta (legalábbis képzeletben), érett és nyugodt fölénnyel szemléli ez a fiatal lány az életet, tudomásul véve, hogy annak lényege – s nem esetleges velejárója – a morbiditás. A címadó novella R. Merle Mesterségem a halál vagy T. Capote Hidegvérrel c. könyvének vérfagyasztó naturalizmusával vetekszik. Hősének megformálásába F. Kafka Éhező művészének alakja is nyilvánvalóan belejátszott. Döbbenetes hatása a gyötrelmes viviszekció – minden metafizikai mélység nélküli – groteszk-tárgyias megjelenítéséből fakad. […] Bulgakov Walpurgis-éji feketemise víziója a Mester és Margaritában képezi le ilyen plaszticitással a XX. sz-i borzalmak »nagy attrakcióját«. Az ifjú Erdei Lilla nyilván a megformálásban is tanult a Mestertől. Félig gyermeki fantáziájában bizonyára a halálgyárakban elpusztított hatmillió zsidó sorsa is megjelent. […] Csáth Géza korai novelláira emlékeztető könyörtelen iróniával világítja át a félelemteli, baljós előjelekkel kísért, tragédiába forduló történeteket, amelyek mégis inkább tragikomikusan hatnak: hőseit a saját pszichéjükben pusztító negatív erők döntik végzetes katasztrófákba. A hiba mindig bennük, magukban van, hiszen »a természetfeletti voltaképpen a saját agyukban rejlik«. Ez a tinédzser úgy ír, mintha máris bölcs öreg lenne, akinek sok-sok tapasztalata van a Gonosz hatalmáról: »azért fog ki rajtunk, mert hiszünk benne«. […] Esztétikai arányérzéke megóvja a túlpszichologizálástól, s félelmetesen pontos, borzongást keltő nyelvezete, negatív fantáziája által a borzalmakat felidézni képes stílusa E. A. Poe kísértet-novellái hatásosságát közelítik. […] Fantasztikus láttató erő, drámaiság, érzéki-érzékletes nyelvezet és empátia jellemzi.”


2

Erdei Lilla ironikus-groteszk s egyúttal a tragédiához mélyen vonzódó írásművészetének „nyersanyaga” 15 évesen fogalmazott „curriculum vitae”-je. Ebből idézünk:
„Harmadikos osztályos voltam, amikor az osztályfőnököm benevezett életem első, meseíró versenyére. Ez lett pályafutásom első, de nem utolsó kudarca. A történetem nem volt a korosztályomtól elvárt, bájos mese: macskákról szólt, és amennyire egy tízéves gyerek felmérhette a témát – intenzíven foglalkozott a szaporodással és a halállal. Ezt többen felrótták nekem, de sohasem tanultam meg másképpen, naivabban írni, és mindig érdekelt a halál és az élet véresebb, sötétebb oldala. Hisz mindig rémálmok és a hétköznapok árnyékában meglapuló rejtélyek alkották a világomat, és általános iskolás koromban hiába próbáltam beilleszkedni az írásstílusomat és személyemet egyaránt kitaszító felnőtt és gyermeki társadalomba, mégis különc maradtam. (Mára kibékültem ezzel.) Nem értem el helyezést: csalással vádolták az osztályfőnökömet kimondatlanul is, nem hitték el, hogy a történetet én írtam. Voltam olyan nagyravágyó és túlérzékeny, hogy dühöngve sírtam a vereség miatti csalódottságtól. Rajtam sajnálkozott az egész képmutató társaság. Később mindenki azt hitte, a kudarc megtört bennem valamit, és abbahagyom az írást, de nem tettem. Belső kényszer volt, hogy gondolataimat, érzéseimet szavak becses játékában átszűrjem papírra, a hófehér arénára, ahol saját szöveg-teremtményeimet idomíthatom kifinomult fenevadakká. Továbbra is váratott magára az elismerés: sok versenyen szenvedtem számtalan vereséget. A témaválasztásom túl egyéni, a formakezelésem túl groteszk és vad volt a zsűri ízlésének. Az általános alsós tagozatában nem bátorítják a gyerekeket saját gondolkodásra és saját stílus kiválasztására. Kislányokról kellett volna írnom érzelgős meséket, akiknek tündérek hozzák el a porcelánbabát karácsonykor, ám én erre képtelen voltam. […] Hogy idősebb lettem, ellentmondás mélyült félelmeim és új keletű vad indulataim között, ami talán korai gyermekségem bűntudatának, elfojtásainak az ellenkező végletét testesítette meg. Egykor szégyelltem különcségem, és asszimilálódni próbáltam, ma már büszkén vállalom. […] Talán magamnak akarok bizonyítani szüntelenül, amikor most, gimnazista koromban is vadul versenyzek, immár nem is eredménytelenül. […] Egyszer csak képes voltam ütemezni gondolataimat, az első sikereket ez hozta meg, az általános iskola nyolcadik évében. Azóta is vannak eredményeim…”


3

Második kötete, A Nap gleccserei hat elbeszélést foglal magába (Olvadás, Emberek és kutyák, A kötél, A bezárt strand, Mosolygó Mooney, A képromboló), továbbá három kisregényt (A Nap gleccserei, A Neptunusz negatív hullámai, A zseni).

Ezek rendre igazolhatják az irodalomtörténész összemérésre fölsorolt írói névsorának jogosultságát – illetve az idézett életrajzi részletek (nyugodtan nevezhetjük egy kamasz szenvedéstörténetének) Erdei Lilla korai személyiség-alakulására és irodalmi fölkészültségére gyakorolt hatását. A „korait” mindenképpen hangsúlyozni kell, hiszen egyrészt éppen kamaszkora teszi meghökkentővé Erdei Lilla tehetségének remekléseit. (Pusztán azt a tényt is, hogy egy félig még gyerekember prózaírói eredményeit remeklésnek minősíthetjük.) Másrészt az egész folyamatban az „egyenlőtlen fejlődés” kiütköző nyomait is (pl. a dolgos írói évek, a hosszú, lassú érlelődés hiányát, továbbá a pillanatnyilag közérvényű társadalmi-irodalmi normákhoz alkalmazkodás nehézségeit). Erdei Lilla első és második kötetében egyaránt egy 15-19 éves, Szegeden csak az iskoláit végző, Zsombón, egy kis településen szülei házának fedele alatt, ám tőlük is jobbára félrehúzódó kamasz irodalommá transzformált életével van dolgunk. Nem érhetjük be meghökkenésünkkel (sem vérmaszatos, most születő világának találatainál, sem írói járatlanságánál). A jó hat évtizede államosított magyar irodalom kontraszelekciós produkciója, a középszer nagyítóval sem állapítható meg a kamasz írónál. Telitalálatai (mint pl. a kötet élére állított Olvadás) ritka értékű teljesítmény a magyar – korhatár nélküli – szépprózában. (Édestestvére első kötetében ugyanígy megtalálható, A sólyom.) De ugyanennyire természetes az is, hogy egy-egy nagyobb terjedelmű kompozíció esetében még nem a neoncső egyöntetű fehér izzásaként jelenik meg az írói teljesítmény, hanem a begyújtott tűzhely gázlángjának hullámzó lobogásában. Fogalmazhatunk úgy is: a remeklés ki-kihagyásaiban. Ezt tapasztaljuk, ha az Olvadás teljes izzásával párhuzamba állítjuk A Neptunusz negatív hullámai tanár figuráját. A kamaszkorral értelmezhető aránytévesztést, a túlhabzást és a vakfoltosodást. Itt szembe kell nézni Erdei Lilla korával, azaz a kortalanságával (hogy emlékezzünk közben a Háború és béke csatajeleneteire, Proust tehertételnek bizonyult szalon- és estély-képeire, és így tovább). Erdei Lilla azon felül, hogy első kötetében is, második kötetében is igen gyakran meghökkenti az olvasóját koraérettségével, felnőtt íróra valló telitalálataival, vagyis életkorát meghazudtoló írói eredményeivel – miként általában is minden író: írás közben, írásaival érik, gazdagodik, értékesedik. Figyelemre van szüksége, kiadásra, könyvre és nyilvánosságra.

Második kötetét, A Nap gleccsereit az irodalomtörténész által Erdei Lilla „megdöbbentő” eredményei folytatását pusztán azért is érdemes kiemelkedő figyelemben részesíteni, mert 2004-ben az első kötete alig kapott a fentebb idézett tárgyilagos szeretet fel- és elismerő megállapításaiból bármit is
a szakmától. Fiatal, megszállott internetes „levelezők” kézből kézbe adott Erdei Lilla-élményeiből többet tudhattunk meg róla eddig, mint az irodalomtudomány műhelyeitől. Most, négy év elmúltával – rövid életének írással eltelt újabb egyötöde után – az író áll jót, a ritka tehetséget megillető érdeklődés jogosságáért.


Kapcsolódó anyagok:


Erdei Lilla: A Nap gleccserei – novellák és kisregények »
SZJA 1%!