Könyveink

Részlet Rátkay Endre festőművész (1928-2011) életrajzából

Szülővárosában húszezren tekintették meg Calendariumát, népszerű nevén az Arany Ikont
1974-ben, a nagyszabású mű első kiállításának alkalmából. Ugyanez a főműve az olaszországi Bolzanóban 1984-ben rendkívüli sikert aratott az olasz művészeti írók és a közönség körében.
A Magyar Televízió és a Duna Televízió által készített négy tévéfilm (1968-ban, 1985-ben, 1986-ban, majd 2007-ben) milliókhoz közvetítette egyedülálló művészetét. De Rátkay sem visszavonult életmódján, sem a múlékony jelenségekre időt nem vesztegető szemléletén nem változtat. Önmaga ura, kinek művészete az élete. Főművei (az arany-, vörös-, kék-, fekete hátterű ikonrendszerei és 11 nagyméretű pannója) a 2006-ban megnyílt Rátkay-Átlók Galériában láthatók. Pannói a Pesterzsébeti Városháza dísztermében (Synopsis –1956), és az ELTE BTK aulájában (Annales I-III.) is megtalálhatók. Soroskár Önkormányzata tulajdona a Nostradamus című ikonrendszer.

Mindenség-kísértés – Rátkay Endre ikonrendszereiről, pannóiról

(részletek a bevezetőből)

Rátkay Endre (és az író, festő barátokat, közös szellemiséget jelentő ÁTLÓK csoport) művészetéről szólva kihagyhatatlan a reneszánsz fogalma. Nem csak azért, mert ők maguk már egészen fiatalon elkötelezték magukat a XIV-XV. századi itáliai reneszánsz művészet eszméje és mesterei mellett, hanem mert később (egy olyan korban és országban, amikor és ahol ez üldözendő cselekedet volt, az un. „népköztársaságban”, a faluból előbb önálló várossá nőtt, majd Budapest XX. kerületévé „avanzsált” külvárosában, Pesterzsébeten), 1960-ban a firenzei reneszánsz szellemében hozták létre az Átlók csoportot. (A geometriában az átlók egy pontban metszik egymást, ez a pont az Átlók esetében az ’erzsébeti reneszánsz volt.) Könyvet lehetne (kellene!) írni, hogy kiteljesedett életművük, személyes sorsuk minden mozzanata miként épült fel erre a közös egy pontra.

Rátkay és az Átlók művészetének jobb megértéhez a reneszánszban kiteljesedő fogalmat emelnék be ide, ami annyira jellemző és kiemelten fontos korunkra (is), s ami nélkül könyvünk sem születhetne meg, ez pedig a perspektíva elmélete. Egyszerűen és világosan fogalmazva, lefordítva, esetünkben ez ezt jelenti: a világunkat, életünket alapvetően meghatározza a nézőpont, szemszög, amelyből a dolgokat szemléljük. Lehet ugyanaz a dolog a szemszög által kicsiny és jelentéktelen vagy hatalmas és monumentális. A Rátkay-életmű a mi (kiadói, szerkesztői, „pesterzsébeti”) szemszögünkön keresztül különleges értékkel bír, egyedülálló a világunkban. (…)

Ma az életünk fölaprózása zajlik egyre gyorsulóbb tempóban. Olyan perspektívából látjuk ezt a kort és benne az embert és művészetét, mely szerint a kicsinyítés, az értékek eljelentéktelenítése zajlik. Pontosabban az érték összekeveredik az értéktelennel. A nagy és igaz (az információáradatban elveszik, vagy tudatosan elhallgatják a kommunikációs-manipulátorok) egy színpadon áll a kicsivel és hamissal. A művészetet leváltották a művészet helyettesítői (évtizedek óta érzékelhető ez a folyamat, ijesztő látleletét főként a Velencei Biennálékon láthattuk). Ma már elavult dolog képeket függeszteni a kiállítási falakra, installációk vették át a szerepüket. Az ember egyedül maradt, elidegenedett, nincs iránymutatás, illetve, ha van, annyiféle és olyan kusza, hogy csak eltévedni lehet benne, nincs igazi mérce. A politikában nincsenek a jövő számára építkező Medicieink, csak percemberek. Maguk sem látnak előre, ezért nem tudnak láttatni semmit. A távlatokat végképp nem. Pedig életre szóló tanulsága van az 5-600 évvel ezelőtti történéseknek.

Ilyen helyzetben mit tehetünk, amikor szeretnénk bemutatni a saját korunknak, a mi nézőpontunkból, perspektívánkból láttatni a képeket, sőt egész képrendszereket alkotó Rátkay Endre művészetét? Hogy annak lássuk, ami valójában: a reneszánsz szellemiség jegyében megvalósult életmű lenyomataként. A szubjektív individuum kiteljesedéseként.  (…)

Nem ajánlanánk nyitott szívvel és lélekkel, bizakodva e könyvet az olvasónak-nézőnek, ha nem látnánk ebből a mai valós helyzetből keskeny ösvényen vezető kiutat (továbbra is szigorúan a perspektívát alkalmazva). Mert ha végignézzük a művészet történetét, tanulságként leszűrhetjük: igenis megmaradnak, koronként újra és újra fölragyognak az értékek, kiválnak az átlagból, előbb-utóbb közkinccsé válnak. Képletesen szólva, s Rátkay és az Átlók művészetéről gondolkodva ma különösen aktuális e párhuzam: Savonarola több mint fél évezrede nem tudta elpusztítani a reneszánsz Firenzét, Lorenzo dè Medici KERT-jét (a művészetet, mint eszmét), Michelangelóval, Botticellivel, Leonardo da Vincivel együtt. Mai utódai, bár már leváltották a hagyományos értelemben vett művészetet és művészet-helyettesítők uralják a teret, a színpadot, de nem tudták végleg eltüntetni azt. Ma már az értékek pusztításának sokkal „kifinomultabb formája” a trendi, a lájk-bajnokságok, a sztárkultusz (hány millió követőd van?), a média felszínessége, egyeduralkodó szerepe, a kegyeiért, a sikerért, a (rövidtávú) népszerűségért való hajsza. Életünk elsivárosodott, az igaz költő (akár Ady is lehetne:) „A szócirkuszban ma este föllép. / Kiírják nevét a villanykörték”. A kommunikáció manipulátorai a rendezők: beszippantanak egy olyan világba, ahová soha nem akartál belépni, előre kiszámították, követik utadat, uralják minden gondolatodat, tettedet.  Bár talán néven lehetne nevezni az új Savonarolákat, nincs értelme, láthatatlanok, mert a művészetet súlytalanná tevő, a szellemi köztereink következmény-nélküliségében a médiavalóság áll helyettük föl személytelenül. Ha az ellenség látható, megnevezhető, le lehet győzni, de így a „szellemekkel” harcoló Don Quijote szerepét vállalhatjuk csak.

„Ha ma élne, Michelangelo széklábat faragna”, írta Kárpáti Kamil még a múlt ezredév végén, igazsága pofonként csattan ma is, ijesztő a tanulsága: nincs művészet, leváltották a művészethelyettesítők. A szobrász helyett egy tisztes asztalos (pláne, ha faragja azt a széklábat!) sokkal nagyobb megbecsülésnek örvend. A hatalom nem rendeli el a (mai) Sixtus-kápolna kifestését, fölkutatva, mozgósítva a rejtőzködő, igaz művészeket, pedig üres falaink vannak bőven. Rátkay – ezt fölismerve – „ikon-falakat”, „álfreskókat” teremtett művészete kiteljesítésére, így lett „saját művészete megrendelője, kivitelezője” – ezzel vállalva az évtizedekig tartó számkivetettséget, mellőzöttséget. (Remény a reménytelenségben, hogy még Rátkay életében, 78. évében, 2006-ban Hiller István kultuszminiszter megteremtette a feltételeket: megnyithattuk a saját múzeumát, a Rátkay-Átlók Galériát.)

Korunkban, ilyen helyzetben és körülmények között semmi mást nem tudunk pajzsként fölemelni (Donatello szelíd Dávidját Góliáttal szemben), csak a hitünket abban, hogy nem veszhet el végleg, ami nélkül nem létezhet az ember, mert művészet nélkül eltűnik az emberből az emberi. Mert a világtérképeken ugyan nem jelölik a létezésüket, de a világ minden pontján mégis találhatóak elszigetelten, kicsiny, emberek alkotta „robinson-szigetek”, alkotóközösségek, művészetbefogadók -értelmezők, -élvezők, ahol az emberi a létforma, a művészet pedig l é t e l e m. Az ő számukra készült ez a könyv.

Lőkös Margit, szerkesztő

Kapcsolódó anyagok: