Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A vers: hűség. Elsősorban önmagunkhoz való. Aki követi az igaz utat, az előtt minden nehézség, megpróbáltatás ellenére is kitárulnak a bezárt ajtók, s még a legsötétebb, földalatti cellákba is belátszik egy darabka égbolt, szemei előtt mindig ott úszik kékje, ami öröktől fogva van, s örökké azé, aki részévé válni képes. De vajon hány költőt ismerünk ma, aki a vershez (önmagához) minden körülmények között hű marad? S hányan voltak, vannak, akik valahol félúton ledobják e súlyos terhet, s tettetett, vagy valódi közönnyel állnak tovább, vissza se nézve? Húsz évesen az ember még nem számol, hagyja, hadd peregjenek a napok, az évek, szinte mind így vagyunk ezzel. És később? A tollforgatók jó részének aztán a versírás afféle hobby, hétvégi mulatság, alkalmi depresszióoldó marad, a munka minden gondja (és öröme) nélküli, kötetlen létezés. S lesz-e bárki közülünk, aki visszanézve majd elmondhatja a Költővel: „Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam”...?

*

Amikor Kárpáti Kamil Összes verseit kézbe vesszük (két vaskos kötet, több mint ezer vers, mely a megélt kor arányában is csak a legnagyobbak – például egy Babits, egy Kosztolányi – termékenységéhez mérhető) épp ez a sokunkból hiányzó hozzáállás hívja fel figyelmünk: fáradhatatlan munka, hit, hűség. Mióta a kötet megjelent több elismert, ismert irodalmárt hallottam a megdöbbenés, ámulat vagy egyenesen a csodálat hangján szólni róla. – Ekkora életmű? Ki gondolta volna? – S valóban, ki? Mint tudjuk, hogy valaki gondolkodjék bizonyos költők életművéről (vagy bármilyen írásról), ahhoz ugye elsősorban olvasni kéne azokat. (Bűnös dolog a tudatlanság.) Azt hinnénk pedig, egy nyolcvan éves költőt, legalább a „szakmának” nem kell bemutatni. Nem csoda, hogy azon keveseknek, akik figyelemre méltatták valaha Kárpáti Kamil műveit, s esetleg írásban is megkísérelték költészetének megközelítését, többnyire feltűnt, milyen csekély számú a róla szóló recenzió, vagy egyáltalán bármilyen írás. Szinte minden kritikusa keserűen beszél az érthetetlen hallgatásról/elhallgatásról, épp ezért én most csak jelzem a tényt, mely súlyossága miatt megkerülhetetlennek tűnik, nem kívánnék azonban az okok, okozatok mélyére ásni, ám feltételezem, mindnyájunknak eszébe jut most a tükörhöz rohanni s jó mélyen belenézni... Nem gondolom, hogy egy nyolcvan éves költőt megillet bármilyen extra bánásmód, csak azért, mert éveinek száma annyi, amennyi. Ellenben hiszem, a különleges figyelem megilleti azt az embert, aki életének minden napját, a rosszakat csakúgy, mint a kedvezőbbeket, olyan munkára fordította, mely szemünk előtt vált/válik közös kinccsé. – Ha előbb nem, legalább mostantól, amikor a maga komplexitásában szembesülhetünk az életműnek (pontosabban, az életmű egy részének, hiszen a most gyűjteményesen kiadott versek mellett ott sorakoznak még az összegyűjtve eddig kiadatlan regények, esszék, tanulmányok...) nagyságával.

*

Hogy szeretjük, nagyra becsüljük, kikerülhetetlennek érezzük, s a legnagyobbak közt tartjuk számon e költészetet, az olvasó előtt immár nem titok. Miértje annyira összetett, hogy nem bírja el e rövidke írás, épp ezért csupán néhány mozzanatot emelnénk ki. Elrugaszkodva a szokásos kritikai állásponttól, bemutató-elemző attitűdtől, elsőnek hívjuk segítségül egyik (az irodalmi „közélet” által méltatlanul elfeledett) kritikusa, Rajnai László sorait, aki a Fejek felemelésének háza kötetről írva (1971-ben!) így fogalmaz: Kárpáti Kamil versei olyanok, akár „súlyos, ezer-termű épületek”, melyek „mégis lebegnek valami sugaras közegben: falaik átlátszók, fénnyel itatottak s egyetlen karcolást sem fedezhetünk fel rajtuk”. Olyan matériát ért ez alatt Rajnai, ami tehát úgy súlyos és könnyű egyszerre, hogy külső burkán áttörni első pillantásra talán nehéz, de akinek sikerül, azt fénnyel teli belvilága súlytalanná téve emeli a magasba. – S miközben minden szó, sor, mind a ritmus úgy áramlik át rajtunk vérkeringésünkbe kapcsolódva, hogy együtt lélegzünk vele, miénk lesz e súlytalan lebegés, miénk, mintha mindig is részünk lett volna. Átmenet ez két part között, híd, tünékenységében alig-alig fogható; figyelmetlen szemünk elől könnyen ellebeg, akár a velenceiek Redentore ünnepén egyetlen napra felépített pontonhíd, melyet épp átsuhanó percének titka tesz örökké – rajta átvivőn. – S ez által válik egyetemessé a legintimebb pillanat: „Túlnani part zene- s képtöredéke, te! Borszinü égben / kezdenek udvaros-ágas csillagok ejteni fátylat / mind a sebekre, a házrohadásra, galamb tetemére, / bundás vénre az árkád kő-hidegében. Az Éj jön. / Szemközt, sarki szobában a nő Veronese-ezüstben / készül aludni. S az őrültek kilopódznak a kúthoz. / Épp ideér, s a bokára kötött csengő belecsöng a / vízcsobogásba, ha meztélláb zizeg el; hegedűje / verdesi hátba, ahogy fut a vének elől; nevet s izgat. / Átmenet éppen a teste: ezüst jelenés; sehováse / nyíló vers; leiratlan előjáték – szabadítsd ki! / Perc fala omlik csípőjére! – Te, vers, örökítsd meg.” (Az Éj jön )

Úgy hisszük, Szakolczay Lajos is e gondolathoz kapcsolódik, amikor egyik (néhány hónapja napvilágot látott) írásában Kárpáti Kamil „többrétegű” verseit említi, amennyiben e jelző túlmutat az egyszerű értelmezési sokféleségen. A többsíkúság – s ezzel nem mondunk újat – minden nagy költészet ismertető jegye. Itt azonban e rétegek mindannyiszor úgy simulnak egymásra, hogy nem csak az alap válik általuk szilárddá, hanem maga az épület is megingathatatlan, akár sokszáz éves katedrális, mely hosszú csúcsú tornyaival tör a magasba. Ám e meglátás nem csak úgy értendő, és úgy igaz, hogy a költő verseibe beépül minden élmény, külső és belső tapasztalás, mely egyfelől pillanatfotó, másfelől minden esetben az aktualitásnál tágabb értelmű, egyetemes síkon mozog, hanem egyszerre több ennél: maga az emlékezés fogja magába az univerzum egészét. Az emlékezés pedig olyan folyamat, mely maga is képpé lényegül a versben: „Nagy útra szánt lábu lovam / tükrös kocsiba hajtja fejét. / S a halott az éjben olyan, / mint üvegcserepekben e kép: / fiatal anyánk ahogyan / fölnyitotta ránk virág-szemét.”(Az emlékezés technikája 1 )

Ez a költészet arra tanít minket, hogy a valóság nem a megtörtént, hanem az átélt tapasztalatban rejlik, s a költő emlékezete olyan, akár a kollektív tudat: sajátja minden, ami emberi, egyetemes. Ahogy Szakonyi Károly írta róla néhány évvel ezelőtt A halhatatlanság nyomvonala című kötet kapcsán: különös „a kamasz és a már idős költő verseinek átívelése az évtizedeken (...) életünk történelminek is mondható korain. Kárpáti Kamil a költészetbe vetett hitével, túl a hetvenötödik életévén is még ugyanaz a lélek, aki volt. Aki szinte gyerekfővel szerkesztett újságot és élt a líráért, az irodalomért, a művészetért – és a szerelemért. Aki a börtönévekben költészetével fölül tudott emelkedni szenvedésen és gyalázaton”; és akit „a költészet szentsége óvott meg a magyar lírának”. Az „átívelés” fogalma jól jellemzi az Összes verseket is, ám értsük kétféleképp: egyrészt a művek időbeli egymásutánját követve tisztán, szinte évről évre kirajzolódik előttünk az életút, másrészt az ösvény, amin végig halad, azért válik a halhatatlanság nyomvonalává, mert miközben a költővel együtt bejárhatjuk azt, ívei fölénk magasodnak, s a magasság és mélység tág terein kívül az idő szárnyakat adó dimenziója is megnyílik előttünk. Ezért válhatunk Kárpáti Kamil verseit olvasva egy örök körforgás részévé, ennél pedig, nincs több, szebb, amit verstől kaphatunk. Hiszen a sorokban, maga a Költészet szól hozzánk, csupaszon áll előttünk, mint Botticelli Vénusza, belülről ragyog, mint a tintorettói fénylés, elhiteti, hogy csakis általa létezhetünk igaz valónkban: „Csak szórd, és sokasodnak az órák. /Ülj csak magoson; le-le nézve / feketén lebegő hal alól rád / hálót vet a víz puha lépte. // Visz a kék hegyi táj, emelődő / kőmedre ragadja magával. / Ellent csak sose állj: belefürdő / felhő köti rád a madárdalt. // Te is túl hal-időn, madaras fán / csak ámulod átlebegően: / telt Hold fönn: egy atom, s Napod – az tán / egy sejt; halad éjszaka űrben. // Ahogy áthalad benned atom, sejt, / te hallgatag ülsz. S a sötét zeng.” (Hallgatag ülve )

*

Ha most alkalmunk nyílna lopva bepillantani a műhelybe, ahol alkotás és élet egy, talán részesévé válhatnánk valaminek, ami Michelangelo kora óta csak a képzeletünkben létezik, csupán beteljesületlen vágyaink sajátja. A nyitott könyv lapjairól e titokból most oly sok árad felénk. Akár a hajnali napfény perceiben, általa átsüt rajtunk a hit – az első pillanat hite, mikor még úgy érezzük, miénk minden idő. Mert a halhatatlanság hajnala ez, még akkor is, ha a század, ahol „minden nagyság emlék”, süketté tette füleinket, s valaha kék égboltra néző szemünket kiszúrta. Túl vagyunk már az utolsó pillanaton, mikor még saját erőnk elégnek bizonyult a lélekrepüléshez, csak a Költő által, ki a Verset nekünk életben tartotta, nyerhetünk mégis bebocsáttatást. – „Múltunk, a kék pilletáncú távol / sugár rózsa-reflexébe gázol, / s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe / beleoltott kondulása volna, / ég, ami voltunk, akárha magától. // Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén. / Angyalfeje hullik világalji tőkén. / Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn – / rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást – / meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén. // S mint tüsketépte vak zenészt az estben, / világ, eldugult füled ne keressen! / Bertalanbőröm Gí Lucához hozta: / Pávaszemszárnyú angyal ültet minket; / mennyében kell, hogy meggyökerezzem.” (Pávaszemszárnyú érkezés )

Rózsássy Barbara


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil Összes versei 1-2. »
SZJA 1%!