Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
„Legelső vagyok, ki elhagyja a hajót. / Utolsó leszek, aki feladja.” – írta Nagy Cili, valamikor a 90-es évek második felében, felnőtté érésének küszöbén. A két sorba tömörített ars poetica nemcsak a fiatal költő erőteljesen magabiztos hangjáról árulkodott, de sokat mondott szilárd eltökéltségéről, költészetbe vetett hitéről, arról az emberről, aki a néhai Stádium Fiatal Írók Körébe be-belátogató kamaszok között a leggyorsabb fejlődést mutatva ért senkivel sem összetéveszthető hangú költővé. Ő volt az, aki az akkor még jobb napokat élt pesterzsébeti Gaál Imre Galériában, Kárpáti Kamil világon kívüli, a fiatal költő-, írópalánták számára mégis világokat megnyitó műhelyében hétről hétre összeülő kamaszok közül a leghamarább magáévá tette, mit jelent befelé repülni magányosan, kifelé szárnyalni csoportosan. – Hangvételem már úgyis személyes, olvasómtól már úgyis azt kell kérnem: nézze el nekem, ha írásomban nem járhatok a kritika megszokott ösvényein (vagyis előbb állítom a nagykötészetet, minthogy igazolnám), így hát hadd mondjam el még elöljáróban: amikor most Nagy Cili válogatott verseinek kötetét kézbe veszem, olyan érzésem támad, mintha címe, A szembenézés gyönyöre, többet jelentene a költő önmagával való szembenézésénél. Arról van itt szó, hogy nem csak egy költővel kell e kötetet lapozva szembenéznünk, hanem a XXI. század költészetének hangjával. – Ez pedig ugye, számunkra is gyönyörűség kell legyen. Ismerjük vagy sem – még nem számít. Csak az a lényeg, hogy megismerjük. A művészet ugyanis olyan furcsa, tőlünk független létező, amely nem kér enni, inni egészen addig, míg távol tartjuk magunkat tőle; csak van, kiolthatatlan létű entitás, legyen bár távoli, mint a csillagtalan éjszakai égbolt sötétsége, vagy közeli, mint szobánkban a karnyújtásnyira fekvő félhomály. A kérdés csupán az: mit érünk mi nélküle? Vers nélkül, emberségünk vesztve, mennyire maradhatunk emberek? Kezem ügyében Nagy Cili kötetével (a hatodikkal!), azt kérdezem magamtól: szinte a totális ismeretlenségből kiemelkedő költészetével vajon hogyan vívja személyes harcát ez ellen (költészettől elfordult világ, percemberek nihil-királysága), aki ennyire kívülálló? Aki nem publikál, akiről nem írnak, aki brüsszeli otthonából, távolról szemléli azt a közeget, amit irodalmi életnek hívunk. A hordát? A csaholó, egymás farkába harapó kutyafalkát? Vagy a vágyott közösséget? Még keresem rá a választ.

*

Elöljáróban azt merészeltem írni: a XXI. század költészetének hangját vélem felfedezni Nagy Cili verseinek olvasása közben. De hát – kérdezhetnénk –, mi is az a hang, ami új, még gyerekcipős századunknak olyannyira sajátja lehet? Sajátja, még akkor is, ha általánosságban sokkal inkább mutáláson éppen áteső fiúkórus énekléséhez hasonlatos, mint a karzatról a templombelsőbe leáramló szoprán áriához. Művészete is könnyűszerrel belesimulhat az új évezred emberének botfülűségébe – sokkal inkább önmagát kereső, mint magabiztosan szárnyaló dallammal rokonítható. Amikor csak remélni lehet, hogy a szép új világ kifogyhatatlan trágyadombján mégis megtaláljuk a vágyott gyémántokat, mi lehet hát az a hang, mely az új költészetnek olyannyira sajátja kell, hogy legyen? Elsősorban talán: a szembenézésé. És itt már meg is állhatunk egy pillanatra, felkaphatjuk fejünket legalább arra, hogy Nagy Cili hatodik könyvének címe épp ez: A szembenézés gyönyöre.

„Az úgynevezett irodalmi rovat / versalakú szövegözönéből / lassan kiköltözik. / Ne ott keresed. / A hároméves kislányban keresd, / mikor üvegajtót talál, előrefut, / szemében ünnep: magához közelít. / Mozdulatlan álljunk, / amíg gyönyörködik.” – olvassuk A költészetről című vers sorait. Első pillantásra talán nem is passzol előbbi okoskodásom mögé az idézet, hiszen itt csak arról van szó, hol ne keressük (többé), hol keressük (még) a költészetet. De vegyük csak nagyító alá utolsó két sorát: „Mozdulatlan álljunk, / amíg gyönyörködik”. Vagyis mi a teendőnk? Csak nem moccanatlan figyelni születését, hogy közben zavartalanul világra jöhessen? Szembenézni önmagunkkal, de úgy, hogy miközben a legmélyebbre látunk, pontosan tudjuk, ha gyönyörűség van benne: nem magunkból, csupán általunk jön világra. – Akár tetszik, akár nem, bizony még most is, a XXI. században is ez a költő feladata: magasabb hatalomnak engedelmeskedő alázat gyakorlása. Magunk átengedése valami másnak, olyan közegnek, ahol még ma is, a perifériára szorított, utcasarokra állított vers, ha nem is képzelt kislány képzelt tükrébe, de legalább az út szélén összegyűlt, zavaros pocsolya vizébe pillantván, önmagában gyönyörködve megszülethet. Mert e sorok olvasása közben, ugye, felfedezzük: a költészetben gyönyörködünk. Senkit ne vigyen tévútra, hogy benne (a versben) éppen kirekesztettsége foglaltatik, valamiképp épp a hiánya válik képpé. Senki ne hőköljön hátra attól, hogy afféle gyönyörűség ez, melyben érzékeink úgy fürödnek, hogy a szembenézés nyitott ablakán beáramló levegő mélyre szippantása nem a bódulat eszköze, de a megmérettetésé. Csak lássuk: itt nem csupán a költő az, aki megmérettetik, ahogy mélyre ásva önmagában kíméletlen őszinteséggel hoz felszínre egyszerre korképet, kiábrándultságot és vágyakat, hanem mi magunk is ott állunk vele a mázsán. Abban a pillanatban, ahogy képesek leszünk befogadókká válni, a vers már miénk. Úgy forrnak eggyé velünk képei, mint Caravaggio vásznain az éjfekete olaj az izzó gyertyalánggal, kintet és bentet egyszerre magába olvasztón, levegőt sűrítőn. És ki ne hinne a költőnek, aki – legalábbis ettől a pillanattól fogva – már belőle szól?

Itt van a második csavar, nem alkatrészelem, hanem fordulat, méghozzá váratlan, leginkább az a (legalábbis számunkra, most még) kvázi ismeretlenségbe burkolózótól: ez már nem csupán szembenézés, hanem láttatás, azon keresztül pedig: elhitetés.

„Nem csupán helyzetrajz – világkép is. A költő látlelete, énje és hitvallása egyetemes érvényű megfogalmazásban. (...) Nemcsak a költészet klasszikus rendű-értékű összefoglalója, hanem a XXI. századi magyar költő (költészet) programadó költeménye is.” – írja a szerkesztő, Kárpáti Kamil Nagy Cili harmadik könyvének (Fénylés foglya) utószavában. Hadd idézzek most én is néhány sort a szóban forgó versből: „Vers körülírsz, mint létet a dzsungel, adsz levegőt, te / tágtüdejű és tartasz a sárból így kiragadva. / Mind ami kint él: semmi-királyság, távoli lengés / tengeri hullám zárta homályban, árva hajófüst, / hangja se ér át, én befelé rég elmenekültem.” (Míg levegőt adsz) Ezzel már kezünkben is a harmadik kapu kulcsa, amit a nagyköltészethez vezető úton ki kell nyissunk: az általános érvényűvé emelésé. (A nagyköltészethez, írom, mert persze az eredményeket felmutató költészethez még nem feltétlen van szükségünk arra, hogy minden kulcsot kézbe vegyünk, ami a szentélyhez vezető ajtókat nyitja. Kevesebb kulccsal is szép helyekre juthatunk, sokcsilláros termekben gyönyörködhetünk, ez bizonyos. Mint ahogy az is, amint ez már reményeim szerint többé-kevésbé kiderült, hogy jelen írásom olyan költőt tárgyal, aki mostanra minden egyes kulcsnak birtokosa. Innentől már csakis azt várhatjuk (el) tőle, hogy minél többször nyissa fel szemünk előtt a szentély ajtaját.) Ennyi bizonygatás, bizonyítás után talán nem hiteltelen azt állítanom, hogy nem csak az idézett versben lehetünk a személyesség, a magánszféra kitágításának tanúi, hanem Nagy Cili költészetében általában. A Míg levegőt adsz azonban az általános érvényűvé emelés különleges példája. Miért? Először is, mert itt az egyesből úgy jutunk el a mindent magába foglalóig, hogy a személyes példa magját több koncentrikus kör burkolja, ezek közül az első, és legegyértelműbb a költészet maga, a legkülső pedig nyilvánvalóan a világ. De vajon mi egyetemest állíthat az, aki a költészetről állít bármit is? S mi köze a mi nagyvilágunknak egyáltalán ma a költészethez? Belátom persze: alapvetően egyre kevesebb – csakhogy pontosan ez az érzet (mondhatnám úgy is: ez a rossz közérzet), vagyis a (lelki, szellemi) közösség érzetének hiánya által generált közöny, ami végső soron be kell látassa velünk: mennyire keveset érünk nélküle, mondhatni csupasz fizikai valónkban. E sorokban a Vers nem csak önmagát mondja ki, nem csak saját létjogosultságáról tesz tanúbizonyságot megfellebbezhetetlenül (hiszen hogy él, lélegzik, szívlüktetése van, azt mindjárt érezzük, amint gyökereit belénk ereszti), hanem a nélküle-lét lehetetlenségéről is. (Természetesen abszurd helyzet volna, ha a vers, miközben megszületik, mégis ennek (nemlétének) nyomait hordozná magán. Csak hát – miközben úgy rémlik, láttam már példát a nemvers frakkba öltözött pincérek által való elegáns, versként való tálalására – gondolom, jobb kimondani a mégoly esetlennek tűnő állítást is.) Az idézett első két sor programadó jellegén túl (költészetbe vetett kemény hit – megszívlelendő, tisztelt költőtársak) a rákövetkezőkből az is nyilvánvaló, hogy a „befelé menekülés”, a külvilágtól való izoláltság épp úgy teremtő erővel bír, mint az elszigetelődés közbeni mégis-szembeszállás, a mindent kimondani akarás sziklából vizet fakasztó ereje.

Tudatos attitűd ez, annak felvállalása, hogy a versnek minden körülmények között meg kell születnie. Ez pedig már morális hozzáállás, méghozzá az a fajta, ami képes világot teremteni. A következő sorokat olvasva már ne csak a szembenézés acélos hangját halljuk, ne csak az élesen kirajzolt képeket lássuk, s azt, ahogy e kettő (kép és hang) mint feltörő gejzír kiemelkedik a magába zárt, föld alatti világból az egyetemes létbe, de legyünk tanúi annak is, ahogy szemünk előtt épül az a magas tornyú templom, amelynek utolsó köveit rakva már elhisszük: univerzumnak otthont adó szentély. – „Nekem elvették a szavaimat. / Nyílt terű börtön-cellám őriz: a némaság. / Fekszem a feldúlt tájon, mint / világméretű ravatalon, / ha fájdalom, ha öröm dobol bennem, / mint lovak istállóégés mélyén: / végzetesen és kitörölhetetlenül. // Végtelenített temetés zajlik bennem: / a mondom-aki-vagyok / fekszik a berózsált halmok között: / épp csak a lezárt szeme fénylik / a szemhéj mögött, láthatatlanul. // Én vagyok a díjnyertes pókerarc. / Tapsolható, bábú-nézést / bármikor a cilinderből / elővarázsoló szájbevert szökevény. / Az állonlőtt szerelmi vallomás. // Engem a vers mentővel rohamoz / szülőszobára, orvost hív nekem, / világra küldi meztelengyerek- / szavaimat, felszabadít. / Létezni kezdek, ha írok.” (Ars poetica)

*

Nem más ez, mint világteremtés. Aki a költészetben eddig jut, már biztosan belépett minden ajtón. Írásom első felében azt állítottam, ismerjük, vagy sem, még nem számít; csak az a lényeg, hogy megismerjük. Pályája elején Nagy Cili még megkapta első kötetére a Gérecz Attila-díjat. Azóta semmi elismerés. Persze kérdezhetnénk: hogyan lehetne díjazni valakit, aki ennyire elzárja magát a külvilágtól? – Elzárja, valóban? Igaz, a hónapról hónapra megjelenő irodalmi sajtóban nincs jelen (ez talán sokkal inkább egyfajta ellenállásra, buroknövesztésre utal, mint arra, hogy nem lenne ott a helye), ellenvetésem mégis kétszeres. Először is: épp az imént mondtam ki hangosan, világot teremt. Ha pedig megszületik egy magánuniverzum, amely mindenki előtt kitárja önmagát, kapuit szélesre nyitva bizonyosan vár ránk, mindnyájunk otthona lehet; ettől kezdve csakis a mi döntésünk, belépünk-e rajta, vagy sem, részt kérünk-e a költők szentélyében folyó áhítat perceiből, vagy távol maradunk inkább. Másodszor: ha valaki kívülálló, akkor nem csak perifériára szorított voltát kéne felismernünk, de érintetlenségét is, önmagában való értékeit. Hiszen épp erről szól a XXI. század költészete. Kívülálló, utolsó az utolsók között. Egyértelmű lenne, hogy mi kevesek, akik hajlandóak vagyunk néha napján azon merengeni, van-e egyáltalán még költészet, irodalom, legalább mi tudjunk közösséget vállalni azzal, ki egyszemélyben felveszi magára a kívülállóság minden terhét, kinek a távolmaradás nem választott rabság, hanem tisztánlátása által kezébe adott fegyver. „Irodalmi élet”: horda?, vágyott közösség? – kérdeztem korábban. Teljesen mindegy, titokban melyikre voksolunk, ahogy Nagy Cili vállalt távolmaradása is az. Ha van még költészet, akkor annak része, nem is akármilyen kis szelete az a hat kötet, amit tőle kaptunk. Olyan közeg ez, amire nem vágyhat már: hiszen benne van. Ha akarja, ha nem. Ha tudomást veszünk róla, ha nem. Ténykérdés. Bizonyságul elég olvasnunk a kétsorost: „Legelső vagyok, ki elhagyja a hajót. / Utolsó leszek, aki feladja.”

Kapcsolódó anyagok:


Nagy Cili: A szembenézés gyönyöre »
SZJA 1%!