Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Bókkon Gábor világába is – mint a legtöbb figyelemre méltó költőébe – csak aztán sikerült bejutnom, hogy áttörtem a burkán. Megérte. Olyasféle csoda ez, mint mikor az anyaméh reped meg, és kézzelfogható életté lesz a magzat. Minden újszülött idegen előbb, de ahogy életünk részévé válik, mintha öröktől fogva ismertük volna. Márpedig minden vers újszülött, és minden számunkra eddig ismeretlen költészet – természetszerűen – idegen. Magzat – magunkban kell, hogy kihordjuk. Újszülött – nélkülünk életképtelen.


Csakhogy mintha éppen ez hiányozna korunk olvasóinak többségéből: az újjáteremtésre való hajlam, vagyis a vers életre keltése. Mióta olvastam, fülembe cseng, s mintha már öröktől ismerném ezt a Bókkon-verssort: „Elakadt vonat a feltámadás.” Mennyi minden sűríthető egyetlen sorba! Hiszen éppen erről van szó! Lehetne ez akár mottó is: a költőé, a költészetről íróé és az olvasóé. Mert ki az, aki itt, ebben az egyre szűkülő, fény elől sötétkamrába zárt világban, most, egy bedugult fülű új század hajnalán meghallaná, áthallaná, ön-magán szűrve újra életre keltené a költészetet? Vagyis: feltámasztaná. „Elakadt vonat” – azaz: soha meg nem érkező; lehetetlen, a nincs.


Félre ne értsen az olvasó. Nem akarom a költő ellen fordítani saját verssorát, s levonni végkövetkeztetésül: ha egyszer már őt magát eltemettük (mert akárhogy is nézem, Bókkon Gábor, valaha hús-vér, köztünk járó ember, élt: 1954-1990 – vagyis csaknem tíz éve halott), ha egyszer tehát eltemettük, versén is döngöljük el a földet. Szó sincs róla! Hiszen akárhogy is nézem, Bókkon Gábor, aki saját költészetében megszülte önmagát, a költőt, ma is köztünk él. Bennem új életre kelnek a sorok: „Roncsolt szavak orációja / Mint gyufaláng fúl mohó hóba / Hiába a harmatfény áldozás / Elakadt vonat a feltámadás”. Új életre kelnek, nemcsak az egységbe forrt kép-zene többlete miatt, hanem mert hinni tudok neki, mert valójában ugyanezt élem én is. Itt és most materializálódik látomása. Túlmutatva rajtunk, túlmutatva önmagán is. Mondhatnám: ez a meztelen igazság. Sorai mögül csupaszon lép elénk a költő. Levetkőzve minden pózt abban a világban, ahol a pózolás, a színjáték – az egyetlen valóban járható út, az igazmondás vagy legalábbis az arra való törekvés helyett – már-már költői gyakorlattá válik. Aki így tud teremteni, azt érdemli, hogy eltemessük? Valóban – annyi társához hasonlóan – tömegsírt érdemel? Tudom, túl erősnek tűnik a kifejezés: tömegsír – borzalmas emlékeket ébreszt. Hogy jövök hozzá én, aki még alig nőttem ki a földből ahhoz, hogy efféle durvaságokat épp a köztudomásúan érzékeny rezdülésű költészetre alkalmazzak? Sajnos éppen az a szörnyű, hogy nem írhatom másként. Egyszerűen azért, mert kénytelen vagyok már most (utam elején) felismerni, hogy a költészet/irodalom helyzete manapság nem más, mint menetelés a saját sírja: egy tömegsír felé. Attól tartok, maga is benne végzi mind, aki ezt belátni képtelen. Levonhatnám a konzekvenciát: nem vagyok józan, ha ebben a – csak számomra? – kilátástalannak tűnő helyzetben akarok még valamit a világtól. Hát, be is látom: csakugyan nem vagyok józan. Az igazat megvallva nem is akarok az lenni. Mert borzadok mindattól, amit ma józanságnak neveznek. Hogy mért készülök mégis egy költőt, Bókkon Gábort bemutatni? Egészen pontosan: a mégis miatt. Egyetlen kiút a bele nem törődés. De hallja-e ezt valaki?


Azt hiszem, bárkinek, aki Bókkon verset olvas (főként ha az olvasás elmélyüléssé emelkedik) hamar feltűnik – a konkrét tény ismeretének hiányában is, miszerint Bókkon a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola ütő-főtanszakán végzett, tehát képzett zenész – nemcsak a zeneiségre való hajlama, hanem a kifinomult hallású zeneművész tiszta vershangja is. A zene megnyilvánulása a versben. De pontosítanék. Nem költészetének különálló eleméről van itt szó, s nem a verset maga alá rendelő zenélésről. Hanem többletről, gazdagodásról, ahogy zene és kép egységgé forr össze. Nem csupán a konkrétan zenei indíttatású művekben – amilyen például a Beethovennek ajánlott Zenehallgatás („Te vagy most a hegedű / Keserű halvány derű / S amíg a nap lemegy / Fa és fű úgy remeg / Fáznak / Te vagy a barna bánat / A hangok szólnak fájnak / Talán csókolják a szádat / Zene és Te – milyen varázslat / Kutyám csahol / S Délen valahol / Az alkony nekidől a háznak…”) – de ezeken felül is a legtöbb Bókkon versben. Hol szoros, szinte egymásra feszülő sorokban teremtve meg a költészet összetéveszthetetlenül bókkoni atmoszféráját („Jó lenne egyszer megölni téged / Virágot nyitna kiömlő véred / Nap-tested barnán avarba hullna / Siratna pengőn déli szél húrja”), hol prózába hajló egyszerűséggel („Halott szemünkben el nem ért csillagok úsznak / Csontjainkban tudjuk: a megváltó késik”), de minden esetben belső egységet teremtve.


Azt hiszem, idő kell hozzá, hogy ez a Bókkon által nyilvánvalóan megteremtett belső egység az olvasóban kitisztult képpé formálódjon. Mint mikor a fák árnyékai elúsznak lassan a megtalált tisztásról, hogy mind nagyobb sávját fürdesse a napfény. Az ember egyszer csak észreveszi: mint a tisztást, őt is átjárja a sugarak melege. Már együtt lélegzik vele. Aztán kezd kitágulni mindaz, ami a körülöttünk lévő világból érzékeinkkel felfogható. Hallhatóvá válik a levelek zizzenése, a lombok susogása, a kórusban éneklő madarak változatos hangja. S ahogy mind tisztábbnak tűnnek az apró részletek, érezzük: mindez mégis, minden parányi finomságával együtt, egyetlen egészet alkot. Olyan véglegesség, teljesség árad belőle, amit képtelenek lennénk megbontani, csak részévé válhatunk.


„Mondjátok, ki félt engem? / Én senkit nem szerettem, / S kit szerettem, elhagyott. / Tudom, hiába kiáltoznék, / Befalaznak a holnapok.” – Itt, a Bókkonhoz hasonlóan tragikus-rövid életű József Attilának ajánlott vers idézett soraiban felfedezni vélem ezt a véglegességet. Tömören, egyszerűen megfogalmazott sorok, tiszta csengés, és megint a megvalósuló egység. Világosan látszik, hogy Bókkon, ha zenei, mennyire nem öncélúan az. Öncélúság alatt azt a külső csengés-bongást értem, ami első olvasásra fülbemászó lehet, mint egy népszerű, könnyed dallamocskára épülő zongorafutam, mögötte azonban csak üresen koppanó szavakat, semmitmondást találunk. A Bókkon vers egyszerűségében nincs szó ilyesmiről. „Mondjátok, ki félt engem?” Mi ez, ha nem az őszinte kétségbeesés (ha egyáltalán még kétségbeesésnek lehet nevezni a reményvesztettség legvégső fokát) keserű hangja? „Én senkit nem szerettem, / S kit szerettem, elhagyott.” Két sor – kettős tragédia. A manapság annyira divatos posztmodern zagyválás minden fogását eleve kiküszöbölő, valódi megszenvedettség. Nem az én kusza sorok mögé rejtegetése, hanem – épp az egyszerűségében ható – kitárulkozás. „Tudom, hiába kiáltoznék, / Befalaznak a holnapok.” A legsúlyosabb mondanivaló: a kikerülhetetlen, a teljes kilátástalanság okozta fájdalom pengeéles képe. „Befalaznak a holnapok.” – Ezt egyszerűen nem lehet másként képzelni. Nem láthatjuk magunkat virágözöntől illatozó réten, amint a holnap (a beteljesült) könnyű, fátyol-finomságú falát áttetsző, súlytalan párából vonja körénk. Kérlelhetetlenül ott a teljes elszigetelődés, embertől, világtól, végső soron elidegenedésünk az élettől. Személy szerint sokkal súlyosabb tragédiát látok ebben a két sorban egyvalaki, vagy akár Bókkon Gábor sorstragédiájánál. Mert például a magamét is látom – de önmagában még ez sem nyom sokat a latban, mondhatná is rá mindenki: az én bajom. Azonban a magamét is csak azért látom (s nem némafilmként, „előpergetve” a jövőt, hanem bőrömön tapasztalva, a jelenben), mert költőként talán elmondhatom, (sajnos?, szerencsémre?) van némi közöm a költészetnek nevezett „valamihez”. (A „valami” alatt azt értem, aminek manapság hiszi az ember és költőtársaim nagy része a költészetet, nem pedig a bennem kialakult, lényegiekben eltérő képre gondolok.) Úgy érzem, a költészet helyzete, jelene – személyes, folyamatosan megélt jelenem. Tragédia, mert elszigetelődése, „befalazódása” sajnos egyre bizonyosabbá válik. Ennek két síkon történő realizálódását tapasztalom ahogy 15-25 éve egyfolytában tapasztalhatjuk Bókkon Gábornál is. Izolálódik a költészet, egyrészt az olvasótól, másrészt önmagától, saját testétől, lelkétől. Az olvasótól, mert ha van is, egyre kevésbé van versre hangolódva s ő maga is egyre kevesebb, maroknyi, mondhatni: nincs. De vajon miért nincs? Ki, vagy mi tehet róla? – A válasz egyszerű – vágnák rá sokan – manapság a költészet a bérből-fizetésből élő polgárnak (a polgárok államát éljük – nemde?) „magas”, ért-he-tet-len. Ez az egyik „magyarázat”. Épp az ellenkezőjét állítja a másik: Annyi a költő! Mi az ma? Verset írni mindenki tud… – Rosszul gondolom, hogy ez az általános nézet? Saját tapasztalataimból indulok ki, azok pedig nem valami fényesek. De nem hibáztathatom a nemlétező olvasót azért, mert nem létezik, és azért sem, mert költészetnek hiszi mindazt, amit a napilapokban, folyóiratokban „vers” címszó alatt olvas. Vers – ez mindig is tág fogalomnak számított, nem állítom, hogy mára leszűkült. A határt meghúzni jó és rossz között félelmetes, szinte lehetetlen vállalkozás, kiváltképp ha ilyen könnyűnek látszik. De mégis, nehéz-e felelni arra, hogy bűnnek, vagy erénynek számít embertársaink életének sorozatos kioltása? Feltételezem a választ: a gyilkos bűnös. Nos, ezek után, mért számít ma leginkább erénynek a költészet – vagyis legszebb, legjobb, legigazabb emberi valónk – kiirtása a versből? Ez az, amiről az olvasó nem tehet (hacsak azért nem, mert már nem is vár mást); nem felelhet a költészet „befalazódásáért”. Hogy pedig annyi volna ma a költő? Én keveset ismerek. Sok olyat igen, aki alaptalanul a legkevesebb mesterségbeli tudás, de még az ösztönös ráérzés hiányában is annak mondja magát, és jó csomót, akiben megvan a lehetőség, vagyis: a tehetség. Amit gyorsan elherdál, sőt kiirt magából. Az önmagából kiforduló világ, biztos vagyok benne, nagyban hozzájárul, hogy ez (a tehetség) többnyire kevésnek bizonyul. Elkallódik, vagy kukába hajítják, ahogy manapság a nemkívánt újszülötteket. Vérszegény fűzfapoéták persze mindig is voltak, és mindig is lesznek. Ki bánta? Mellettük ott terebélyesedtek óriás platántömegükkel a nagyságok. De szándékos gyilkosságról korábban nem volt szó. S aki még mindezek ellenére magában hordja, sőt kihordaná a régi – de időtlen – erényeket, az már „hiába kiáltozna”, azt „befalazzák a holnapok”?! Hol vannak már a folytatható költői hagyományok, az elődökhöz való kapcsolódás természetes vágya? Fel nem foghatom, hogy ez miért hiányzik korunk felnövekvő költőgenerációjából egyre inkább. Hiszen a kisgyerek is szülei kezébe kapaszkodik, amíg egyedül minden lépést bizonytalannak érez. Most hasonlítsam az ifjúságot makacskodó, önfejű kisgyerekek sokaságához, akik minden áron egyedül akarnak átsétálni a legforgalmasabb főúton, ráadásul épp amikor a legnagyobb sebességgel közeledik egy kíméletlenül mindent elsöprő autócsorda? – Semmi kedvem hozzá.


„Nagyszerű értékjelző vonás Bókkon költészetében, hogy a tradíciót nem kiégetni akarja magából, hanem megújítani. Azaz: ott élni vele és akkor, ahol és amikor az szükséges. Nem dísze tehát, nem kosztüm a múlt (költészete), nem idézet a saját szó helyett, nem a könnyebbik megoldás. Nem művégtag, hanem szerves alkateleme a Bókkon-vers egészének.” – olvasom Kárpáti Kamil egyik Bókkon-tanulmányában. Ezek szerint, a hagyományokat nemhogy folytatni, de megújítani is lehet, sőt szerves alkatelemmé tenni. S valóban, nagyszerű élmény volt fölfedezni Bókkon költészetében a kapcsolódni akarás és tudás kiaknázhatatlan kincsesbányájának feltáruló mélységeit. Konkrét költők hatására gondolok: József Attilára, Traklra, Füst Milánra. Bókkon esetében, aki egyre súlyosbodó, testére-lelkére ránehezedő betegsége miatt fiatal korától kezdve együtt élt a sarkában ólálkodó halállal, könnyen megérthető, mért talált lelki társat kezdetekben a fiatalon sínek közé halt József Attila, később a csupán huszonhét évet élt öngyilkos osztrák költő, Georg Trakl, és mindhármuk közül talán a legnagyobb súlyú (s főként ami a Bókkonra gyakorolt hatásukat illeti, biztosan az) Füst Milán komor hangú költészetében. Mindezen lelki társulásban Bókkon nagysága: az újjáalakítás. Válogatás egy rablott holmival teli zsákból – mi az, amit hasznosítani tudok, egészen a magamévá tenni, sajátomként viselni.


A trakli rezignált hang, a mardosó magány, az elmúlás véglegességének, visszavonhatatlanságának képei így formálódnak újjá a Bókkon-versben. Átveszi az expresszíven villódzó képalkotás technikáját, de saját, szubjektív költői énjének hozzáadása, egyéni látószöge teszi mégis összetéveszthetetlenül bókkonivá: „Anyám méhéből kiszorultam / Bűntelen csönd földjéből kiszakadtam / Kelyhe megtartó bíbor fényéből kizuhantam / Visszavonhatatlan / Pedig nem akartam / Sarjadó körmökkel távolodó húsába kapaszkodtam / Kristályos fehérség ragyogását összeszartam / Vöröslő pofával tüdővel szavakat nem tudva ordítottam: / Kibírhatatlan / Én nem akartam”.


Egy másik, szintén Traklnak ajánlott versében bukkantam a következő négy sorra: „Milyen erős nedvdús az új tavasz! / Ezernyi levélben érben zöldell / Nem csoda! A domb mögötti réten / keveredik el kedvesem arca a földdel”. Már e néhány sor olvasása után megdöbbentő, milyen – a morbiditásig fokozódó – groteszk légkör teremtésére képes Bókkon egyetlen erőteljes képben feszülő ellentéttel. Itt még előtte e hang kiteljesítése, de már előképezi ez a legérettebb Bókkon-költészet egyik fő vonalát.


Másfelől úgy hiszem, a Füst Milánnak ajánlott versek négy darabból álló ciklusa is – az előzőtől eltérő vonalon – a „nagy elődök” közé vágyakozás és emelkedés példája. (Valójában a Bókkon Gábort ért költői hatások teljes szétválasztása, ízekre szedése lehetetlenség, nem is készülök erre. Hiszen nem egy motorikus gépezet szériában gyártott alkatrészeiről van szó. Azt tartom nagyszerűnek, ami minden – szerzett és birtokba vett kincsek – összességéből végül is megszülethetett. Egy, leginkább ahhoz hasonlítható lelki folyamatban, – ahogy a nemesfémet, az apáinkról-anyáinkról ránk maradt apróságokat, a nagy becsben tartott családi örökségeket, s a magunkéból hozzátehető értékeket egyetlen új, – annak tudatában, hogy valódi tökéletesség nem létezik – tökéletesre csiszolt, kalapált ékszerré olvaszthatjuk, ötvözzük, formázzuk össze.)


Füst Milán úgy van jelen Bókkon költészetében, úgy olvad bele mély, telt zengésű zsoltáros hangon, ahogy test és lélek is csak kiválasztott, ritka pillanatokban forrhat eggyé. Átvilágítva sem a silány minőségű utánzatok szintjén, nem egy pénzhamisító műhely termékeként születik újjá Bókkonban ez a költészet. Nemcsak megmerítkezés benne, de a feltámasztása. Olvasztótégelye egyben minden keserűségének, fájdalmának, reményvesztettségének. Mégis, ha valami megmenthette Bókkont a korainál még koraibb (mert maga választotta) haláltól, ha valami jelenthetett még (ideiglenesen) kifelé vezető utat – az önmarcangolásból; a világgal, emberrel, szerelemmel való leszámolásban is az a lelke legmélyéről felgyűrűző ima. A vers – mint menedék. Mentőöv, amit a fuldokló saját magának nyújt. Bókkon olyan társra lelt Füst Milánban, illetve Füst Milánnak benne új hajnalra ébredő, tovább élő költészetében, ami csak ritkán adatik meg. Mert bárki befogadhat házába egy tomboló vihar elől menekülő, agyonázott idegent, átmenetileg szállást is kínálhat neki, tetőt a feje fölé. De csak kivételes esetben történhetik meg, hogy az ázott-fázott szerencsétlent nemcsak házába, de otthonába vezeti a vendéglátó, asztalához ülteti, megosztja vele, amije van. Több is az egyszerű adakozásnál. A lelkirokonra találás különös módja – kezét nyújtja, mert szükségem van rá, és mert képes vagyok belékapaszkodni, elérhetem. Nem áll szándékomban misztikus szférába emelni ezt az azonosulást, újratestesülést (– hacsak nem az újratestesülés szférája maga a misztikum), de vajon tényleg csak úgy történhetik, hogy a költő (az élő, az újraíró) talál rá a hozzá legközelebb álló költői hangra, s nem a költészet (a bennünk, benne újjáéledő) fogja kézen, vezeti kitaposandó ösvényén előbbre és előbbre a költőt?


„Uram én hajnalokban mosom szemeimet / és éjszakák fénye ráncolja arcom / Vagyok mint a megsebzett fiatal fa / kinek testét felzabálja egyre növekvő sebe / és fájdalmában meghajlik / lombjai mögé rejtve arcát / Mert hiába szaporítom jótetteimet – / ahogy kérted / Fertelmes nyálukat arcomra fröccsentik / sebeimbe teszik hitetlen ujjukat…” (Versek Füst Milánnak III.) Ahogy a felgyülemlő keserűség sorról-sorra nagyszabásúbbá kibomló, minden pórusában kitapintható képpé alakul bennem, s a terebélyesedő hang hangzássá öblösödésének minél mélyebb régióit próbálom befogadni, akarva-akaratlanul is úgy érzem, mintha megnyitna ez a mélység egy másik barlangjáratot, ismerős hangzás felé törne utat. Ott, a járat túlsó végén, ahonnan fény szűrődik, már tisztábban vélem hallani: „Ó uram, engem bántanak – – – / Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghúzódom / És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, / Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak – – – // Ó Uram, én mozogni nem kívánok – – – / Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek: / S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok / És kijövök és piszokban élek – – –” (Füst Milán – Zsoltár) Most, a fényteli mélyedésen innen, folytatódik a járat, újra visszafelé kanyarodik, visszafelé és mégis előre visz, mintha korlátait ledöntve megnyílna az idő. – „Legyőztem a tűzarcú démonokat az egyszarvú / bikát és a csillagok közt vágtató / döghalál-patájú mént / De velük az emberi gonoszokkal nem bírok / Uram / Büntesd meg őket keményen! / Megmutatva arcod penge-szigorát / vagy szólíts magadhoz! / Akkor indulok mezítláb láthatatlan városaid felé / mert itt csak megromlik jóságom / és most hajnalok könnyes szememben / mondanak / Hallgass meg engemet!” (Versek Füst Milánnak III.) Mikor egyetlen járat köt össze két barlangmélyedésnyi fénylést, összekapcsolódik múlt és jelen, vérkeringéssé alakul. – „Én sírni sem akarok: és szemeim / Mély kútjai a vizet zuhogva ontják – – – / Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim – – – // Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják / Hűs, tiszta örök ágyam tiszta angyalok – – – / Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? – – –” (Füst Milán – Zsoltár) Ha létezik út „lélektől-lélekig”, hiszem, hogy ez az, a megtalált. És minden keserűségében, fájdalmában, kilátástalanságában is a beteljesülés. Úgy értem: költészet.

 

A Füst Milánnal való, meghatározó találkozástól – megtartva minden addig szerzett értéket, a felfedezett lelki közösség gyarapító kincseit – Bókkon Gábor költői útja tovább vezet. Fejlődését azonban nemcsak lépcsőfokonként, hanem rétegeiben is érdemes megvizsgálni. Hadd vegyek most nagyító alá egy talán aprónak tűnő, de jelentős részletet, amely a Bókkon-vers fejlődésében, kiteljesedésében fontos szerepet játszhatott.


Kárpáti Kamil már idézett tanulmányában figyeltem fel a következő sorokra: „…kezdettől fogva nem sok figyelem esett a soroksári szülőföldhöz kötődő (…) versek legfőbb hozadékára, az egyszerre ősi és modern képteremtésre; e képeiben pedig a zeneművész Bókkonra ható Rátkay Endre európai szintű festészetének nyomára (…) holott Rátkay ikonosztázai és a soroksári temető kalapos keresztjeiről festett képei nélkül Bókkon Soroksári oltárképei sem születhettek volna meg.” Kétségtelen, hogy a költő minden élmény magába gyűjtője, újjáalakítója, a művészettel való találkozásnál magasabb rendű költői élmény pedig talán el sem képzelhető. S azt egyáltalán nem csodálom, ha Rátkay (aki ráadásul „a Bókkon családtól karnyújtásnyira, a szomszéd párhuzamos utcában élt és dolgozott”), vagyis a Rátkay teremtette költői világ mély, jól kivehető nyomokat hagyott Bókkon költészetében. Hogy miért merem mindezt ilyen határozottan kijelenteni?


Jómagam, szerencsés helyzetem révén, már tizenöt évesen megismerkedhettem a festészetnek ezzel a különös, soha nem látott világával. A Gaál Imre Galériában, ahol faltól-falig ér a Rátkay-Aranyikon, gyakran megfordulok. Mégis, minden alkalommal az újdonság varázsával hat, mindig felfedezek benne valami izgalmasan ismeretlent. Egyre inkább ámulatba ejt az is, amit századszor látok. Semmihez sem hasonlítható, hihetetlen erővel vonz újra és újra magához. Elvarázsolt világ, titokzatos fényű barlang nő köré. Átlépés ez egy másik, valóságon túli dimenzióba; és mégis maga a valóság, a benne lüktető élet. Ha a költészet fogalmát a vers oly nehezen kitapintható határain túlra tágítani lehet, ezt a világot nemhogy költőinek, de habozás nélkül költészetnek nevezem.


A Soroksári oltárképek – négy rövid, egymástól különálló strófából alkotott, erőteljes képsor – talán nem tartozik a legkönnyebben megközelíthető Bókkon-versek közé. (Lehet, hogy épp ezért kedvelem.) Mégis van benne valami, amire az olvasó rögtön felfigyel, valami más, valami több. Nemhiába, hogy 1983-ban, a Könyvvilágban Tandori által bemutatott Bókkon első és utolsó, életében megjelent verseskötete, a Néhány szó a tigrisekről (Kozmosz, 1982), ajánlásához a kötetben közzétett versek közül éppen a Soroksári oltárképek csatlakozott. Így indul ez a négy gyöngyszemet egymásba fűző verslánc: „Cigány madonnák barnasága / Ráég lassan az ikon-tájra / Esőszakállas aprószentek / Mezítláb-halkan töprengve mennek”. Tényleg olyan a közeg, mintha egy festett kép – egy ikon, egy varázslat a sok közül – kelne új életre. Mikor a látvány maga a költészet, mi kell még hozzá, hogy verssé érjen bennünk? Épp csak a költő hiányzik, az újjáteremtő, aki képből képet alkot – ahogy a látványt lefordítja a maga nyelvére, versre. „Pipacsok szöknek be a templomtérre / Szárukban kering az éjszaka vére / Megsebzett száruk zarándok imája / Görcsöt köt az éghasító fákra” Minél nagyobb hatást gyakorol rá a látvány, annál szuggesztívebben vetíti elénk. S egyre szuggesztívebb, ahogy a valóságtól mind inkább elrugaszkodik. Ez már a szürreális közege. A lehetetlen hitelesítése. „Sárkány-gerincek gyökérrel befutva / Szárnyas harang kondul / Ráterül az útra / S felfeslik az este / Pergamenlágy teste / Pikkelyes az ég” Itt minden sor egyforma odafigyelést igényel. Mert az egész egyetlen, teljességében látható képet alkot ugyan, mindez azonban több apró, külön-külön is értékelhető mozzanatból tevődik össze. A hat sor szoros összetartója nemcsak a kaleidoszkópszerűen egymásból kibomló pillanatfelvételek egységbe forrása, hanem a belőle, mögüle kicsendülő finom zeneiség. – Ahogy öt-hat szótagonként ritmikusan széttagolva, összekapcsolva a sorokat, az a „szárnyas harang kondul”, látom, hallom, érzem, amint ólomsúlyú teste súlytalanul meglendül, jobbra-balra leng. „Padokra ülnek elázott angyalok / Júdás mindennap elárul minket / Ezüst lovak patája csillan / Fényükben száradnak foltozott ingek” Mikor – szinte látomássá nőve – az erőteljes képsorból felépülő látvány túlmutat önmagán, mindaz, amit érzékszerveink első pillantásra képesek befogadni, még kevésnek bizonyulhat a mélyebb rétegek kivetítéséhez. Nemcsak érzékelnünk kell, de jellé, jelrendszerré alakítani – vagyis nemcsak a közvetlen látvány lényeges, hanem az is, ami amögül, annak fokozatos kibontásával tárul elénk. S amire ott, a legmélyebb rétegekben végül is rábukkanunk, már sokkal fontosabb a felületnél (a közvetlen látványnál): az egész tartóoszlopa. Együtt él itt szépség és nyomor, szegénység és a mégis jelenlévő (mert magunkból, énünkből hozzáadott) gazdagság – az ingek foltozottak, de ezüst lovak patafénye szárítja őket, az angyalok közénk ülnek, de elázva, Júdás pedig minden időben köztünk van. Kétségtelen, hogy amire Bókkon itt rátalált, a képalkotásnak ez a nagyszerű technikája, a testet öltő lehetetlen sziluettjének minduntalan körbeollózása későbbi, legérettebb műveire letagadhatatlan hatással bírt. Kárpáti Kamil is írja, hogy Bókkon a Soroksári oltárképek nélkül „nem jutott volna el a Novemberi impromtukban a régit és az újat egymásba merészen átfordító, szikrázóan fölényes képalkotó technikájáig”. Ez pedig (Novemberi impromtuk) már valóban nem előfutára a legérettebb Bókkon-hangnak, hanem maga a kiteljesedés. 1982-ben megjelent verseskötetében ugyan még nem szerepel ez a nagyszabású mű, de a későbbi Kinyitom az időt c. antológiában (1987) Bókkon életében megjelenhetett. Csakúgy, mint a Kálnoky Lászlónak hódoló Mi vagyok én? című, másik vitathatatlanul legátütőbb erejű Bókkon-alkotás.


Azonban ha a Bókkon-költészetet rétegeiben vizsgáljuk, e művek jobb megértéséhez feltétlenül szükségesnek látom, nemcsak a Bókkont ért hatások elemzését, de kiteljesült költői hangja, énje talán legmeghatározóbb elemének feltérképezését. A Bókkonról megjelent kritikákat ismerő olvasó bizonyára jól tudja, mire gondolok. Hiszen Eörsi Istvántól Tandoriig mindenki szólt Bókkon „groteszk szemléletéről.” Azt hiszem, a „groteszk” kifejezés Bókkon esetében igen összetett jelentéssel bír. Groteszk – avagy a világ egy torz tükörből nézve? Valóban. De mi történik akkor, ha a torz tükör maga a világ? Bókkon ha groteszk, önmagáért az. Mert e furcsa világszemlélet nemcsak a saját és az őt körülvevő élet torzultságainak lenyomata, hanem egyszerre védekezés, menekülés is belőle. „Grosze karácsony stile naht gyertyák és szívek égnek / Flambírozott kis cián eltartott old nénikének / – A lakás már musz nagyon gyerekek folyton csak nőnek / Asszony nervöz vagy frigid – álmában ölelik szörnyek / Én lenni pszichoszomatik mész gyűl fáintul érbe / Plusz bennem kvártélyoskodik gyöngéd nyombélfekélyke” – E sorokkal indul a kétségtelenül leggroteszkebb Bókkon-versek közül való Karácsonyi üdvöske. Mik lehetnek az összetevői e hihetetlenül felfokozott groteszk költői hangnak? Mi vált ki belőlünk egyszerre nevetést, s mégis valami kínos, feszengő, már-már szorító érzést? Mintha sodorna valami felé ez a kicsavart képsor. Valójában nem is a képsor kicsavart, hiszen világosan látjuk, mert láttatja, megjeleníti minden mozzanatát. Inkább a kifejezésmódon ütődik meg a tiszta magyar költői mondatokhoz szokott olvasó. „Grosze karácsony”, „nervöz asszony”, „fáintul”? Hogy tűrnek nyomdafestéket, ráadásul versben ezek az idegen kifejezések? Pedig nagyon is helyén van minden. Éppen a meghökkentésben rejlik az ereje. Mert a döbbenetes túlzások mögött mégis érezzük a megszenvedettségében súlyos valóságot. A sorstragédia az, ami felé sodródunk, miközben a hangvétel egyre morbidabbá válik: „Koporsót vettünk herciget nyugodt lesz abban álma / Diófa alja jó kemény nem szaggat majd a háta / Flambírozott kis cián nem is kell nekünk én látom / Tessen belé feküdni – zsenge a deszka mint bársony / Utószor megcsókolom ágyő dárling gudbáj kedves! / Míg csendben hull a hó – gyerekek lágyan szögezhettek!” Elképzelem ezt a morbid helyzetet. A szituáció valahol hasonlít egy Chaplin-burleszkhez. Nem a helyzetkomikum értelmében – mert ki állítja tisztán magáról, hogy sosem nevetett még más kárán? – hanem abban, ami a közvetlen, nevetésre ingerlő élményen túl van: a direkt látvány mögötti valódi többletben rejtőzik. Ami ha eljut hozzánk, nevetésünkbe is valami keserűséget csempész. „Eltartott old nénikének komfortos lakhelye készen / Macskája mellé helyeztük örök lux Ordasréten / Grosze karácsony stile naht gyertyák és szívek égnek / Röpdösnek mázsás angyalok szájukból fröcsköl az ének” A záróakkord már nemcsak morbid, nemcsak groteszk, de keserűen önirónikus. Azt mondják Bókkonról, az ösztöneiben volt, hogy nem tudta másképp nézni a világot. Persze ha ösztön, a költészet mint a legösztönösebb dolgok egyike az első, ahol ennek megtalálhatjuk a lenyomatát. Ha ehhez hozzáírjuk Bókkon negatív élettapasztalatait, világos a képlet. De én azt hiszem, tudatosan is törekedett erre a hangra. Hogy másképp írni nem tudott, nem igaz, hisz eddig is számos példával bizonyítottuk az ellenkezőjét. Tudatosan alkalmazott költői fogásnak érzem a Karácsonyi üdvöske rímtechnikáját – ahogy az egész versen végigvitt páros rímeléssel még inkább alátámasztja groteszk hangját, jobban kihegyez minden csattanót. S nem lehet véletlen, sőt kiszámított a végig megegyező szótagszám is. Mégis minden tudatos elem ellenére úgy érezzük, mintha egyszerűen csak „kifolyt” volna a vers Bókkonból – diktáltak, s ő szorgosan jegyzetelt. Talán nem is tévedtem rossz ösvényre. Talán valóban ezt teszi minden költő – súgást hallgat, s nemcsak hogy hallgat, de meg is hallja, s az a legjobb esetben verssé alakul. Vagy a legújabb tudományos kutatások már megállapították, milyen tekervényes úton „keletkezik” a vers? Talán képletbe is írható?


Aki idáig követte Bókkon Gábor költői kibontakozását, már tisztán kell látnia: nem közönséges versfaragóra akadt. Sokféle hatást, sokszínű hangot, sokrétű tapasztalatok sorát magába gyűjtő, s egyetlen tömbbé gyúró versvilága nem hullt darabjaira, nem porlott szét, nem őrölte fel sem saját keserű sorsa, sem embertől, költészettől egyre inkább eltávolodó kora – korunk. Megszilárdult. A Karácsonyi üdvöskében megszólaló morbid-groteszk hangú költő ösvénye egyenesen vezet a Mi vagyok én?, a Novemberi impromtuk költészetéhez, vagyis: a végállomáshoz. Ez a végállomás azonban nem egy életen át folytatott küzdelem feladása, nem visszavonulás, hanem a szembenézés – tehát a felemelkedés. Bókkon nem von vissza semmit eddigi – felmutatható – eredményeiből, nem akar más utakat keresni. Egyetlen útnak továbbra is – és mindvégig – az eddig jártat tekinti.


Mikor felteszi a kérdést: „Mi vagyok én?”, valóban látni és megmutatni akarja önmagát. Bármilyen bőrbe bújik is, bárhogy cserélgeti az álarcokat, ott rejtőzik mögötte kitapinthatóan a valódi én. Minden sorral újraindul a vers, de minden sorral továbblép. Minden mondatban a lehetetlenből épít feszülő ellentétet, de éppen ez válik átjáróvá lelke legmélyéhez. S hiába kapjuk a legkülönbözőbb válaszokat, ez az összetevője mindnek, hömpölygő áradata így alkot egységet. Mert lehetek „a penge gyöngéd áriája az átmetszett gégén”, „műtő szeméttartályába hajított mosolygó embrió”, „az égből alámeredő vaskampók sűrűjében bekötött szemmel vágtató vérző lovas”, „életúnt magzat”, vagy akár az a „behízelgő rokonszenves bársonyos hang mely a hajnali félálomban üvöltő-sikoltó tiltakozásod ellenére készségesen felsorolja pontos helyét, módját és idejét…” – egyszóval lehetek bármi, a lényeg ugyanaz. Én vagyok. Bennem van. Ahogy önmagamból kiindulva önmagamba érkezek vissza: „a szüntelenül nyüszítve dübörgő kérdés: / mi nem; – s mi még?!” Szinte hihetetlen, hogy ez a lecsupált, egyszerű mondat – annyi összetett kép, annyi szélesre nyúló verssor után – megállja a helyét. De mintha pont kristálytiszta egyszerűségében rejlene az ereje. Mikor már-már úgy érezzük, végtelenbe nyúlik ez a különös én-listázás, egyszerre újra szembetaláljuk magunkat a kérdéssel. S ekkor döbbenünk rá, hogy a valódi lényeg nem a hosszú és változatos felsorolásban bújik meg, hanem magában a kérdésben: „Mi vagyok én” „Mi?” – formám, anyagom, alkotó elemeim, testem, lelkem. „Vagyok” – létem, materializálódásom, tudatom. „Én” – egyetlen, megismételhetetlen valóm. És a kör bezárul. Mert akárhonnan nézzük, bármerről közelítünk, éntől énig jutunk. Mivel a kérdés: „Mi vagyok?”, már egyértelműen magában hordja a legelemibb lényeget: „én vagyok”. És magában hordja a tragédiát is. Mégpedig azt, hogy az én többnyire csak (tudatával felfogható) léte végéhez közeledve ismeri föl igazán, hogy volt egyáltalán léte. Persze már a legtöbb kamaszt foglalkoztatja a kérdés: mit is jelent lenni, ki vagyok én, s miért pont én vagyok? De vajon hány esetben sikerül eljutni a mélyretekintő önelemzésig? Hogy túl sokban, nem hiszem. Itt, ebben a költészetben sikerült.


Ami mindezek után hátra volt még: a Novemberi impromtuk nagy összefoglalóa. Bókkon itt már mesterien használ minden költői fogást, ami a birtokában van. Füst Milán, Trakl, József Attila költészetének kiválasztott mozzanatai szerves részévé váltak a Bókkon-hangnak. Az pedig erőteljes, egyéni, saját hang, akkor is, ha Lorcának hódol. A virtuóz képalkotás technikája, a Soroksári oltárképek első hajtásai dús termésű lombbá értek. Jellegzetes groteszksége kifinomultabbá válik, zenei hangzása kiteljesedik. „És felfénylene és zengene a halak gyöngy-szíve / „értől az óceánig” / Míg csókollak sivatag-szép számmal / fény-esős szemedtől hófödte bokádig” – Ünnepélyes, mintha kihullana belőle minden szenny, mocsok, ami az őt körülvevő világból rárakódhatott, beleivódhatott. Száz színű, száz hangú, mintha a világot akarná befogadni, megélni és megírni – mély tengerek titkait, beláthatatlan sivatagokat, felhők fölé nyúló hegycsúcsokat. Máskor egyetlen sorba sűrítve, apró mozzanatokat megragadva tár elénk egy-egy törékenynek tűnő képet, mint „Belélegzem mosolyod…”, vagy „Méhedben szép leszek”. Az irónia, a gúny finoman ível át egy gazdag szépségű, kitisztult hang csarnokába: „Narancsmosolyú! Sosem nevettél / Ma láttam, mért: hiányzik két fogad. / Szép vagy, ne félj! S a lyukacskákba én majd / Szerkesztek piciny hófényű csillagokat…” De minden szépségben, a kívánt és felfedezett boldogság befogadása mögött már ott bujkál valami baljós előérzet: „Egy nap kilépsz a zsákmányra-leső éjszakába / Tarkódra lesújt tőrös angyalok mázsás szárnya / Sötétből sötétbe fordulsz bár Hold és só ragyog / – Vaksi szél szimatolja a szétoszló vérszagot” És megint egyre bizonyosabbá válik, hogy nincs menekvés. Egyre mélyebbre húz magába a kilátástalanság. Egyre tisztább a kép, ahogy az ideiglenesen megtalált remény, boldogság kikerülhetetlenül semmivé foszlik. „Állsz a dübörgő hömpölygő télbe / Magányod lángoló kigyúlt hajó / A föld porladó lesz Süllyedsz a lélegző mélybe / Nyomod elsimul mint kő után a tó” Aztán a reményvesztettség még egyszer kétségbeesett könyörgésbe csap át: „Ne hagyj magamra jaj ne hagyj magamra / Isten illatos elbitangolt barma / Hold-verítéktől gyöngycsatakos kanca / Fordítsd a szívem lánghavú hóhérló tavaszba!” Minden idézett sor magáért beszél. Ez teljes értékű költői hang, megalapozott, szilárd lábakon álló. Következik ez mindabból, amit – Bókkon kibontakozását végigkövetve – fokról-fokra fedezhettünk fel. Bármit írnék még, nem érne föl ezekkel a sorokkal.


Most tele vagyok élménnyel. Bókkon Gábor költészete által gazdagabbnak érzem magam. Ha egy költő már kerek tíz éve halott, azt hiszem, itt az ideje, hogy ne csak bennem, ne csak néhányunkban foglalja el az őt megillető helyet, hanem történjék ez így az irodalomban is. De én félek, nagyon félek, hogy Bókkon már akkor tudta, érezte, amit mi még csak sejtünk, amitől mi még csak tartunk:


Roncsolt szavak orációja
Mint gyufaláng fúl mohó hóba
Hiába a harmatfény áldozás
Elakadt vonat a feltámadás

Állok ahogy rángó szívű holtak
Torkomban földdel S hiába voltak
A gégéből kivérző litániák
Mert nem nyílt meg nékem szép szimmetriád

Hiába hát minden cafka zsoltár
Véremből emelt szárnyasoltár
Öled préme a mézes préda
Lesz hangya-hímek dús martaléka

 



Kapcsolódó anyagok:


Bókkon Gábor: E szép világ hát nem enyém? »
SZJA 1%!