Kritikák

A vers: hűség. Elsősorban önmagunkhoz való. Aki követi az igaz utat, az előtt minden nehézség, meg- próbáltatás ellenére is kitárulnak a bezárt ajtók, s még a legsötétebb, földalatti cellákba is belátszik egy darabka égbolt, szemei előtt mindig ott úszik kékje, ami öröktől fogva van, s örökké azé, aki részévé válni képes. De vajon hány költőt ismerünk ma, aki a vershez (önmagához) minden körülmények között hű marad? S hányan voltak, vannak, akik valahol félúton ledobják e súlyos terhet, s tet- tetett, vagy valódi közönnyel állnak tovább, vissza se nézve? Húsz évesen az ember még nem számol, hagyja, hadd pe- regjenek a napok, az évek, szinte mind így vagyunk ezzel. És később? A tollforgatók jó részének aztán a versírás afféle hobby, hétvégi mulatság, alkalmi depresszióoldó marad, a munka minden gondja (és öröme) nélküli, kötetlen létezés. S lesz-e bárki közülünk, aki visszanézve majd elmondhatja a Költővel: „Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam”…?


„Az ifjúságnak ajánlom könyvemet, aki még képes szívével látni és emlékezni. Kinek gondolatai a szárnyai.” – olvassuk Kárpáti Kamil Próbaakasztás című, 2016-ban, 1956 forradalmának évfordulójára napvilágot látott prózaválogatásának előszavában. Kétségtelen, csakis költő írhatta e sorokat, aki maga is egész életében szívével lát és emlékezik, aki felismeri, hogy a költészetnek, s vele együtt nekünk olyan holnapra van szükségünk, ahol a kimondott szó, a vers nem megcsonkított madár, de kibonthatja veleszületett szárnyait, s repülésének belső fénye van, mely képes bevilágítani még a fölöttünk elsötétülő égboltot is.

Márpedig az égbolt Kárpáti Kamil ifjúságának idején sötétlő hátát mutatja. A halottak hosszú évszaka ez, és a halálra váróké; a diktatúra vérengző kopói lihegnek a költészet sarkában, állig felfegyverzett gyilkosok űzik a szabadgondolkodót. Mégis épp e szorongatott helyzetben kezdenek élesedni annak a gyerekkor óta épülő költői magánuniverzumnak a körvonalai, melyben élethossznyi időre rendezkedik be, lakhatóvá téve nemcsak a maga, de a hasonszőrűek számára is, akik az alkotás világrahozatalában és befogadásában, újrateremtésében ismerik fel az emberiség lehetséges jövőjét. S ekkor jelöli ki magának az egyetlen járható utat a költő, szembenézve azzal, hogy a túlélésre csakis a belső szabadság megteremtésével – és minden körülmények közötti megtartásával – nyílhat esély. Ezt 2016-ban, sok évtized távlatából így összegzi: „Már réges-rég térré változott, ami idő volt. Benne élek. Többnyire egy cellához hasonlít. Én ugyan ebbe soha be nem tettem a lábam, most mégis belőle nézek kifelé. Még ha kinézhetnék! De ahhoz még rabnak se kell lenni, elég hogy hivatalában egy börtönigazgató hosszabb ideig szürküljön és kopaszodjon, ő is ráébred: cellából nem lehet kitekinteni. Nem az ablakban van a hiba. Hanem az emberben – hacsak föl nem kel, hogy kivívja a maga jogosultságát a szabadsághoz.”

Soha be nem tettem a lábam a cellába – írja, miközben tényszerű: 1949-ben letartóztatják, s fegyveres összeesküvés vádjával elítélik. Mindössze húsz éves ekkor; első kötetére, a Hajnali gyümölcsösre a zúzda vár. Pedig a kamaszkorból épp csak kilépett költő hangja már korántsem csupán a zsenge ifjúé. Világában a gyermekkor varázslatos emlékké- peinek visszaidézésétől a második világháború, s benne az elvesztett első nagy szerelem borzalmának átéléséig a XX. század közepének lírája, vele a még karnyújtásnyira lévő Nyugat a folytató hangján elevenedik meg:

Hét és fél évet rabolnak el ifjúságából a Rákosi-diktatúra politikai börtönei – az Andrássy úti ÁVH-pince után Kistarcsa, Recsk, a Fő utcai katonai börtön, Vác, Tatabánya és Márianosztra válogatott pokolbugyrai követik egymást felváltva, ám megszakítás nélkül –, amíg 1956-ban a forradalom kiszabadítja. – Lehet-e hét és fél év rabságot semmissé tenni Lehet-e hét és fél év cellasorát kitörölni az emlékezetből? Semmiképpen. S főként lehetetlen ez a költő számára, aki az Emlékezés technikájának lényegbevágó mivoltát így fogalmazza meg versében:


Vagyis születéstől a halálig sorsunk minden mozaikszeme elidegeníthetetlen tőlünk; ráadásul több is ennél: születésünk és halálunk olyan kollektív egész része, melyet akarva-akaratlanul is magunkban hordozunk teljes életünk során. Kitörölhetetlen. Miként a kezdeti, öntudatlanul boldog pillanatunk – anyánkra való legelső rácsodálkozásunk–, úgy a létünk végességével való folyamatos szembenézés is az. A költő esetében tehát, aki ilyen világosan tudja, miként lehet és kell emlékezni, még szürreálisabbnak tetszik a sokszoros ellentmondás: hogyan lehet kinézni a cellából, melybe sosem léptünk be? S hogyan lehet kinézni, ha ablakai valójában: vakablakok? – Végső soron az idézett mondatokban ott a válasz, mely egyben visszavezet kiindulópontunkhoz is: csak a belső szabadság teremthet olyan helyzetet, amiben – bármennyire is mélyül a körülvevő sötétség, s erősödik nyakunkon a hóhérkötél szorítása–, a lélek képes áthatolhatatlan burkot növeszteni maga köré. Ám ehhez nem elég a felismerés, nem az elhatározás: az aktív túléléshez tettek sora szükséges. Még Kárpáti Kamil egykori füveskerti költőtársainak, akik szintén megjárták a politikai börtönöket, akik a cellasor legembertelenebb körülményei között sem fordítottak hátat a költészetnek, akik akkor és ott, csoportos repülésben megmaradtak szabadgondolkodónak – nekik sem adatott meg soha életükben ez a tisztánlátás és cselekvőkészség. A börtönök rettenetének túlélése önmagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy maradék árnyait is képesek legyenek felszámolni. Csak ekkor, utólag mutatkozott meg, ki az, aki az alkotásnak mindent alárendelve szembe tud nézni múltjával.


Relief egy fegyházról– foglalta össze kötete címében válogatott börtönverseinek gyűjteményét 1993-ban a költő. Relief, vagyis: dombormű, mely által évezredek mesterei–fáraóik alakját időtlenségbe záró egyiptomiaktól és szarkofágjaikat díszítő etruszkoktól Lorenzo Ghiberti paradicsomi kapuján át Rodin pokolkapujáig–a felszín síkjából alkotásukat a térbe emelik. Ám miközben precízen megkomponált mozdulataik, dinamizmusuk segítségével alakjaik, kompozíciójuk így emelődik, a szemlélő számára – legyen bár törekvésük a leglégiesebb – mégis egyértelmű: a síktól sosem válhatnak el teljes mértékben. Hátterük, a masszív fal megtartja, de magához is köti őket.

Ahogy börtönének falain, úgy a költő egész életművének domborzati térképén végigvonul e fegyházról készült relief. „Életem három meghatározó állomása: a szerelem, a börtön és Itália.” – vallja. Ám miközben az itáliai és szerelmes verseket lapozva a költészet maga gyakorta jelenik meg szemünk előtt az időtlen megtestesüléseként, mintegy megfoghatatlan, már-már transzcendens valóságként, úgy karóba húzott idő és költészet megüvegesedett tekintete néz vissza ránk a börtönévek költeményeit olvasva. Paradox módon azonban mindkét esetben megtartó erejével nyűgöz le. A felnyársalt, megdermedt perc épp ugyanúgy élő vérkeringésével kapcsolódik befogadó énünkhöz, mint a távlatos, (időtlen) időkép. A kiteljesülő idő-látomás egyik legszebb példája 1998-ban látott először napvilágot A tűzevő öregkora című, 1997 Firenzében töltött nyarát megörökítő kötetben:

„Csak szórd, és sokasodnak az órák” – nyitja ránk bűvös kapuját a versbéli időtlen olyan ellenállhatatlanul, hogy vele együtt mi is önkéntelenül mély, tüdőt telítő lélegzetet veszünk, nagyot szippantunk megtalált szabadságunkból. Minden, ami eztán következik – előbb közvetlen közel a puha léptű víz, a kék hegyi táj, majd egyre távolodva a benne fürdő felhő, s végül az egész tág univerzum –, úgy rögzíti kiváltságos pillanataink tapasztalását, mintha csak kézenfekvő volna, hogy így, hallgatag ülve az egyetemes részévé válunk. A vers befogadás közben, mintegy észrevétlen adja tudtunkra: csakis általa létezhetünk igaz valónkban.

Ha a Hallgatag ülve idő-látomása és érzéklete a bergsoni szubjektív idő gondolatához kapcsolható, akkor a börtönévek költeményei közt – ahol az idő gyakran dermedt, töredezett vagy követhetetlen – csak látszólag bukkanhatunk szorosan vett ellentétpárjaira. Igaz, e cellafalak között született versvilág átélése, a „belehelyezkedés” minduntalan lapos kúszásra kényszeríti az olvasót, hogy szinte egész testével maga is a padlót súrolva élje, tapasztalja végig az egykori politikai rabok megaláztatását, lelki és fizikai kínjait, ám mindeközben a költészet (s épp legsötétebb, legkilátástalanabb lélektani pillanatainkban, tehát nyomorunk kellős közepén) mégis ugyanúgy szubjektív időtlenségével hat ránk. „A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.” – írja Bergsonról gondolkodva Babits. – „Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk […] Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magába annyit, mint emez és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már elmúlt.”

Két dolgot kell itt megjegyeznünk. Egyrészt a Hallgatag ülve olyan pillanatban született, amelyben bőven benne foglaltattak mind a börtönévek, hiszen azok megtapasztalása után keletkezett. Az igazi hangsúly azonban nem is a megtapasztaláson, hanem a túlélésen van. S természetesen korántsem a fizikai túlélésre gondolok elsősorban (bár a kettő egymástól a szó szoros értelmében bajosan választható szét), hanem a szellem szabadságának sértetlen fennmaradására. Ez az – a szabadgondolkodó mindenek fölöttisége, ha úgy tetszik: érinthetetlensége –, ami a firenzei költemény soraiból is árad. Nem tévedünk, ha a verset Kárpáti Kamil egész költői univerzumának egyik szimbólumaként is értelmezzük, mivel mind kikristályosodott (vagyis összetettségében is tökéletesen nyomon követhető) gondolatiságát, mind a befogadóra gyakorolt hatását tekintve általános érvényű: a benne megélt szubjektív, „teremtő idő”, az egyén saját ideje úgy válik egyetemessé, hogy az ott foglaltakat a költőtől bármilyen távoli szubjektum is (az ismeretlen olvasó) képes magáénak érezni.

A babitsi sorokhoz kapcsolódva másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül: amennyiben „sosem térhet vissza ugyanaz épp úgy, ahogy elmúlt”, akkor a börtönversek esetében fokozott jelentősége van az adott szituáció, pillanat rögzítésének. A diktatúra adatszerű kordokumentumainál azért is mondanak számunkra sokkal többet e költemények, mert semmihez sem hasonlítható szubjektív lenyomatát képezik az akkor és ott átélt időnek, az utókor embere számára az igazi megértés egyetlen lehetőségének hordozói. Kárpáti Kamil Relief egy fegyházról című gyűjteményét olvasva ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy hozzá hasonló gazdagságú költői börtön-enciklopédiát nem találunk a magyar irodalomban. Nincsen olyan költő honfitársa, aki embertelen körülmények között töltött hosszabb vagy rövidebb börtönidejét ilyen – mind a minőség, mind a mennyiség tekintetében – termékeny alkotómunkával töltötte volna. (Az egyébként igen termékeny Faludy Györgynek például szűk két tucat börtönkölteménye van.) Egyet kell értenünk G. Komoróczy Emőkével: „A legnevesebbek (Határ Győző, Faludy György) mellett a náluk jóval fiatalabb Kárpáti Kamil volt talán leghosszabb ideig a »börtönköztársaság« lakója. Költészetének jelentős hányada itt fogant. Belőle nemcsak a kor állapotrajza bontható ki, hanem nyomon kísérhető az a folyamat is, hogyan birkózik a rabság – állandósult – érzésével egy olyan ember, aki nem pusztán az empíria síkján éli meg az élettényeket. A »fogoly-lét« metafizikai élményét teszi számunkra átélhetővé, igen magas költői szinten. A szokványos »börtönköltészeten« túlmenően így emelkedik lírája a kor szimbólumává.” – Vagyis Kárpáti Kamil börtönversei jelentik a magyar irodalom számára a Rákosi-diktatúra zárka- sötétjében született költészet elsődleges forrását. Ami semmilyen módon nem megkerülhető. Korábbi állításomat, miszerint a költő egész életművének domborzati térképén végigvonul e fegyházról készült relief, ki kell egészítenünk azzal, hogy vonulata az egész magyar irodalom domborzati térképét is markánsan meghatározza.

Ha csupán szerkezetileg vetjük össze a Hallgatag ülve szakaszait a Relief egy fegyházról soraival, már akkor is jól látszik a köztük lévő döntő különbség: míg az előbbi pontosan tagolt, s tagolása – nemcsak a központozás, de a ritmika, a dallamosság – által szinte szellősnek tűnik, az utóbbi, az írásjelek hiányával is hangsúlyozott töredezettségében, sokkal inkább a levegőtlenség érzetét kelti. Vagyis mindkettő – más technikával, de ugyanolyan pontosan – érzékelteti az adott élethelyzetet; két, egymással szöges ellentétben álló szituációt: a harmóniába való belehelyezkedést, azét, aki mintegy „szövetséget köt” az idővel, illetve az időből és önmagunkból való totális kizökkentséget, a fogság éveit, amiben az óra nemhogy megáll, de maga is láncra verve mered a cellasorra. Észrevehetjük továbbá, hogy bár mindkét vers képi világa szakaszosan építkezik, míg a firenzei költemény esetében a mikro-szituációból indulva szinte azonnal lépünk át idő és tér beláthatatlan tágasságába, addig a Relief… mindvégig szorosan a falak között tart, világa fokról fokra ránk zárul, s csupán az utolsó pillanatban jutunk el, akkor is csak gondolatban, csak villanásnyi hasonlatban „az égig”. Mikor a Hallgatag ülve záró szavaihoz érünk („a sötét zeng”), félreérthetetlenül érezzük: bennünk az univerzum sötétje zeng, az egész tág csillagos égbolt. – Különös módon a börtönversben is a sötétben tartózkodó állapotát éljük át, csakhogy merőben más módon: a ránk telepedő, fojtogató közeget, amitől a józanész szerint mindenáron szabadulni akarnánk.

Ha ennyi különbözőséget fedezünk fel a két költemény között, akkor vajon – s ez az igazi kérdés – miért érzékeljük mégis pontosan, hogy ugyanannak az életműnek képezik elidegeníthetetlen részét? Differenciáltságukban miért fakadnak mégis egy tőről? A választ érdemes a teljes életmű felől megközelíteni. Ha ugyanis ezt (az összest) vizsgálva keressük a feleletet, akkor egyértelmű: ez a fajta szuggesztív vizualitás, ami Kárpáti Kamil írásait szinte tapinthatóvá teszi, az oeuvre sajátossága. Képei sosem véletlenszerűek, de precízen megkomponáltak, tudatosan építkezőek, miközben – és különlegességük éppen ebben rejlik – mindvégig érzékeinkre hatnak. A szürrealisták legnagyobbjai alkothattak hasonló technikával: olyan tudatos módszerességgel hozva felszínre a tudat alattit, ami a legképtelenebb valóságot is kézenfekvően teszi hitelessé. Percig sem állítom természetesen, hogy a Relief… sorai valamiféle „képtelen valóságot” igyekeznének hitelesíteni. Ellenkezőleg: a „csontfehérig lesúrlódó álom”, ahol „szétette a szó a selymet, „megette a nap a bőrön” afféle – olykor plasztikusan megformált, olykor látomás- vagy álomszerű – vizualitást hordoz, mely a ténylegesen képtelen (és képtelenül embertelen) helyzet igazságát, valóságát erősíti meg bennünk, miközben egyszerre hat tudatunkra és érzékeinkre. Ahogy Szakolczay Lajos írja róla: Összes verseit elemezve: „Ha a versek képi világát vizsgáljuk […] könnyű észrevenni, hogy az a Juhász Ferenc-i biológiai léten alapuló bonyolult összetételű toposzok helyett valaminő emberarcúbb, egzisztencialistább, ugyanakkor (minden műveltségélmény ellenére) kíméletlenebb szókarám: érzés és indulat, a »megfigyelt«, ám könyörtelen józanság magában foglalója.” De idevág Rajnai László gondolatmenete is, aki még 1971-ben, a Fejek felemelésének háza című kötet kapcsán írta a költőről: „A látomásos alap s a pontos, szinte mérnöki munka együtteséből támad képeinek és képsorainak a legnagyobb nehézségeket is legyőző koncentráltsága. Mindenben, ami a mesterséget illeti, nagyon tudatos. Hol magasabban repül, hol alacsonyabban, de tévedni nem téved soha. Képeinek nyelvi elemeit szemünk láttára illeszti össze. Nem idegenkedik a hosszú, többszörös összetételektől. Ebben is van valami görögös, ahogy a hellén oszlopsorok rendje soha nem válik unalmassá. Ilyen a görög templom, mely részeiben csupa mértan, de oszlopközein fény és elragadtatás bujkál. Szereti és bátran keveri a színeket. Látása teljesen festői, de nem az architektonikus törvények rovására. Zenéje is van, kifinomult és komplikált, de nem elsődleges, hanem inkább színeinek ritmikus és melodikus változatosságából ered.” Angyal Endre pedig így fogalmazott, már 1967-ben: „Merészen, meglepően ható képeit, metaforáit nemcsak tudatának mélységeiből bányássza ki, hanem ugyanakkor meg is szerkeszti, architektúrává is építi. Érdekes, friss hang ez abban a magyar lírában, amely néha nagyon is hajlik a leegyszerűsítés, a logikai értelemben »érthető« formák és kifejezések felé.”

Az irodalomtudósok által megfogalmazott „emberarcúság”, a görög templomok mértaniságában bujkáló fénylés, a „merész”, „meglepő” képek mind-mind ahhoz segítik hozzá az olvasót, hogy a kőbe vésett üzenet, a relief időtállóságát saját bőrén lássa kirajzolódni: a szuggesztív képsorok így jutnak el a bennünk lévő személyes legmélyebb, már kollektív szintjéig. Így válik e börtönverseket olvasva egyéni tapasztalásunkká a cellasor rideg rettenete, a magánzárka, a szigorított halálszagú pincevilága, ahol a születő versek mögül mélysötéten homálylik, árad a diktatúra rettenetes közérzete. Mintha csak mi néznénk vele farkasszemet: ránk les a sarokból Kampó, kötél, hurok – miként a kötet egy másik, ciklus-címadóvá is lett versében olvashatjuk:

A Kampó, kötél, hurok már az utolsó börtön-időben, a márianosztrai szigorítottban születik. A „kihullott évek tigrisei” ekkorra valódi fenevadakká értek: letaglózó képsor,ahogy velük szemben az állatszelídítő, a minden körülmények közt megtartó életösztön – az öngyilkos eszközöknek („kampó, kötél és hurok”) kiszolgáltatottan – az utolsókat rúgná. A költeményt olvasva olyan érzésünk támad, mintha elsőtől utolsó soráig egyetlen lélegzetvétellel született volna; mintha csak szabadon áramoltatná gondolatiságát áthajlásaival, lazább (minden második sorban felbukkanó) rímeivel. – Csakhogy épp élet és halál között? A bitófa árnyékában? Megfoghatatlan pszichológia, hiszen a vers a legnyomorúságosabb lélektani állapotban lát napvilágot. Sodró lendülete mintha egyszerre vinne a megszabadító önkivégzésig („hogy milyen kimondhatatlanul erős, / aki saját keze közt ég el!”), és a bár keserű, de mégis enyhet adó felismerésig („S bár volnék oly ostoba, mint a hős, ki / ostoba, de meghalni tudott.”), miszerint az öngyilkosság nem feltétlenül csak a bátrak, hanem az ostobák utolsó fegyvere is. Mindemellett egyértelmű: ami igazán megszabadító erővel bír, az a vallomás maga – azáltal, hogy a halálvágy kimondatik, az életösztön kerekedik felül. S tegyük mindjárt hangsúlyossá: kimondatik. Látnunk kell ugyanis: Kárpáti Kamil költészetében nincsenek tabuk. Sem a témák szintjén, sem az összefüggések felismerésében, vagy akár asszociációs síkon, sem pedig a vizuális megjelenítésben. Merész és forradalmi képtársítás, amint a bitó után vágyakozó rab az önmagával szeretkező gyermek metaforájában jeleníti meg énjét, annak párhuzamaként, hogy az öngyilkosság egyszerre „kívánt és bűntelen tett”. Talán Szabó Lőrinc lehet még az a magyar irodalomban, aki egyszerre ennyire érzékletes nyerseséggel és érzéki megjelenítéssel dolgozott kép- és gondolattársításaiban, akinek versvilágában ilyen természetes alapvetés a mindent kimondani tudás, esendőségünké éppúgy, mint utánozhatatlan emberi nagyságunké.

Esendőség és emberi nagyság megfogalmazása a „reliefek” sajátja is. Sajátja és egyben sajátossága, mert esetünkben e két fogalom egymástól szétválaszthatatlan. Ez a versvilág kétségtelenül megérteti velünk: kettőségük az alkotásban, a teremtő erő által válik igazán eggyé. Nagyszerűség (vagy fogalmazhatnánk úgy is: nagyformátumúság) csakis az esendő ember alakjában ölthet testet, aki egyéni sorsában önnön korlátait és a költészet adta határtalanságot egyszerre hordozza. – Így lehet, ha tükörbe nézve, túl jón és rosszon, mindvégig emberi arcát ismeri fel – azét, aki a hatalom rászegezett fegyvercsövével farkasszemet nézve is megmarad humanistának. Még akkor is – vagy leginkább azokban a hosszúra (akár évekre) nyúló pillanatokban –, amikor emberi mivolta, a szabadsághoz való alapvető joga folyamatosan megkérdőjeleztetik, amikor humanista önmagát csupán hasonlatban fejezheti ki, távolból, mintegy kívülről szólva az énhez, mégis legbelsőbb hangjának mélységét hozva felszínre, barlang-idejét, hová nem hatolhatnak illetéktelen szemek; hiába hegyezik a kopók füleiket, hiába szimatolnak a prédát hajszoló vérebek, nem akadnak nyomára. – Valahol létezése peremén, álom és ébrenlét között szólhat önmagához úgy a költő, Mint egy ember:

Állítottuk, hogy költeményeinek közös ereje a plasztikusság,a szuggesztív képi megfogalmazás, mely tudatunkra és érzékeinkre egyszerre hat, ám nem tértünk ki részletesen e versvilág (az előzőekhez szorosan kapcsolódó) zeneiségére. S bár Rajnai László korábban már idézett gondolatával – miszerint Kárpáti Kamil verseinek zenéje „kifinomult és komplikált, de nem elsődleges, hanem inkább színeinek ritmikus és melodikus változatosságából ered” – egyetérthetünk, ne feledjük, hogy Rajnai 1971-ben vetette papírra sorait. Szeme előtt még nem bontakozhatott ki a maga teljességében az életmű, a „klasszikus formákat egyénítő” költő – amint a 2000-es évek kritikusa, Halmai Tamás fogalmazott. Mindemellett ha zeneiségről beszélünk, elengedhetetlenül szükséges megjegyeznünk: természetesen nem puszta dallamosságot értünk alatta, hanem olyan megtermékenyítő erővel bíró rímtechnikai-ritmikai komplexumot, mely a gondolatritmustól az időmértékig mindent a vers érdekében alkalmaz és alakít. Úgy hiszem, mind a „klasszikus formák egyénítése” (Halmai), mind a zeneiség nem elsődleges mivoltára tett utalás (Rajnai) is ebben gyökeredzik: a cél sohasem a technikai tudás megmutatása, nem a nyelvi-zenei „bravúrosság”, a különféle verslábak stb. precíz felsorakoztatása, hanem az élő közeg megteremtése, melyben a vers a neki aktuálisan legjobb körülmények között láthat napvilágot. Ez persze már leginkább alkotás-lélektani kérdés. – Olyan belső, pszichológia mozgatórugót fedezhetünk fel ugyanis, mely minden alkalommal azért lép – akár önkéntelenül, akár tudatosan – működésbe, hogy általa a zeneiség képes legyen önmagán (a szimpla melodikusságon) jóval túlmutatni. Ami pedig ekként megszületik, az már: hangzás – vagyis nem alkatelem, tartozék, nem öncél: összetett és belsővé lett vershang.




Az Ezerkilencszázötvenegy esetében még inkább a gondolatritmus, mint a szoros értelemben vett időmérték lüktetése tart fogva. S fogva tart valóban: akár a rabtárs, a kivégzések szem- és fültanúja, mi sem szabadulhatunk az akasztócsiga dobhártyába hasító csikorgásától, a csontdaráló rettenettől. Olyan elementáris mélységből szól a hatsoros, hogy a lobogóként feszülő lenyúzott bőr dörgésében törzsi dobok hangját véljük kihallani, kannibálok vadvilágát vizionáljuk, ahol az élet része az emberáldozat. 1951 miniatúrája megdöbbentő módon tágul véres látomássá: miközben sorról sorra döndülő, erőteljes, de rideg ritmikája fúj józan eszünknek ébresztőt, pontosan ugyanez – akár a parti sziklasort csapkodó ütemes hullámverés – érzékelteti leginkább a halálsor tébolyát. A Rákosi börtönvilág memento morija ez: élesen, tisztán kivehető relief, amelynek legerősebb szimbolikája éppen abban rejlik, hogy nem szimbolikus: tömör és tárgyszerű, rideg és rettenetes, mint az 1950-es évek valósága. Ha kontextusát kitágítva mégis szimbolikáját kutatjuk, az is világossá válik, valósága egyben a mi valóságunk, az irodalom jelene. Azé, akinek testét a XXI. század és benne már autokannibalistának se mondható költő, író gyermekei nyúzzák immár bőrtelenül csupaszra, ugyanolyan módszerességgel, mint a diktatúra egykori hóhérai a halálra várókat.

Hogyan is lehetne hát költeményt és zeneiségét külön tárgyalni, ha hangja a csontropogásé? – Miként már a börtönversek esetében a vers – technikai, tartalmi, lélektani – elemeinek összeforrottsága dominál, úgy jóval később, az ezredvég költeményeiben sem öncélú szeparáltságával, hanem belsővé téve uralkodik az időmérték. Hangja olyan egyértelműen a kontinuitásé, a költői kollektív tudaté, aminek sajátja minden, ami emberi, egyetemes, hogy benne önnön sorsunk (mindannyiunké) látszik kerekülni, ahogy különbözőségeinkben végül felfedezzük: milyen egyformák vagyunk.

A börtönévek egyik nagyszabású összefoglalója Az örömről címet viseli. Csupán a cím ismeretében nehezen feltételezzük, hogy akár csak távolból kapcsolódhat a meghurcoltatás éveihez. Még akkor sem (vagy éppen akkor a legkevésbé), ha tudjuk, a Relief egy fegyházról válogatásának utolsó börtönben született ciklusát zárja, vagyis a szabadulás előtt látott napvilágot.

Mielőtt a monumentális költeményben elmélyedve rámutatnánk arra, hogy e paradoxon csupán látszólagos, előre kell bocsátanunk, Az örömről azon művek közé tartozik, melyek az értelmezés kapuját sorról sorra, fokozatosan tárják ki a befogadó előtt. A címbe foglalt szó kontextuális jelentése is csak az utolsó sor nyomán nyeri el igazi értelmét. Éppen ezért, habár a költeményt szakaszonként, versszakról versszakra vesszük most szemügyre, végezetül elengedhetetlenül szükséges lesz – a kezdő és a záró kép összefonódása okán – visszatérnünk a nyitányhoz.

E sorok nyomán afféle érzésünk támad, mint mikor kézbe vesszük Füst Milán összegyűjtött verseit: ahogy világában elmélyedünk, érezzük, minden ízében összefoglaló jellege van. Szikársága egyfajta alkotói esszenciát képez, minden költemények alapvetését. „Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat” – adja meg a költői összes bázis-hangját a Szellemek utcája kezdősora. „Torkomba bedagadt a zeneszó” – olvassuk, és érezzük, máris ugyanaz az atmoszféra vesz körül, amiért a Füst Milán-i verset an - nyira szeretni lehet: közvetlen, személyes és kitárulkozó, hangja már-már elbeszélő, de sosem didaktikus; a megélt tapasztalat súlyával terhes, miközben számtalan áttétel során, kifogyhatatlan képi fantáziával tágítja mikrovilágát az egyetemesig. Bizony nem akármilyen kézfogás ez, hiszen Kárpáti Kamil csupán húszas éveiben jár Az örömről születésének idején, verse mégis ugyanazt az érett költőt mutatja, akit a kései Füst Milánban fedezhetünk fel, az Újak címet viselő ciklus (Levél a rémületről, Szózat az aggastyánhoz, Öregség, Önarckép stb.) alkotójában.

Egy komplex, kiteljesedett életművet vizsgálva nagyon nehéz visszavezetni a szálakat a mesterekig. Még a legalaposabb, legfelkészültebb irodalomtudósnak sincs könnyű dolga az összességében több mint 1400 oldalt kitevő költői életműben elmélyedve. Hadd idézzem ismét Szakolczay Lajost: „Nincs ennek az életmámornak távlata – szem be nem foghatja, műszer nem mérheti –, csak röpülése. S hogy meddig juthat? Ameddig az értelem ér. A végtelenig – és egy kicsit tovább. Életmámor, és mégis az életmámor helyett versmámort élő Babits jut az eszembe. Az ő gondolati – szenvedéllyel és szenvedéssel teli – következetessége. De ha Babits, akkor miért a tőle hangütésben, világfölfogásban, költészeteszményben távoli társak – egy Sinka, egy Illyés, egy Dsida – már egészen korai (buzdító?, az élményközösséget gondolatközösséggé tevő?) jelenléte? És a reménytelen Vörösmartyé? A fiatal költő, mások mellett, őket olvassa, hogy tőlük távolodva – önmagához érjen.” – A kulcs – a különféle időben élt, más-más alkotói szemléletet képviselő költők, inkább kérdőjeles, támpontot kereső felsorakoztatása mellett – természetesen az önmagához érkezés. Persze mondhatjuk: így van ez minden költői életmű esetében. Ami azonban Kárpáti Kamilnál több mint figyelemre méltó, az a megérkezés koraisága. Hogy tudniillik szokatlanul hamar és szokatlan határozottsággal (mint aki a kezdet kezdetétől nyílegyenesen halad a kijelölt úton) jutott el a mesterség (babitsi) alfájáig és ómegájáig: az énig. Bár tudjuk, 14 évesen publikált először, önmagában mégsem az adat a megdöbbentő, hanem Összes verseiben is olvasható legkorábbi (13 éves korától!) datált költeményeinek színvonala. Az ott olvasható, „zsengéknek” legfeljebb jóindulattal nevezhető, teljes értékű versek fényében nem meglepő, ha huszonévesen már a nagyszabású összefoglalás mesterét is felfedezzük. Az örömről roppant távlatokat nyitó gondolatiságával, egymásból építkező, hömpölygő képeivel nyugodt szívvel összevethető olyan nagykölteményekkel, mint Babits: Régen elzengtek Sappho napjai…, Dsida: Psalmus Hungaricus – hogy a Szakolczay Lajos által sorolt lehetséges kapcsolódási pontokból csupán kettőt emeljek ki. Én mégis inkább Kárpáti Kamil Füst Milánnal való „rokonságát” érzem az életműre kiterjedőnek. Elsősorban alkati familiaritásra gondolok; olyan alkotói szemléletre, melyben etika és esztétikum, vagyis élet és irodalom nem választható szét, s amely kettős rendíthetetlenül végigkíséri a pályafutás egészét. Megbonthatatlanságuk képezi az életmű valódi aranyfedezetét: hitelesít és időtállóvá emel.

Ahogy Az örömről nyitó soraiban a versbéli szempár fáklyaként pásztáz előbb a kívül reménytelenül átláthatatlan denevérbarlangján, majd fokról fokra befelé fordul, úgy követi a kép mozgását az emocionális átlényegülés: a „megadón” behunyt szem valójában nem a kézfeltétel jele, az általa jelképezett én nem elgyengül a külvilág reménytelen sötétjében, hanem önmagát kutatva tiltakozik és lázad. – „Torkomba bedagadt a zeneszó” – olvassuk a visszatérő sort, s tudjuk, e zeneszó a költészet maga, melynek minden körülmények közötti felvállalása a cipelendő teher tudatában is valaha kincset ígért. A hűség eszményi – és termékeny indulattal teli – lázadása ez: legfontosabb megnyilvánulása éppen abban érhető tetten, hogy lázadás közben is aktívan gyakoroltatik.

Az idézett második szakasz nemcsak utolsó sorában utal Csokonaira, de sorjázó kérdéseivel A tihanyi ekhóhoz szóló költőtárs lélekállapotát is megidézi: azét, aki az embertelenek korántsem utópisztikus, robotizált társadalmába – ahol „Szív helyett gép, és kar helyett a fémszárny” mozgat testet-lelket – semmilyen módon nem beilleszthető. Kívülálló és magányos, de ereje, megőrzött embersége éppen ebben rejlik. Ezért láthatja világosan nemcsak önnön kitaszítottságát, de a körötte lezajló katasztrófát és végkifejletét: a lélektelenek halálba rohanását. A testi-lelki sivatag-lét korát, melyben a magány már nem pusztán ideiglenes egyedüllét vagy önkéntes elvonulás, hanem elkerülhetetlen fizikai állapot; az utolsónak maradót körülvevő légüres tér. Vákuum. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Russzó Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” – szólt az ekhóhoz Csokonai, enyhe szarkazmussal fűszerezve sorait, rámutatva arra, hogy az idealizált polgár valójában nem a társadalomban, hanem egyedül attól izoláltan válhat igazán emberré. Bő másfél századdal később a versben beszélő társadalomkritikája már: a rettenet nyelvén szól. S az elidegenedés szörnyű felismeréséből kibontakozik az új világ költő-váteszének önarcképe: „Én nem voltam más, csak kiáltozások” – de ugyan kit érhet utól hangja? A „Hold lenyúló horgán” önmagát épp felakasztani készülőt? A „Vadként leső űrbe” rohanót?

Dermesztő látomás, bravúros technikai megoldással. – Hiszen tudjuk, a jéggé fagyó szív önmagában micsoda közhellyé vált az irodalomban és azon kívül – a kihűlt, kitépett szívek képsora azonban, ahogy az „ázott, piros izom” milliószámra hever a földön, retinánkba ég. „A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből.” – írta Kosztolányi. Meggyőződését azóta magunkévá tettük, s mintegy alapvetésként tekintünk rá. Mégis megdöbbentő, ha az „újjávarázslás” a versben nem csupán lexikális síkon mutatkozik, ahol az egyes szavak új grammatikai helyzetben, esetleg más társakkal (tőlük korábban idegen szavakkal, szerkezetekkel) bukkannak fel, hanem a képi- gondolati egység megújulásának szintjén. Az örömről második szakasza valójában egyetlen összefüggő képsor: milliók elembertelenedésének folyamatát és következményeit követhetjük nyomon. A szív itt ugyan lélektani értelemben kulcsszó, megjelenítődése mégsem „lelki”, hanem nagyon is materiális. Ez a plasztikusság hat aztán vissza érzelmeinkre a vers olvasása közben, méghozzá oly módon, hogy e materiális látomás vezet át az emocionális síkra – s ezáltal válik befogadásunk immár: spirituális élménnyé.

A kor, melyben a költő felismeri, magányosságában legfeljebb az ekhó jelenthet társat, legalább olyan távoli, és egyre távolodó, mint a Visszhang-domb tövétől az apátsági templom, aminek oldaláról visszaverődő szavai valaha megkettőződve egymásnak feleltek. A szem nem fogadhatja be Tihany hullámokat vető távlatát, csupán a börtön pincesoráét, hol „Salétrom-fényképe a felakasztottnak egyre néz”. E vetkőztető nemlevésben immár csupa hiány minden: lányok nyakában harangozó gyöngysor helyett kulcscsontropogás hallik, hortenziát nevelő édesanya alakja helyén a kettétört gerincű öröm hever.

„Színük csupán a felhők / s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom; / és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.” – írja sok évvel később Kárpáti Kamil Hortenziák című versében. Ha ismerjük a költő életművét, tudjuk, a hortenziáknak magánmitológiája szempontjából is jelentőséget kell tulajdonítanunk. Nem véletlenül mutat rá Összes verseit elemezve Szakolczay Lajos: „nincs az a fontos (egyébként Kárpátinál minden fontos!) élményréteg, amely ne találna kapcsolódási pontot egy másikkal”. – Esetünkben a hortenzia azért kulcsszó, mert olyan „élményréteget” képez, mely több korszakon átívelve, az összes minden „gócpontjában” felbukkan: a börtönévek most tárgyalt monumentális ös - szefoglalóján túl ott van az ifjúkor verseiben (Évi mögött bujkálni láttalak), a lokálpatriotizmus egyik leggyönyörűbb megnyilvánulásában (Pesterzsébet felhőkarcolói), a gyermekkori-családi emlékekből felépülő magánuniverzumban (A minták hasonlítottak őrá), s a szerelem kiteljesülésében, a Gí-versekben (Mindenféle idők összecsukódnak). E szimbolika összefoglalója természetesen leginkább maga a Hortenziák című költemény, melyben a kontúrosra rajzolt, szelíd-szerető anyaképtől megérkezünk minden szeretet-szerelem összefoglaló alakjáig, Gíig, akiben immár egyszerre fénylik gyerekkor, hűség, teremtés: „Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be, / s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele / széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív / árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő / kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.”

Láthatjuk, hogy egyetlen költemény vizsgálata során, s akár csak az utalás szintjén is milyen jelentősége lehet a befogadás elmélyült rétegeit tekintve az életmű komplex ismeretének. Éppen ezért még nagyobb hangsúllyal bír, ha az összefüggések kutatása közben észrevesszük – miközben természetesen alapos tájékozottságunk (olvasottságunk) mindig hozzáadhat a befogadáshoz –, értelmezési lehetőségeink akkor is soksíkúak, ha mit sem tudunk az életmű egészéről. Különös helyzet állt elő 2014-ben, mikor Miniatűrök és nagyítások címmel megjelent Kárpáti Kamil tenyérnyi versválogatása. Aprócska könyv – óriás-költemények részleteivel, méghozzá e részletek önálló versként való szerepeltetésével. Így vált „miniatűrré” példának okáért Az örömről, melynek alternatív változata a vers harmadik szakaszát és záró-sorait foglalja magába. A kiadó természetesen korunk – lexikon-méretű kötetek helyett leginkább a zsebkönyv-formátumot előnyben részesítő – olvasójának is kedvezni szeretett volna. Ám a kötet Kárpáti Kamil költészetének gyakorlott befogadóira is az újdonság varázsával hatott. Többek között rádöbbenhettünk, még mindig milyen keveset tudunk erről az életműről. Öt esztendővel az Összes versek megjelenését követően szembesülhettünk azzal, hogy e művek nemcsak a maguk egészében, de részleteikre kiterjedően is teljesek, precízen szerkesztettek és végiggondoltak. – S hogy egyik legfőbb erejük pontosan ebben rejlik: itt sorról sorra megírt költészettel van dolgunk. Már-már azt mondhatjuk: a vers atomjaira bontva is vers marad. Miként Az örömről utolsó szakasza, mely soronkénti befogadása által éppúgy költészetté emelődik, mint a záróakkord komplexitásában:

Az öröm elsősorban: vágyódás. A boldogság megélése legtöbbször a boldogság lehetőségének képzete. Eljövetelében való hit. Az örök idealista eszménye, akit kín és meghurcoltatás sem foszthat meg emberségétől. A „befelé zúdult szem”, a belőle kivetülő én, mely a nyitányban fáklyaként pásztázta végig a reménytelenség denevérbarlangját, hogy aztán lezárt szemhéja mögött az apokalipszis moziját pergesse végig, most – e hittel teli fohászban – mégis a kékjére ráúszó örömöt vizionálja. Csodálatos és kegyetlen megérkezés: ahogy a forradalom előérzete mintegy biblikus látomássá emelődik a cellasoron. A megszelten vérző kenyér immár nemcsak a fogvatartott én-képének kivetülése, hanem a költészet maga, a rácsok mögé szorított értelem, az elárult szabadság – a humanizmus kivéreztetése. – Pontosan innen, ebből az örökké sötét, halálszagú pincevilágból kellett Kárpáti Kamilnak és füveskerti költőtársainak szabadulásukat követően újra kilépni a fényre. Az örömről magasba emelkedő sorai megmutatják: ha volt még emberi arca a XX. századnak, ők, a szabadgondolkodásuk miatt hosszú évekre alvilágba zártak, fáklyavivői voltak az eljövendő új kornak. Forradalmárok, teremtő erővel. Csak az a kérdés: észrevettük-e?


Tudjuk, mi történt 1956-ban. Ismerjük a véres megtorlás részleteit. Az elhallgattatás meghosszabbodó évtizedeit. S éppen a tények tudatában és ismeretében érthetetlen a csönd, mely Kárpáti Kamil életművét a rendszerváltás óta kíséri. Nyomasztó és nyugtalanító e hallgatás. Lapos ez a csend. Mintha a diktatúra évei annyira természetessé tették volna a csúszó-mászó létet, hogy mára ez evidenciával kezelt közegünk. Benne elfelejtettünk volna repülni? „Kitépett / ifjukor! Te börtön alól kilángolt! / Ékszer ékü! Hogy letagadta szárnyad / negyven év. S a mostani tíz se mást tett / cimbora-maszkban.” – olvastuk borzongva a költő ezredvégi római versében a képtelen helyzetjelentést. S a világpolgár hazai otthontalanságának summázatát: „Engem ágyra – bárhova szöktem – otthon / zárka várt, s a csöndje körülkerít, mint / Márianosztrám, // vastüdőm.” Ezek, tisztelt olvasó, nem kódok. Megfejtésre nem szorulnak. Mindez olyan világos, akár az egyszeregy. Negyven év megtoldva még tíz évvel, az ugyebár összesen ötven, vagyis: az 1949-től, a „kitépett ifjúkortól”, a zúzdában landolt első kötettől és a rákövetkező börtönévektől 1999-ig, a vers születéséig eltelt idő: a letagadás jegyében. S olyan itthoni közegben, mely a cellasoron töltött esztendőkhöz képest sosem teremtett (társadalmilag, vagy akár csak szűkebben: az irodalom mikroközösségének szintjén) attól lényegileg eltérő atmoszférát. Ahol Márianosztra nem csupán a múlt szellemképe, de hús-vér valóság. Mélyen gyökerező. Szavainknak mi sem adhat nagyobb nyomatékot fél évszázad költői összefoglalójánál:





















A benne foglalt 110 költeményen túl a Relief egy fegyházról börtönválogatása A menyasszony vetkőztetése című regény rövid (szűk két és fél oldalnyi), ám emblematikus részletét is tartalmazza. – A főhős, Harlenoah (az író önportréja) kéziratainak rituális égetése során arra emlékezik, miként lobbantották lángra egykor verseit a kistarcsai börtön-smasszerek. Nem kell mondjam, a verségetés a valóságban is megtörtént: több mint száz költeményt kitevő kéziratot vetettek tűzre Kárpáti Kamil szeme láttára 1950-ben.

Miközben piszkálgatta a lángoló papírhalmazt, a tűzön túl, a konyhaszekrény helyén gyakorta látta a kistarcsai negyedik ezred pincéjét, a kazánt, a mindig párban járó két nyomozót, ingben, nyakkendősen, a nadrágszíjon nikkelcsattal. Ami kis fényük volt, ebből állt. A csatból. […] Egyikük fél agytekéjét lenyomták az állkapcájába. Mértéktelenül kitüremlett a megvastagodott csontozat. A másik még inkább a temetőárok aljáról került elő. Osonó figurácska volt, aki alattomban érkezik, tekintete szennyes, mint a disznóól; az a fajta, aki a hintáslegényeknek is tetű. Ezek uralkodtak? Ezek verték félig agyon az internáltak százait? Két gyöngeelméjű. […] A negyedik ezred alatti pincében nem ő, hanem az a két buldogkorcs, skót zsebherkules égette a kéziratát. Igazi majomünnep volt. Nem, nem! A versbe dehogy olvastak bele! Egyáltalán tudtak olvasni? – tűnődött Harlenoah. Miért kellene ezt föltételezni két 1950- es majomkutyáról? Két törpévé zsugorodott Húsvét-szigeti fejember-törmelékről? Mikor jóval később, a könyékig véres embermészáros nagyatya-korában a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években se tudott olvasni Dalmady Benő (hogy gyűjtőfogalommal fejezze ki magát). Dalmady Benő alakja – aki a költő magánmitológiájában korunk szűk és egyre beszűkültebb látókörű, botfülű kritikusával azonos – nemcsak Kárpáti Kamil életművének, de a füveskertiek irodalmi hagyatékának sorsa szempontjából is megrázóan szimbolikus. Hogyan lehetséges, hogy a Rákosidiktatúra politikai börtönének hóhérait bekezdésnyinél is rövidebb regényrészlet ránthatja eggyé azzal, aki az irodalom értékeinek, az értékes irodalomnak felmutatására teszi fel életének munkáját? Az olvasó, aki ismeri a füveskertiek életművének sorsát, e párhuzamban csöppnyi túlzást sem fedezhet fel. Aki pedig az egykori váci költőcsoport nevének hallatán 2017-ben is csupán tanácstalanul rántja meg a vállát, megértheti tudatlanságának okát. Természetesen percig sem vitatom: önnön tájékozatlanságunkért egyenként is mind okolhatjuk saját magunkat, ám olvasatlanságunk bűne alól mégis némi felmentést adhat a tény, miszerint nem szakmánk a műismeret, a műbefogadás. Nem úgy az irodalomtörténész esetében, akinek szakmaiságához az elmélyült befogadáson túl az olvasó tájékoztatása, tapasztalatainak közkinccsé tétele is hozzátartozik. Dalmady Benő persze nem csak egyszerűen elfelejtett olvasni: feledékenységét az évek során rosszmájúsággal tetézte. Újonnan szerzett tulajdonsága pedig arra kondicionálta, hogy – mert kényes gyomra nem tudta megemészteni az életmű sajátosságát, egyediségét – önnön alkalmatlanságát leplezendő, a diktatúra erkölcsi-esztétikai alapjaira építkezve erősítse hallgatagságát. Szíves örömest lefordítom szavaimat: irodalmi folyóiratokra gondolok, antológiákra, költői gyűjteményekre, irodalomtörténeti összefoglalókra – melyekből Kárpáti Kamilt hosszú ideje hanyag eleganciával felejtik ki a szerkesztők. Az általa alapított Gérecz Attila-díjra gondolok, melynek szakmai kuratóriumába még tiszteletbeli meghívást sem kapott. Nemzedékekre gondolok, akik felnőttek Kárpáti Kamil műhelyében, akiknek a Stádium folyóirat, majd az azonos nevű kiadó otthont adott, hogy aztán az első szélfuvallatot követve hátat fordítsanak, soha vissza nem nézve.

Érdekli ez ma már, 89. életévében Kárpáti Kamilt? Ugyan! – Hiszen míg a XX-XXI. század egyre több olvasni képtelen Dalmady Benőt szült köré, a költő Michelangelo sorait vette Összes versei mottójául: „Én inkább élek, mint az, aki éget; / s mint a tüzet sok fa s szél szítja föl: / annál jobban óv, minél jobban öl, / és legjobban leginkább ártva véd meg.” Ő már akkor, nyolcvanévesen abban a belvilágban élt és tudott élni, amit évtizedek költői munkájával teremtett. Az pedig olyan fellegvárrá épült, melynek magasságából törpének tetszenek élet és irodalom kisszerű kérdései. Ahol a gyakorlatban is lehetségessé vált: inkább élni, mint égetni.

A ’70-es, ’80-as, ’90-es évek Dalmady Benői immár azok, akik. Vessünk rájuk keresztet. De hinnünk kell, hogy felnövekszik az új generáció. Akinek szeme és füle még sértetlen, nem vakította, nem süketítette meg a rákosista-kádárista rémuralomban körvonalazódó és kontúrjait masszívan őrző irodalmi kánon. Elsősorban hozzájuk szólok az Összes záró versét idézve – hiszem, hogy ők lehetnek azok, akik elődeik szégyenét már nem hordják tovább. Cselekvők és felfedezők, bátrak és nyitott szeműek, akár az egykori forradalmárok.

Kapcsolódó anyagok:

Kárpáti Kamil Összes versei 1-2. »