Kritikák

Kárpáti Kamil ifjúsági regényeiről 2013-ban

Komáromi Gabriella kötetünkben is olvasható, 1980-as években született írásai Kárpáti Kamil ifjúsági regényeiről több szempontból gondolatébresztőek. Kezdjük mindjárt a közepén. „Két nap a regényidő!” – kiált fel a kritikus, szinte mintha maga is meglepődne felfedezésén. – S rögtön hozzá is teszi: „Ennél persze sokkal több az elbeszélt idő.” Bevallom, nemcsak Komárominak (1981-ben) okozott megdöbbenést e felismerés, hanem nekem is (2013-ban), pedig sokadszor olvastam a szóban forgó, Kísértet! Kísértet! című regényt. Jól látta a kritikus: „erőltetett mozdulat nélkül építi Kárpáti a visszapergetett múlt jeleneteit a jelenbe, az elbeszélés idejébe”, s nyilvánvalóan ez teszi többek között olyan sűrűvé írását, hogy olvasása közben a szűkre szabott regényidőt egyfajta tág, egyre táguló univerzumnak érzékeljük. Az emlékek jelen időként való megélése az alkotó egyik legnagyobb fegyvere. Fegyver – vagyis vele birodalom építhető, s ez a birodalom védhető és védetté is válik. Bár kétségtelen, az író tágas arzenáljából ez csupán az egyik műkincs értékű darab. Mert ha már időről beszélünk, tegyük hozzá gyorsan azt is, milyen fontos elem ugyanakkor a részlet-gazdagon, precízen megrajzolt regénytér. Az a valóság, amelyben néhány oldal után oly otthonosan mozgunk, mintha mindig is ez lett volna minket körülvevő jelenünk.

E regénytér ábrázolásának persze többféle módja, technikája létezik. Tisztázzuk is mindjárt: a részletek gazdagságán most nem a Jókai-féle, helyenként bizony kissé fárasztó aprólékosságot értem, sokkal inkább az atmoszférateremtés képességét. Mielőtt tovább lépnénk, idézzük fel, miként kezdődik Móricz remekműve, a Légy jó mindhalálig, mely időtlen értékeket ragyogtató, klasszikusok szellemiségéhez kapcsolódó emberségében is rokon Kárpáti Kamil prózáival: „A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.” – Kétségtelen, amint elolvassuk a regény kezdő sorait, rögtön olyan légkörbe csöppenünk, ami nemcsak konkretizál (helyszín, főhős), de baljós módon mintha előre is vetítené az elkövetkezőket. Még nem tudunk semmit a történetről, de máris beavatottak vagyunk. Ha most megnézzük a Kísértet! Kísértet! kezdő sorait, hasonló dolgot tapasztalunk: „Mozsár, aki a régi kofahajó-kikötőben a legalsó lépcsőn kuporog, és lába nagyujját óvatosan bedugja a vízbe, úgy fölrántja a térdét, hogy az állát is beveri. Keservesen fölszisszen, de hirtelen a hátában érzi Lala és a lányok semmi jót nem ígérő tekintetét, így csak szelesen hátrafordul, kettéharapva az árulkodó jajszót. Ha Kakas itt állna a közelben, ő is csődöt mondana triplafedeles stopperórájával, olyan villámgyorsan mozog a szögletes, lomha Mozsár. De Kakas különös, veszett hírű üzleteinek egyikét bonyolítja ezekben a percekben. Ezért nem jött el a találkozóra sem. Lala éppen az imént vetette fel a gondolatot, hogy Kakast minősíthetetlen viselkedése miatt közösítsék ki. A szavazást még nem ejtették meg.” – Itt is, miként Móricznál – csak persze egészen más légkörbe érkezve – már az első sorok részleteiből képet kapunk az egészről. A régi kofahajó-kikötő, annak is az alsó lépcsője, a nagyujját bátortalanul vízbe dugdosó, esetlen fiú, mögötte az éles szemű, mindent látó, mindent észrevevő gyereksereggel, s a távollevő „bűnössel” olyan világba csöppent minket, ahol még kívülállóként szemléljük ugyan az eseményeket, de egyszerre érezzük a kamaszokkal való közösséget is. Már ott vagyunk, közöttük vagyunk – beavatódtunk.

Egészen másként esik meg ez a beavatódás a Hogyan kezdődik a szerelem? első lapján. „Kerek hónapja, hogy Mirtusz, a kordéházi vak ló elvitte legjobb barátomat Csengőhideghóra. Te tudod, hol van Csengőhideghó? »Az alvég a tengerszem partján, a felvég fönt, a havason« – mondta a barátom készülődés közben. Mit szólsz hozzá? És tudod, miért van az alvég a tengerszem partján, a felvég meg fönt, a havason? Erre is a barátom adott magyarázatot (amikor piros kockás konyharuhába a tojássárgától fényes mázú pogácsákat becsomagolta). Azért, mert nem is Csengőhideghó a falu neve. Az csak a rövidítése. A neve: Ritkahosszúcsengőhideghó.” Nemsokára kiderül: elbeszélőnk, a kis Jancsi levelezni szeretne messzire szakadt barátjával, ám semmi esélye sincs arra, hogy levelei utolérnék őt „az idegen országban”. Ezért úgy dönt, nekünk veti papírra első szerelme történetét.

A batyuba csomagolt útravaló a népmesék hamuban sült pogácsáját idézi, a tengerszem partja és a havas között fekvő Ritkahosszúcsengőhideghó eszünkbe juttatja a világot túl az Óperencián, a búcsúzó barát feleleveníti a szerencsét próbáló királyfi kalandjait. Tehát az indítás akaratlanul is azt az érzést kelti bennünk: mindez még a mese része. Ám ami utána következik: Jancsi elbeszélése a vele megesettekről – nos, az már a mi történetünk, esetünkben: maga a realitás, az átélhető regényvalóság, melynek elfogadását – vagyis azt, hogy belehelyezkedjünk, s benne otthonosan érezzük magunkat, akárha régtől ismert közegünkben lennénk – paradox módon még inkább segíti az elbeszélés elejének hamisíthatatlan mesebeli íze.

Az emlékezés: fegyver – állítottam az imént. Természetesen igaz ez a művészetre, az alkotásra általában is, Kárpáti Kamil írásaiban azonban kiemelt jelentősége van. Az „emlékezés technikája” ugyanis, amit a költő verseiben is körüljárt, itt két dologra utal. Egyrészt magára az alkotói folyamatra, amelynek során az író szeme előtt feltáruló saját múlt élményszerűségében átadva, közvetett módon közös múlttá válik. Ehhez kapcsolható Komáromi Gabriella megállapítása, miszerint „az 1930-as években és valószínűleg Pesterzsébeten” játszódnak az ifjúsági regények, ám az írásokban éppen az a nagyszerű, hogy miközben ezernyi konkrétumból felépülő, saját kerek világot teremtenek a gyerekkor helyszíneit és alakjait felhasználva, az akkor és ott megéltek kincsesbányájából merítve, egyáltalán nincsenek helyhez, időhöz kötve. Sőt! Bárhol, bármilyen korban értelmezhetőek és magas szinten befogadhatóak, gyerek nyelven: elképzelhetőek, átélhetőek. Ezért is lehetséges, hogy ugyan nagyon is valóságosnak tetsző tereken, hús-vér gyerekek (és felnőttek) kalandjait követjük nyomon, történetük mégis egyszerre nyújtja a valóság földre rántó, igazságtalanságokkal, félelmekkel is teli, mindennapjainkat idéző elemeit és a mesék álomvilágának afféle gond nélküliségét, ahol tudjuk, végül minden jóra fordul, az igaz, a jó diadalmaskodik. Harmónia ez mesterfokon – ég és föld között.

Másrészről e fantáziavilág úgy válik még inkább befogadhatóvá, a sajátunkká, hogy olykor magukat a hősöket is kiszakítja önnön terükből és idejükből. Itt egyfelől újra kapcsolódunk Komáromi Gabriella gondolatához (az író beépíti „a visszapergetett múlt jeleneteit a jelenbe, az elbeszélés idejébe”), ugyanakkor tovább is megyünk: nemcsak a hősök múltja, de az általuk elképzelt fikció is élőként jelenítődik meg. Ezekben a magas, költői pillanatokban nem pusztán azonosulunk velük, hanem megéljük vágyaikat, átéljük álmaikat, belakjuk képzeletük terét. Emlék és fantázia keveredésére számos példát találhat kötetünkben az olvasó, csak egyet idéznék a Kísértet! Kísértet! lapjairól: kedves jelenetemben főhőseink közül kettő, Lola és Lala magától értetődő természetességgel, s a lehető legnagyobb nyíltsággal mesél egymásnak álmairól, méghozzá olyan – természetesen az írói fantázia által létrehozott, egészen hihetően, hitelesen a gyerekek által teremtettként megjelenítődő – atmoszférában, ahol „teljesen otthonosan mozognak” egymás gondolataiban. – „Sokszor álmodom, hogy nagyon magas hegyek között, tajtékos folyón repül a kenum fölfelé.” – kezdi sejtelmes elbeszélését Lola, majd így folytatja: „A folyó szeszélyesen kanyarog; a kanyarok között mindig meglepő helyen hidak ívelik át. Tudod, az az érdekes, hogy fehérre vannak meszelve, és egy egész falu van rájuk építve. Sok-sok apró ablak, három-négy sor egymás fölött. Amikor a kenum a híd közelébe érkezik, hirtelen kétfelé csapódnak a zöld zsalugáterek, és a párkányokon sütkérező sirályok, amennyi csak van, mind a fejem körül kezd keringeni akkora szárnycsapdosással, és olyan mereven néznek a sárga karikaszemükkel, hogy félelmemben fölébredek.” Lala mindjárt kész is a barátját megnyugtató válasszal, saját képzeletével toldva meg Lola álomvilágát: „Mennyire más ez egy hajóról (…). Nyugodtan állhatsz a kapitány mellett. Mohazöld szakállát alul betűzi az övébe, nehogy a szemközt fújó szél összecibálja. Így csak a parázsló szivarjáról elröpködő hamu rakódik rá bozontos szemöldökére (…). Amikor a kanyar után a te hidad feltűnik, a kapitány megrántja egy kis vörösréz harang zsinórját (…), mire mind a két kürtő dudálni kezd, a kéményből pedig olyan sűrű füst tör elő, és legyező alakban szétterülve olyan peckesen áll, mintha nem is füst volna, hanem egy valóságos páva farka. Mikor aztán így egy helyben áll, a fűtő a kazán legaljáról szeneslapátjával fölhány rá pár lapát szikrát. Akkor vesszük csak észre, hogy egészen beesteledett.”

Lola és Lala egyedi, megismételhetetlennek tűnő álomvilágukat rajzolják fel egymásnak. S valóban rajzolatról van itt szó, nem csupán vázlatról. Igaz ez a míves, költőien szerkesztett, zeneiségükkel hullámokat vető mondatokra – melyeket olvasva azonban pillanatra sincs kétségünk afelől: gyerekszájból hangzanak el, s ez megerősíthet minket abbéli hitünkben, miszerint a kamasznak nem a szimplifikálás könnyedségére van szüksége az irodalomban, de olyan magasságokat kell behatóbban megismernie, melyek átélésére sokáig, felnőttként is vágyakozhat. Igaz ez a képi sokszínűségre is, mely millió apróságból építi fel sajátos birodalmát. Kétlem, hogy bármely kamasz azért ismerne itt magára, mert valamely álma pontosan megegyezik Loláéval vagy Laláéval. Mégis – s ez már önmagában is többletet nyújt a számára – felismerheti saját álmodozó mivoltát, azt a képességet, ami a szertefoszlásra hajlamos megfoghatatlant mégis formába tudja önteni. Útravaló, mely szerencsés esetben olvasóként majd egész életében végigkíséri. Ez ugyanis a gyerekkor – és a művészet privilégiuma.

Bár eddig kifejezetten térről és időről beszéltünk, már az idézett sorokból kiderülhetett, milyen fontos része Kárpáti Kamil prózájának a precíz jellemrajz, amely nem csupán a külső jegyek részletezésében mutatkozik meg, hanem a mesteri lélekábrázolásban. Regényei általában sokszereplősek, a karakterek azonban élesen elkülönülnek: mindegyikük külön egyéniség. Ott van például Lola, Lala, Lili és Lulu (a Kísértet! Kísértet! kamaszai) – nevük oly hasonló – akár megzavarhatná az olvasót. Ám jellemük annyira elkülönül, hogy nem szükséges különösebben koncentrálnunk arra, fölbukkanásaik során vajon melyikükről is van szó. Fontos ezt látnunk, főként manapság, amikor az arctalanság a kortárs prózában is egyre inkább kezd eluralkodni. Nemcsak a szerzők válnak száz esetben minimum kilencvenszer semmitmondásukkal arctalanná, felismerhetetlenné, hanem „hőseik” is, akiknek jobb esetben érdekes, rosszabb esetben untató kalandjait hiába olvassuk, az írás végére mégis úgy érezzük, nem tudtunk meg róluk semmit. Veszélyes út ez, észre kéne vennünk e sztereotip hibát. Mert gondoljunk csak bele, hova vezethet (nem is annyira) hosszú távon, ha alaktalan, jellem nélküli figurákkal próbálunk folyton folyvást azonosulni. Figyelnünk kéne Franz Kafka teremtett világára. Ott éppen az egyen-jellem tette hamísítatlanul egyedivé a hőst. Éppen azzal, hogy az „egyen” nem semmilyent jelentett, hanem az általánosság kontúrozását. Ami azonban nála újdonság volt – magas esztétikai szinten megfogalmazott újdonság! –, s nem tagadható, törvényszerűsége máig formálja világképünket, egymásról és saját magunkról alkotott álláspontunkat, ma már nem folytatható. Éppen azért nem, mert Kafka tökélyre vitte e technikát, utópisztikusnak is mondható univerzuma ma: valóság. Ez pedig barátaim, kétségbeejtő. Most, a XXI. század művészetében újra meg kell fogalmaznunk saját magunkat, mivel – miként Kafka nagyon is jól látta száz évvel ezelőtt – mostanra teljesen elfelejtettük, kik is vagyunk valójában, mik a céljaink, s hogy e céloknak elsősorban emberinek kéne lenniük. Jó nyomon járunk önmagunk újrafogalmazásában, ha Kárpáti Kamil műveit tekintjük emberségünk, művészet általi megvalósulásunk mércéjének. Összes versei két kötete után Összes prózáinak eddig megjelent négy vaskos kötetét olvasva, mikor a költőtől az esszéírón át eljutunk az ifjúsági regények alkotójáig, rádöbbenhetünk, mennyire egyenesen visznek végig a börtön, a szerelmek, Itália – hogy csak a legfontosabb alapköveket említsem – (külvilág általi) sötétségben és (belülről fakadó) fényben egyaránt bővelkedő útján. Ám a fény egymástól elszigetelt győzelmei összességében annak diadalát hozzák az életműben. Úgy kapcsolódik a klasszikusokhoz – abban a korban, mikor a költő szavaival élve: „minden nagyság emlék” –, hogy minden nagyságot képes magába olvasztani. Fel kell ismernünk: ez az út nem pusztán az alkotó egyéni ösvénye, hanem magáé a művészeté, amit nekünk is követnünk kell, ha túl akarjuk élni a kafkai látomást.

Komáromi Gabriella a ’80-as években így fogalmazott: Kárpáti Kamil könyveinek világa „az emberi jóság mutatványairól szól”. S valóban, ennél tömörebben, lényegre törőbben nehéz lenne jellemezni írásait. Amikor a kritikus ideáig eljut, azt gondolnánk, már nincs más dolga, mint bizonyítani állítását. De hogyan is lehetne alátámasztani egy efféle kijelentést? Mit idézzen az írásokból az ember, milyen részletet emeljen ki ahhoz, hogy kijelentése az olvasóban is szilárd bizonyossággá váljon? Úgy hiszem, ez az a pont, ahol azt kell mondjam a befogadónak: legyen szíves kézbe venni és elolvasni e műveket mind egy szálig. Hiszen állításunk csakis akkor nyerhet igazán értelmet, ha megdönthetetlenségéről tapasztalatot szerzünk. Hogy például a Kísértet! Kísértet!-ben hogyan jutunk el a befejezésig, melyben még a korábban ellenszenvet kiváltó (beszédes nevű) Papundekli tanár úr is megértésünkért, sőt szimpátiánkért szállhat harcba. S éppen ő lesz, aki végül megfogalmazza: álmaink és vágyaink Halleluja szigete „nem a tengereken, nem a folyókban van, sem a csillagokban (…). Ott van, ahol fölépítjük.” De számos más, első pillantásra talán apróságnak tetsző, ám érzelem-gazdag hátteret rajzolni tudó összetettségében nemcsak a mélylélektan, de a cselekmény szempontjából is nagyon jelentős momentumot említhetnék. Például Bonzó, a szívkirály történetének Egy dinnyeszelet kakastavi kalandjai című fejezetét, melyben a sóvárgó, de szégyenlős Bonzó Jancsival küldeti szeretett Manyijának a vízbe az édes-mézes sárgadinnye falatot. S bár a kis futárban ott motoszkál az ördög, hogy „micsoda felséges műélvezet lenne a dinnyeszelet mindkét oldalát lassított ábrándozással végignyalni Bonzó eliszonyodó pillantásától kísérve”, mégis inkább megmutatja, „mi fán terem az erős jellem”, s mi fán terem elsősorban: a barátság. Ahogy Manyinak azt füllenti, korábban ő is részesült a parton a finom csemegéből, kizárva ezzel barátja lelkifurdalását, s ahogy végül: összeboronálja a szemérmeskedő szerelmeseket – mi más ez, ha nem az „emberi jóság mutatványa” egy kiskamasz tettein keresztül?

Írtam, hogy a precíz jellemrajz nem csupán a külső jegyek részletezését jelenti, hanem a mesteri lélekábrázolást is. Lássunk most példát arra, miként mutatkozik ez meg Kárpáti Kamilnál.

Egyik kedvenc bekezdésem Égöv Tivadar színre lépése a Kísértet! Kísértet! lapjain: „Szvetozár egyenesen a saroknak tartott, ahol Égöv Tivadar éppen a nadrágzsebében kotorászott. Mikor keze a feneketlen mélységű zsebből előkerült, tenyere tele volt mindenféle édességgel és orvossággal. Kókusszal töltött csokoládékocka, enyhén megroggyant ezüstpapírban a cseppfolyósodás küszöbén, enyhe koszszínű erős cukorkák gurigába összeragadva, meghengergetve pehelyben, szöszben, papírmorzsalékban, piros tojáscukorbogyók, az ujjbegyeken rúzsfoltokban szétkenődve, és aztán a pasztillák, pirulák tömkelege (…); pattogva ugráltak asztalra, székre, kőpadlóra; elmerültek Égöv Tivadar nadrágjának hajtókájában (…), ott púposodott (…) nem éppen makulátlanra mosdatott tenyerén egy falusi gyógyszertár árukészletének kisebbik fele. Égöv Tivadar a gyanús kupacból hat-nyolc különféle színű pirulát lehajigált a torkán. Magasra tartott álla alatt vékony nyaka olyan soványnak, már-már áttetszőnek tűnt, hogy Szvetozár nem kis megrökönyödésére, szinte nyomon követhette a pirulák útját a nyelőcsőben mindaddig, amíg vastag, virágos flanelinge a nyakát látni engedte.” – Aki történetesen nem tudja, hogy az író jóbarátját, Átlók-beli művésztársát: Csillag Tibor költőt bújtatta el Égöv Tivadar alakjában, az is kontúros külső-benső képet kap e néhány sorban hősünkről. Hiába, még ha igaz is: itt elsősorban a különféle cukrok és pirulák széles skálájáról olvasunk részletes leírást – e szemléletes, kedvesen nevettető bemutatás által a dugig tömött zsebű, madárka-nyakú Tivadar képe válik kézzelfoghatóvá. Olyan közelinek, emberinek tűnik, mint hús-vér barátaink. Esetlensége, vagy inkább: esendősége az első pillanattól szerethetővé teszi, s elsősorban: élővé, élettel telivé.

Hadd térjek vissza a két dátumhoz, melyek okfejtésem elején zárójelbe szorultak: 1981, 2013. Kitűnik belőlük, hogy írásaink (Komáromi Gabrielláé és az enyém) bő harminc év különbséggel születnek, s ez mindjárt összevetésre is okot adhat: vajon változott-e, s ha igen, mennyiben a kritikus álláspontja az 1980-as évekhez képest?

Eddigi soraimból világossá vált, Komáromi Gabriella szempontjait máig érvényesnek tartom, a ’80-as évek értő kritikusával sok ponton azonosulni tudok ma is. Úgy hiszem, a leghelyesebb tehát azt mondanunk, nem a kritikai álláspont változott, hanem az olvasó. Gondoljuk csak végig, mi is történt vele a két írás születése közt eltelt időben. – Sajnos veszített egykori ragyogó befogadóképességéből, türelméből, figyelméből, gazdag képzelőerejéből. Ha már Komáromi is úgy fogalmazott annak idején a Trombitás Ali cirkuszával kapcsolatban, hogy „kiskamasznak túlságosan nehezen követhető”, mit mondjunk most, amikor a televízió és az internet teljhatalma radírként törli ki emlékezetünkből, hogy valaha olvasók is voltunk, mi több befogadók, a művészet magas mércéjét megugrani képesek, örök értékeivel azonosulni tudók. Az utóbbi három évtizedben egyre apadt azon kiskamaszok száma (nem beszélve a felnőttekről), akik az olvasás közbeni teljes átszellemülés élményéből még részesülhettek – ez egészen bizonyos. A helyzet rosszabb, mint gondolnánk: a felnőttek, az ún. „felelősen gondolkodó egyének” régen nem törődnek azzal, mi kerül gyermekeik kezébe – elsősorban úgy értem: miféle szenny, miféle lelküket elsivárosító, Harry Potter-féle megíratlanság. A maradék olvasás-párti szülő is örül, ha gyereke egyáltalán könyvet forgat.

Összevetésünket persze más megvilágításba is helyezhetjük. – Történt-e változás az irodalomnak a diktatúrák évtizedei által létrehozott légüres terében? Vagy csupán ugyanaz a vákuum vesz körül, ami abban az időben képződött, mikor Kárpáti Kamil művei közül kizárólag az ifjúsági regények publikálását tűrte el a hatalom? Korábban azt írtam, az életmű összességében mindig a fény diadalmaskodik; nem a sötétség, az emberség győz végül. – Mennyi alkotóerő és életkedv kell ahhoz, hogy miközben költő és versei a tiltott kategóriába szorulnak, annyi humorral, felszabadult derűvel ajándékozza meg kamasz-olvasóit, ahogy azt a Kísértet! Kísértet! lapjain tapasztaljuk! Hát még a felnőtt olvasókat! Akik pontosan látják a mélyrétegeket, a társadalmi vonatkozást: a gyerekek közössége – akik megszervezik bíróságukat, tanúkkal, ügyvédekkel, ahol mindenkinek egyenlő jogai vannak – azt mutatja meg, hogyan kell élni – hogyan kell demokráciában élni. Felnőtteket meghazudtoló módon gondolkodnak és cselekszenek. S mikor rátalálnak a művészekre, a világ legtermészetesebb módján válnak barátaikká, egymás kölcsönös megbecsülésének jegyében. Úgy teljesedik ki bennük a Halleluja sziget, akár a művészet csodája: tele van a szabadság levegőjével. Ők, a tettre készek jelentik a holnapot.

Jócskán elérkezett az idő, mikor Kárpáti Kamil műveit ki kell vonnunk e légüres térből. Mert 1981 és 2013 között ezt a szakma nem tette meg. Ha van szabadságunk ma (művészi, emberi), akkor erre való. Igaz, a versek, regények, esszék számára már édes mindegy, miként viszonyulunk hozzájuk. – Ők olyan örök univerzumban tartózkodnak, ahol nem számít a törpe emberiség. Nekünk van szükségünk rájuk. Ahogy a regény lapjain a kamaszok a művészek, vagyis a művészet segítségével beavatódnak a létező csodába, ahogy kézbe veszik, szabad akaratukból irányítják sorsukat, ugyanúgy kell nekünk, felnőtt olvasóknak is újra beavatottakká válnunk: önállóan gondolkodókként, akiket cselekedeteik és magas rendű, megvalósított vágyaik határoznak meg, akiknek arca emberi, lelke kontúros, akár a reneszánsz mester ceruzarajza.