Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
A fotóművész, Gí (Lőkös Margit) és a költő, Kárpáti Kamil szövetsége? Sokkal mélyebb a kapcsolat: együvé tartozása. Testben, lélekben, szellemiekben. Sok évtizedes együtt gondolkodásuk – egyik a mást szüli újjá – terméke a két fotóalbum. Fotóalbum – versekkel kiegészítve. Mert a kép és a vers poétikája ugyanabban az élményben gyökerezik: az Itália-szerelemben. Azon belül is – az éltető fénynek lehetnek-e rétegei? – a Velence-imádatban. Minden pillanatban szinte a reneszánsz utazik a Rión, hogy magához édesgesse Fellinit, élet-generátor hősével, Casanovával, így teljes a világ! A víz alatti utcák padozata attól fényes, noha börtön-sötétben siklik a gondola, hogy szerelem és kéj tüzesíti az utat. Az utat, amelyet be kell járnia annak, aki önostorozó és önboldogító kedélyén túllépve meg akar ragadni valamit a pillanat varázsából. Egyesülnie kell, személyiség-kozmoszát hozzáadva a világ-egészhez, mindazon hatalmakkal – a Történelemmel, a Művészettel, stb. –, amelyek riasztó bőséggel ontják magukból a csáberőt.

Egy művész-házaspár számára – főképp, ha a férfi a börtönlét poklát is megtapasztalta – nemcsak a győzedelmek, diadalmak jelentik az ihlető élményt, hanem a kis és nagy csalódások, vereségek is. Abból építkezik a lélek, ami van. Kirándul a múltba, hogy maszkos örömtáncával még közelebb érjen mai valójához. Velence – a Velencében, később a Lidón való lakozás – ha nem is kárpótolta az otthon elszenvedett bántásokat, a művészetüket gyakorta körbevevő süket csöndet, palotáival, templomaival, festményeivel, a tükörként szolgáló víz – Canal Grande és a tenger – megannyi arcával, a San Marco nyüzsgésével, stb. beépült az érfalba. Vérré, vérükké vált.

Gí, alkotótársa, Kárpáti Kamil ösztönzésére úgy fedezte föl – személyiségoltárán és fényképezőgépe lencséje által – az egyedi, csak itt látható, itt rögzíthető pillanatot, hogy az egyszeri, idegenbe tapasztalt szépségbe belelopta kislánykora derűjét. A csillámló vagy haragos vízbe, álmaink országútjába a balatoni nyarakat képzelve, a káprázat kifeszített – valós és álom ízű – térképébe pedig azt a Tolna megyei Hőgyészt, amelynek dombos-erdős vidékén a szerelem dózse-palotáit hátán cipelő Casanova is megújult volna.

Mikor Gí a vallomásában – Én vagyok Velence – az éltető víz mint szabadság-szimbólum élményszerű fogalmát rögzíti, nem kevés poétikumot magában foglaló átváltozásában ott a századokat bebarangoló s közben újra és újra önmagára figyelő – önkiteljesítő – lélek kalandja. Hát persze, hogy megérinti a haláltáncot járó – bábuk életre, hogy megifjodjunk! – Casanova, amint Fellini zsenije költészetté emeli az élet és halál közötti pillanatot („számunkra ő a filmrendezők királya”).

Evvel a tenger – lássunk csodát – megnyílik, és nem csupán az ókori szobrot, arcunk archaikus létének (a befelé néző durva szépségnek) előzményét dobja a felszínre, hanem a maszkos ünnep álarcos menetelőinek, mímeseinek: hölgyeinek és kóbor lovagjainak életvidám és életkeserű összes megnyilvánulását is. Amint kifekszenek a víz, az életet lehelő világ-abrosz felszínére, hogy megláthassák magukat az ég tükrében.

Nem föltétlen szükséges, ám mindig élményt nyújtó csoda, a halhatatlanok halhatatlanjait, Max Ernst Antipápáját és Menyasszony öltöztetését (egyben Kárpáti Kamil regény is!), Marini izgató lovas szobrát, Velence bronzlovait – ugyancsak a költő-férj szerinti szédületet: „Megpörget templomot, teret, / lángoló körhinta veled! // Forgat a négy ló, fölnyerít! / Lehetne ennél emberibb?” –, a templomok festménykincseit és a paloták titok-erkélyeit (a személyes énbe nyíló ablakokat) újra és újra megnézni-felidézni, hogy a Kronosz létét márvány-keménybe fordító objektív (lencse) – mert mester lát a néző szemmel – működjék.

Gíbe beoltódott minden tudás – a látható is, a láthatatlan is –, s ezért az összes fotóján önmagát adja. A semmi homályán akar átvilágítani – szintén itt szerepel a nagy Kárpáti-vers –, hogy a kint és a bent, az otthoni sűrű köd és az itteni fény, az álom és a való, a tükör és a tükrözött együtt jelentse a képet. A káprázatot és a szürreális borzongást is. Új és új módozatot talál ki magának – a vaporettó ablakának (torzító? megszemélyesítő?) tükrén át a közeli és a távoli valóság eggyé olvad –, hogy minél pontosabban visszaadhassa a látottakban hétköznapi és ünnepi csodák előhívására sosem rest önmagát. (Lásd a Fantasztikus utazásaim I-XIX. című sorozatot.)

Mintha az Idő sétálna végig, ítéletre várva, az oszlopsor közötti mozaikos betonon (Boltívek alatt), oly egyszerű a kintről – a távolból és oldalról – beszűrődő fény villanása. Képzelmében, csak az ablakok és néhány lámpa világító csendjében – itt nincs szükség „technikai” hókuszpókuszra – a sötét valósággal megvilágosodik (Éjszaka a Zanipolo tere I.). Ahol szükséges, vagy „úri kedve” úgy diktálja, ott képmegidézése, jóllehet eredeti módon, kötődik a valósághoz, ugyanakkor arra is van mersze, hogy poétikus torzítással szinte festménnyé (festményszerűvé) avassa a fotót. Ez utóbbi felfogásban készült képei közül a legdrámaibb – az expresszionista „ecset” fölöttébb tudja az útját – a Fantasztikus utazásaim XIX. című tabló. Amely maga a létdöbbenet.

A Káprázat Velencében fotóinak márvány-víze mellett márvány-keménységű versek (Himnusz; Kékület-élen; Csodátlan; Időtlenedés; Az Éj jön; A Lélekoltó, stb.) vallanak a Velence-élményben ugyancsak megittasuló költő, Kárpáti Kamil nem akármilyen költészetéről. Amit közöl – szívében-szavában a poétikum egyszerűen létigazság –, arra a költészetre szomjazók öröktől fogva vevők (csak ne álságos kínáló álljon a pult mögött).

Az Utcák alatti utcák – Gí Velencéje Kárpáti Kamil verseivel – folytatja a káprázatot. Mert az Idő hasára ült a szépség? Inkább mert – noha igaz a velencei fogantatású (vagy csak itt legjobban sokkoló) erotika újabb világfoglalása – az Idő fölkínálta magát az időtlennek. Úgy van, hogy nincs, és úgy nincs, hogy van. A Volna című költemény (ajánlása: Gínek Ravennában) a Képzeletet állította piedesztálra, hogy még drámaibban áldásos legyen – akárcsak a Szerelem, merénylet megvilágosító soraiban – az izzó vallomás. „Néném, a Képzelet egyik melledre margarétát, / másikra napraforgót festett, / s hajnalon kikocsikáztunk a tengerpartra.” S a nagy vers szedéstükre úgy alakítódott, hogy középen foglal helyet Gí talán legfestőibb fotója, a Gaudí Velencében.

Ahogyan a fönt idézettben ecsetremegések tették rezgővé a palotát – a vertikálisok hullámzása a vihar villámaival ér föl –, emez album poétikája leginkább az „elrajzolt” – fénnyel rajzolt, ám a bensőből előhívott – fotókban van. Szó se róla, a Valkűrök lovaglása szemkápráztató szépsége – mely Wagner fogja itt a gyeplőt? –, s A szentély kellékei, a Félbevágott ház, a Kontrasztok egyensúlya és A befalazott erkély a hagyományhoz közeli ábrázolásmódnak áldoz. Költői képkivágásaiban a megszokott teremtődik újjá. Mintha Velence a napsütéses tengerre – lebegtet a víz – kifeküdt volna napozni. Miként a Kis, kerek történet költője mondja: „Ha félbehagyva is, isteni terv szerint / úszik a csillagos ég”. Az emlékezet a nyugodt párában kész megpihenni.

Ám a „remegés”, a tükröződés, a látványrétegek együttes megjelenése révén új – a kor fotográfiájában fölöttébb szokatlan – képvalóságot kapunk. A képszerkezet és motívumvilág felől ezt is kettős formában. Az invenciózus, több látványsíkot egymásra montírozó képzelet olyan erős fotók szülője, mint a Kalaposok örömódája – a vaporettón utazót valósággal égi szépség kerítette hatalmába –, az Egy maszk vöröslő emlékei közt, a „Vártuk hableány énekét” – a cím Kárpáti Morgenstern kamaszkora című versének kezdősorával azonos –, vagy a Fénysziget a Halpiacnál, avagy a Fekete páva.A megbolondított „ecset” – találékony objektív, költői látásmód – pedig olyan festői arzenál szülője, melybe a figurálisan torzított Önmagát cipelő, Elem és ura, Szépség aranyban-zöldben, Elmerülve, Félbehagyott hullámzás, Titkos értesülések, de legfőképp a Metamorfózis I-VI. – Hommage à Chaim Soitune éppúgy beletartozik, mint a föntebb már említett nonfiguratív Gaudí Velencében, a „Guruló aranyalma csönd” vagy a festőinél festőibb Misztériumjáték I. Eme fotók szerkezetének a vizsgálata közben – mindenikben a „tudatos” véletlen törvényerőre emelkedett – lehetetlen említetlenül hagyni Gínek a képzőművészet különböző koraiban való elmélyülését. Innen a száguldó képzelet, a klasszikusoktól vett aranytartalék. (Olyan „aranytartalék, amelyet saját maga talált ki, belelépvén a nem is kicsi értékfolyamba.)

Az istenáldotta fotóművészt, a vibráló tehetséget olyan bástya védi – új és új képpoétikára ösztönözvén –, mint Kárpáti Kamil. Szellemujja, megannyi ragyogó verssel, ott az egész albumon. (Stádium Kiadó, 2007, illetve 2013)

Kortárs 2015. 2. szám, február


Kapcsolódó anyagok:


Utcák alatti utcák – Velence »
SZJA 1%!