Könyveink

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

A mi Velencénk



Utcák alatti utcák - Velence Van egy különleges hely, egyedülálló a világon: Velence (már-már a Mű maga) – ahová férjemmel, Kárpáti Kamillal sokszor eljutottunk s annyira megszerettük –, ahol a víz az alapelem, a lét formája: prima matéria (elsődleges anyag), ahogy Arisztotelész nevezte.

Ám a primátusán túl van a víznek a fotós számára sokkal fontosabb, fotózható funkciója is: tükör . Cocteau Orfeusz ában a tükrön keresztül jutunk a halálba, Velencében a víztükör életet összegez: mindent láthatóvá tesz a múltból, jelenből, jövőből. Velence víztükre a XX. századi modern művészeti izmusok konkrét összefoglalója. Ámulatunkra, kifogyhatatlan örömömre, mint kiterített mappa, a képzőművészetek egész tárházát hordozza magában. Tükröződései: szürrealitások a javából, de megtalálom az impresszionizmus, az expresszionizmus, a Dada, sőt az absztraktok egymással fantasztikusan keveredő formajegyeit is.

A fotós a múlt században a pillanat megörökítésekor a festészetet vette irányadónak. A rohamosan fejlődő technika térnyerése során (mint a festészetben is az izmusokkal beköszöntő sok új eljárás: pl. csurgatás, frottírozás stb.) hamar elfogadottá vált a belerajzolás, belefestés a fotóba, az egymásra fényképezés, s úgyszólván minden trükközés. A festészet életem része, s ez látásmódomat is meghatározza: képeimre éppúgy jellemző az elmosódott kontúr, mint a tű-él. A fotó élessége vagy letompítása gyakran egyaránt döntő érték ott, ahol a színek árnyalatai az elfolyó formákig érzelmi, hangulati eszközeim a kép benső tartalmainak kifejezésére. A víztükrözéses fotóknál szinte kivétel nélkül élek az utólagos fejéről talpára állítás eszközével.

Utcák alatti utcák - Velence Csakhogy a festői látásmód mellett szemszögem sajátja: az újra és újra rácsodálkozás a természetre, mint magában is zseniális alkotóra és alkotására. A természet arra az alázatra figyelmeztet, mely nélkül vagy ellenében műalkotás nem születhet. Ráirányítja a figyelmet, hogy milyen kevesek vagyunk mi, emberek, modernkedve is mennyire felszínesek! Minden szinten ez a felszínesség, a „csevej” (mobiltelefon, tévék, rádiók, internet mértéktelen használatának leromboló hatása) jellemzi korunkat. Az elmélyülésre, gondolkodásra képtelenség, nem utolsó sorban pedig a költészetnélküliség öncsonkító korát éljük. (A költészetet nemcsak irodalmi értelemben veszem, hanem társadalmi méretekben, a mindennapok szintjén.) A „költői” (azaz: amikor valami több önmaga pillanatnyi jelentőségénél) kiiktatódását saját életünkből most éljük meg.

Az igazi művészet az, amely szabadon közlekedik (Jákob lajtorjáján) az ember és az Isten (vagy bárhogy is nevezzük, szólítjuk) között. Oda-visszaútja maga az alkotás: a művészet.

Utcák alatti utcák - Velence A Káprázat Velencében c. Kárpáti Kamillal közös vers-fotó albumunk 2009-es megjelenése óta tudatosan keresem, kutatom a víz felszínének tükrében lezajló metamorfózisokat. Férjem biztatására szálltam alá a riók hol szakrális, hol a blaszfémiáig ironikus közegébe. Bennem való hite erőt adott, kitartást, így hatoltam egyre beljebb és lejjebb, hogy megtaláljam végül az én saját kifejeznivalómat.

Utcák alatti utcák – Velence c. albumunknak ez az újdonsága: a víztükör általi átváltozás – meg fotóim ősegyszerű technikája, amit a természet, a víz maga produkál. A valóságot fotózom, a valóságban van több síkja a történetnek (nem kell mesterségesen, egymásra-fotózással nekem beavatkoznom a látvány benső folyamatába.) Az ember a főszereplője ezeknek a történeteknek, a metamorfózis vele esik meg, ő változik hol groteszk angyallá, hol szörnnyé, a férfi nővé, a nő férfivá, mintha csak minden bizarr deformálódás a különös Fournier Titokzatos birtok c. regényéből vagy Max Ernst festményeiről, grafikáiról ismert bagoly- s rémállatfejű emberekké, a fantázia és a művészet teremtette figurákká alakulna.
Utcák alatti utcák - Velence


Így történt 2012-ben, hogy a magas fallal körülvett Arsenale  melletti csatornánál, melyet a nap késődélutáni sugarai beragyogtak: (a S. Martino Vescovo templommal a háttérben) – ez a helyszín izgalmas tükrözéseivel már az előző években is idevonzott – hosszú órákat időztünk, vártunk a jelenésre. Már-már úgy tűnt, hiába, mert nem történt semmi, az előző élmények árnyékai sem jöttek elő.  De nem hiába volt a türelem, mert a piros pólós srác határozottan fölbukkant a víztükörben, s onnan, a víztükör mélyéről rám pillantott. Megszólítás volt ez, éreztem a perc varázsát, misztikumát, s izgatottan fotóztam minden pillanatot. Közben attól is rettegve, nehogy egy motorcsónak, vagy akár egy gondolás arra tévedjen, mert akkor a másodperc tört része alatt szétrezeg, atomjaira hull a vízen minden látomásom. Tudtam: különleges élmény részese vagyok, amit rajtam kívül senki nem észlel, lát – meg kell örökítenem, hogy megmutathassam  mindenkinek. (102–107. oldal)

Utcák alatti utcák - Velence A Piros Pólós Fiú ugyanis gót szárnyas oltárra illő misztikus átváltozáson ment át a víztükörben. Feje először furcsa, kitátott szájú szörny állatfejévé vált, majd több stációban nővé változott, végül – hihetetlenül szenvedélyes testi és lelki harcban önmagával, kiszakítva a nőt bensejéből – újra visszaváltozott fiúvá. Nem mondhatom, hogy ott, abban a pillanatban minden elképesztő részletével előttem is annyira nyilvánvalóan megmutatkozott transzfigurációja, mint később a fotók tüzetes vallatásakor. De hogy a perc megismételhetetlenül rendkívüli , azt tudtam. Olyasmi volt, mintha a Káprázat Velencében c., előző albumomban a Kékület-élen ből a Kárpáti-versképet élném meg… „hol az éjszaka macskapuhán ül az égen, / s lándzsahegyével beleborzol a víz köpenyébe, / míg levegő s a homály közül kiderengesz” . Igen, kiderengett és materializálódott a Piros Pólós Fiú.



Utcák alatti utcák - Velence Másik fő helyszíne-közege fotóimnak a 2009-es velencei albumunkban már debütált Különös utazásaim fejezetben a vaporettó ablakaiban tükröződő – számomra kihívóan izgalmas – kint és bent, előttem és mögöttem síkjaiban mutatkozó szürreális világ, mely a  v a l ó s á g b a n  egymásra vetült képeket tárja elém. Ismét a természet mint alkotó áll a középpontban, hozzáadva az ember alkotta vízi járművet is, a sokablakos vaporettót, mely már magában művészetet művel a tükröződéseivel. Nekem csak rajta kell lennem, hogy megláthassam; fotózhassam, ami sokszor őrült mutatvány a turistákkal tömött vaporettón. A nehézség itt abból adódik, hogy minden mozog: a hajó, a házak, a víz; túl kell látnom a (sokszor ujjlenyomatoktól maszatos) ablakon, és észre kell vennem, meg kell látnom a Képet, amit a „kint és bent, előttem és mögöttem” felkínál. És le is kell fotóznom a körülöttem tolongók rosszallása ellenére. Egyszer fiatal, spanyol szerelmespár férfi tagja vette elő (szintén) Canon-gépét, s így mutatta: Velencét fotózzam, ne a tükörmását! Sokat sejtetően mosolyogtam, de láttam, nem győztem meg. Egy őrülttel van dolga, aki itt hajókázik Velencében, s ahelyett, hogy a gyönyörű város jellegzetességeit, részleteinek gazdagságát fotózná, a szerencsétlen, a koszos kajütablakok tükrözte Velencével éri be.

Utcák alatti utcák - Velence A harmadik fővonal, amivel tulajdonképpen kezdenem kellett volna – ha nem lenne ma szinte szégyellni való dolog –: a költői látásmód . Az a bizonyos szemszög, melynek festőisége mellett, van még egy jól felismerhető karaktere: a versek-kifejezte szavakból, képekből, látomásokból fölépített világ, melyek a fotóimban találnak új jelentésükre, ott testesülnek meg. Ezt a költői világot 44 éve magamban hordom (merhetem-e leírni, kimondani: élő szerelmünk hitelesítheti mondandómat), a világot így látom, így fotózom: kettőnk lelkével-szemével . Ez az, ami összeköt a költészetet még igénylő-befogadó kevesekkel, de el is választ ugyanakkor a költészetet (mindenfajta értelemben) elutasító, egyre hangadóbb többségtől. Gondoljuk csak végig, mi zajlott-zajlik pl. a Velencei Biennálékon az elmúlt 25 évben. (De hazai kiállításaink színe-javát is említhetném.)  Az ún. „hagyományos” mű (kép) kitiltása a kiállítások falairól, ahogy férjem nevezi: a „helyettesítők” benyomulása; a gegg, az ötlet, a performance, az installációk agresszív egyeduralma. S erre ma már közmegegyezés létezik. Megdöbbentő, de így van, a nemzeti kiállítás-biztosok (nem leleplezően árulkodó az elnevezésük?) megegyezése egyenesen a költészet kiirtására . Kárpáti Kamil így ír a Giardiniben rendezett Velencei Biennálé(k)ról:

Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág

formájú ugyan – ó csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szívünk.
Elnyelő homokár a Kert.

(A Kertes Asszony feddése)

Mire lehet számítani ebben a világban, ahol „mint por-lápban a holt, úgy veszik el szívünk.” , legelőször annak, aki mégis a költészettel azonosul? Vagyis ha az ember mégiscsak a saját útján jár!

Életem egyik fontos (mert több ilyen is van), engem meghatározó, katartikus versrészlete:

„…egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy! 
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán…”

(Toronyzene)

Utcák alatti utcák - Velence

Tanulmányok sorát lehetne írni fontosságáról, ahogy a kontinuitás újat teremtő lényegi természetét megfogalmazza. Már azért is, hiszen a művészet- és költészettagadók elfelejtették tagadásuk mellé az újat létrehozni. Mert ha a régit (a régiből azt, amit szeretsz) és önmagadat eggyé forrasztod: új jöhet létre . Ezt tartom szemem előtt, amikor fotózom Velencét, s az embert (ezredszer, milliószor). Alázattal, hogy megtaláljanak, hogy befogadhassam a természet-alkotta csodákat, s hogy alkalmas legyek e csodák megörökítésére.




Utcák alatti utcák - Velence Közös albumaink:

Nyárdélutáni Hold Rómában , 2002

Pesterzsébeti képeskönyv , 2004

Káprázat Velencében , 2007 (minta )

Római kút , 2009 (minta )

Egy csepp Balaton , 2012 (minta )

Utcák alatti utcák - Velence , 2013 (minta )



Kapcsolódó anyagok:


Szakolczay Lajos: Poétikus torzítás »
Címkék: Album
SZJA 1%!