Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Az ember életében vannak nagy ünnepek. A Fekete-fehér fénylés című verseskötet megjelenése számomra az. Nagy ünnep. Miért? Mert ebből a válogatott verseket tartalmazó könyvből kiviláglik a fiatal költő, Rózsássy Barbara kristálytiszta arca. Azért is az öröm, mert íme a kortárs magyar líra folytatása! Sugárzó karakterrel. Mély benső átéléssel. A tenger fölé kifeszített – lehet-e a lélek híd? – nyugalommal. A nyugalommal, amely minden részében izzik. A félelem sátora és a magány sötétbe vivő kőlépcsője ettől lesz fehér. A poéta kedvenc szavával – a fényléstől.

Gondolhatjuk, a versekbe emelt reneszánsztól – a lírát és a piktúrát megidéző Itália-élménytől – van ez az izzás. Attól is, de még inkább attól a lírikus vérévé vált létélménytől, amelyben a huszadik-huszonegyedik század komoran dübörgő valósága – szelleme és mocska – át van itatva (hogy megtisztuljon?) Dante és Mantegna, Giotto, Caravaggio, a szépség pokoljáróinak küzdelmével. Azzal a gyógyírként ható, a tollat és az ecsetet szabadítóként kezelt cselekedettel, amely visszalélegzi ember és Isten csatájából a kozmikus térbe hullott darabokat: az emberségünk fölnövésében szerepet játszó igazságkereső maszkokat, s nemkülönben a magába burkolódzó lélek intim pillanatait. Ez utóbbiról sosem a gyóntatószékben, mindig csak a versben lehet számod adni.

Rózsássy Barbara jól tudja ezt. Ezért vív magával – ének csatája a szikrázó porondon – személyiségmegjelölő harcot. Harcot, amely a rejtezés ellenére is föltöri a magány burkát. Szerelmet és szeretetet képzel, nem akármilyen sátor, kínzó félelmei fölé. Az éjszaka poklából úgy szabadítja ki magát, hogy az álomkalandra induló, többnyire forró test – a Találkozás Arthur Rimbaud-val című ciklus az időtlen szerelem mint boldogság-élmény foglalatában érzékletes pontossággal híreli, hogy mily csinos a „vőlegény” – a tükör-játékban (őt nézem, magamat látom!) egy pillanatra megnyugszik. „Mutasd magad bennem, mint fény magát az árnynak! / Téged árnyammal is fénybe borítanálak, / Hold, Nap úszna velünk! // Fűben hagyott illatát levetett ruhádnak / magamra öltöm, belőle készítek ágyat, / hol időtlenedünk” (Időtlen).

Tökéletes hang. A suttogással telt szoba (1998) szerzője – az érzelmi toposz benső vihart kavar – már érzi a „versen” túli vers (az igazi vetkezés) fölényét. Igaz, hogy ekkor még „üvegből van a csönd”, és a rejtekezés páncélja néha meghasad. Talán ezért is maradt ki a kötetből az éjt gyönyörlopóként vizionáló A szerető. Pedig ha eme bimbózó őszinteségnek – a szómámor mese – megleljük indítóokát, közelebb kerülünk a későbbi líra-ént egy másik, ám ugyanazon tőről fakadt líra-énnel fölkavaró versek (maszkos örömtáncok, tükörjátékok) összetett világához. A lépcsők, vagyis az én-megvallások, fokozataihoz. „Ruhám szegélyét megérinti az éjszaka, / ahogy kilépek az ajtón. / Két keze lassan kúszik fölfelé / a csípőmig, / és beleolvadok mélyfekete csöndjébe.”

Az egyszerű és bonyolultabb tükörjáték arra mindenképpen jó, hogy kinyíljék a képzelt vagy valóságos „pokol” megannyi ajtaja. Döndülés helyett sóhajokkal, finom (némelykor a másikat is érintő) önvesszőzéssel. Szerelmi társként való fölajánlkozással, Róma tereit, Padova élni-tanulni segítő egyetemét, Dante szellemét és a halhatatlan vásznakról lelépő testeket körülölelő mosollyal. A nárcisztikus, minden kimutatott oldaláról szerethető én líraáradása – mindenkor a formafegyelem bűvöletében – olyan gazdag, hogy az álarc élénkítő gesztusában ott a fázó, társra vágyó lélek megannyi tulajdonsága: hajnali gyönyöre és az estétől a reggelig tartó út keserve.

Rózsássy Barbara számára a vers a kibeszélés temploma. Megbillent vagy épp erős hangsúlyok harangszava. Égi s földi oltár, amelyen „úrfelmutató” – a saját urát kereső – gesztusként az érzelmi kivetülés dominál. Ebben az önfeltárásban, mindig hasad a lelki drapéria, valaminő önmagát fölosztani igyekvő krisztusi póz is benne foglaltatik – „Hullok, mint a pelyhek, / most havazás vagyok, / fogj kezedbe kelyhet / – magamból így adok” (Havazok) –, és Ofélia (időjáték, klasszikus szerepcsere) folyóparti töprengve vágyakozó szava is: „Ne ismerj fel idegen, menj tovább. / Ne szólj, most nem akarok beszélni. / Meglásd, az új tavasz színei majd / feledtetik veled e mély csendet. / Mikor a hársfa-alléig kiérsz, / s átjár a meleg fény: egyre érzed, / mily nehéz lett volna a magányom / veled megosztani – e furcsa színt, / távol a város rengetegétől. / Engem titkos csónakjába ültet, / ringat a kitárt ölű pillanat / – ha tudnád: én ekkor kezdek élni” (Duna-part, csend, magány).

Aki nem érzi a nem kevés erotikát sugalló „kitárt ölű pillanat” titkát – befogadni, befogadtatni –, annak a tükör-valóság („De sejted-e vajon te is, én vagyok”) mint metaforikus hiány („Szeretők: ruhád gomboló két kezed” – Fürdés, eső után) éppúgy érzéketlen, csak személyiség-pótlékszerű megidézés marad, mint a golgotai sötétben megvillanó keresztről való levétel kívánalma. Ez utóbbi, vagyis a Torzó személyiségképe – az ég kútjába való zuhanással – attól izgalmas, hogy éppen a címmel ellentétes aréna vall a lírikus mindenség-vágyban fogant teljesség-igényéről.

„Aki téged gyógyít, nem születhet halva. / Benned van a hóhér, a bárdkezű szajha; // benned hull a hamu, ahogy felégeted / magad-simogató, fűszál-finom kezed. // Addig szorítanak ólom-sarokvasak, / amíg a nagy égbolt szemedben széthasad, // amíg a testedből kipréselnek téged / – fordított zuhanás kerozinja éget. // Ahogy lábad előtt fekszik kiterítve, / nem is halottad az: ottfelejtett inge… // Kiáslak a sárból, vonszollak fogammal, / te szétzúzott testű, külvárosi angyal. // Te lebárdolt fejű, kettévágott torzó, / szemed magját csípnék, légy csak mégis Gorgó? // – Aki engem gyógyít, nem születhet halva, / arca legyen tükröm: a mindenség arca. // Tenyeremből húzd ki belévert szöged, te, / gyere, Isten, vegyél újra az öledbe.”

Minden a dal, a vers megszületése érdekében íródik. Alkotás-lélektani rejtély, hogy mi és hogyan kerül előtérbe. Ezért is az alakváltogató, versbeni bújócska nem más, mint én-föltáró, a líra-én sokarcúságát mutató jellem-példatár. Paradox, rejtezve rejtezetlen megvallása, csupán nő beszélhet így a születésről, maga a kínban fogant gyönyör. A mítoszi mezőkről is gyarapodó világmegváltó gesztus mégsem a történelemre irányul – Illyés jól mondja a Ditirambus a nőkhöz című versében: „nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!, / Hanem a megfordított vánkos” –, hanem az önmagát megőrizni akaró költő álomvalóságára. Ideemelve a tanítómester, Kárpáti Kamil találatát: a hang, a személy, a habitus nemességére.

Az Alkonytól hajnalig a tiszta hit, a romlással szembeni áhítat csöndburka: mikor kipattan belőle a megszülető – az akarva-akaratlan minden káosz ellen protestáló fénysugár –, előttünk a megszenvedett arc, és minden megszenvedett fájás (asszonyi gyönyör) megdicsőülése. „tükrömből ahogy visszanézne rám, / egy vagyok veled, Szfinx-arcú magány. // Most boríts el vágy, halhatatlan, / új fénnyé fürdök sugaradban; // te néz ki belőlem, Nofertiti, / zúgjanak éned időtlen sejt-éjei; // múltad ha testemen átzubog: / örök szép, egy veled, a jövő vagyok. // Alkonytól hajnalig megkötözöm magam / – minden éjszaka bennem fogan. // Kihordlak kínok közt meggyötört testtel / – nélkülem nem születsz meg, reggel. // Indulok Napból lett sugár-fogattal, / – lábam elé térdelj, dal, gyerek-hajnal.”

A „beleolvadás” is, miként későbbiekben a „fénylés” és a ki tudja hány variációban – szabadság-metaforaként? leget hasító kitörésként vagy a Pegazustól elirigyelt örökségként? – funkcionáló „szárnyalás” kitüntetett szó lesz. Az én-formáló bűnmegvallás úgy válik a vers-confiteor részévé – elhallgatott titkok, sejtelmek, kívánások, szerelmes izzású női praktikák vannak a kalodában –, hogy rítusszerűen, ám a kínzó csöndben a magány, az egyedüllét kését megforgatva, kitárul a személyiség. Ez már nem „babaház”, jóllehet többször is említtetik a gyerekkor oázisát szimbolizáló „kék kislány-szoknya”, hanem a legdrámaibb én-kereső játék. Amelyben a helyszínek, maszkok, élők és holtak ugyanannak a Paradicsomnak – énektől dúsult éneknek, kicsapongó emlékezetmorzsáknak, a misztika hártyáit előbúvárló titoknok meséinek, stb. – részei, amelyből az éléshez – és a fényléshez! – szükséges oxigén kinyerhető. Szellemükben és megjelenésükben elegáns lovagok és úrhölgyek csipkézik a századok kacskaringóit magában foglaló utat, nyújtanak az átszellemítés folytán életet s maszkot, s a kitörni vágyó, s ezért – paradox – legtöbbször önmagába beköltöző lírikusnak menhelyet. Dantétól Babitsig, Petrarcától Kárpáti Kamilig és a fotóművész Gíig, Caravaggiotól Dalíig és Gaál Imréig, Giottotól Rimbaud-ig, Follinus Annáig és Nagy Ciliig húzódik a szépségtermők sora. A bársony éjben ária hangzik föl a mélyből az angyali magasba – a versek zeneisége külön tanulmányt érdemelne –, s amikor a poéta a zene hatalmának áldoz, lelki rúgóit simogatón nyugtatgatja.

Végtelen egyszerű kérdésben van a titok nyitja: „csupán az a kérdés, / látod-e a fénylést” (Hajnali hallali). Itt is a megszült, vagy születendő hajnalhoz tapad – mit tapad? vele egy – az én-megújítás, én-cserebere, a harlekini fölénnyel benyelt könny, az éjszaka átoksivatagában megdidergő magány megannyi formája. Mindezt a „csúffá tett szép, husánggal vert képzelet” hívja elő (A San Giorgio dei Greci templomban). És hiába a Pokol körének támadása, a bizonyosság örök: „Egy vagyok öröktől önmagammal, / ó halhatatlan: kín a kín között”. Ez utóbbit látván megint csak a Hajnalig nyújtózik a képzelet. De a körkörös séta sosem stadionnyi, csupán a szabadságvágyban izzó bensőt mozgatja. A lelakatolt lakatnak kulcsot kínálván. „Önmagadból is csak önmagadba érhetsz, / ne képzelj kívüled szabadságot. / Ki szembenézni képtelen, az a vétkes, / nem az, aki szabadulni vágyott.”

A filozofikus, a versformákat kitűnően kamatoztató érzékeny én-kifejtés egy kamasz lány álmodozásaiból indult – az csak természetes, hogy a költő (aki mellesleg kritikus is) behatóan ismeri a szakmát –, és a fiatal nő önmeghatározó költeményeiben mint tisztaság-példázatban landolt. Bármilyen kínzó is a magány, burka éppen az erotikus sorok – képek – által szakadt föl. Íme egypár az ilyen jellegű, nagyon is a személy derűjét és kellemvilágát elénk hozó „incselgésekből”: „a meztelen holdfény / magához húz” (Szárnycsattogás); „Szoknyám térdem fölé csúszott, és a friss fű / üde zöldjével combom hajlatát foltozta / ahogy lehevertem, s száját a nap rányomta” (Kóborlásaim); „Csípőmön kezedre levél téved. / Így melegíts föl, tűz legyél – énem! (Kezedre levél); „Tárt ablakon át langyos / szél sodorja combjaim közé / a fák csillagsugarú ölét / s az illatát” (A gyümölcsfák); „belémköltözött a kalászzizegésű csend, / kigombolta selyemfodrú, fehér ingem” (Fűrezgés); „Isten, te engem így szeress, / ha már ágyamba fogadlak. / Lángölű tegnap: testben a test / – túlélőt, tarts meg magadnak” (Ami vágy volt).

Az időrendet tekintve a fejlődésvonal könnyen fölrajzolható: legkevesebb érthetően az első kötetből emeltetett ide, de a többi könyvből származó líradarab egyazon szintet sokszorozza. Valójában, ha a bemutatkozó könyv némely versétől eltekintünk, Rózsássy Barbara tüneményes költészetében nincs is fejlődés. Kezdetek óta ugyanaz a világoló mélység, briliáns formafegyelem, invenciózus lélekfaggatás jellemzi.

Szonett-koszorújában, talán leghatásosabb líra-megnyilvánulásában (Belőlem nyílt leander) ott van a költő titokkal teli lénye, amelyet csak erősít a Róma, Velence, Padova fényétől ittasult „lány” aurája. „Tiszta vagyok, mint ki sosem volt halott. / Nem szennyezhette bőröm fekete föld. / Akin az isteni kéz nyomot hagyott, / újszülött Vénusz, köré tengere nőtt. // Minden asszonyt egyszerre ölelsz velem / – érintésed a mindenségé legyen.” (Stádium, 2014)


Kapcsolódó anyagok:


Rózsássy Barbara: Fekete-fehér fénylés »
SZJA 1%!