Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

I.

 

Oravecz Péter egyik legeredetibb hangú, de egyben legritkábban megszólaló költőnk a kilencvenes években indult lírikus nemzedékben. Első verseskönyvét (Mindenség-kalitka , Stádium, 1995) Gérecz Attila-díjjal tüntették ki. Azóta két könyve látott napvilágot: Sehova tanúja (Tevan, 1998), Majd Papitiben (Kortárs, 2000). A legmodernebb(nek titulált) költői eszközökkel úgy él, hogy egyben ki is forgatja azokat. Játszik. De játéka mentes minden felszínes bolondozástól – fegyelmezett és felelősségteljes. Ezzel párhuzamban a klasszikus értékeket tovább írja, tovább gondolja – így meglehetősen polifon formájú és hangzású versvilágot hoz létre, amelynek – minden idegenkedése és ön-reflexív kontrollja dacára – kiinduló- és gyűjtőpontja ő maga. Fölvállalja legmélyebb érzelmeit, még ha nemegyszer ki is nevetteti magát értük. Alaphangja az önirónia, amely néhol már-már fekete humorba mélyül. Romantikus, idealista hajlamait így tartja kordában, mert tisztában van azzal, hogy a költő elidegenedett világunknak már régóta nem vátesze, tanítómestere, csupán szemlélője, tanúja lehet.


Oravecz Péter egy félelemmel, feszültséggel teli korban képes magától értetődő, szenvtelen de nem részvétlen természetességgel szólni mindennapjaink szörnyűségeiről, a kapcsolatok mikrovilágában zajló rohamos kiüresedésről. Látszólag pusztán dokumentál, a mélyben azonban átáramoltatja magán az eseményeket. Flegmának tűnik, és flegmasága bölcsnek mutatja – a felszín alatt azonban tele van kétségekkel, fölháborodással, nemegyszer iszonyattal. Egy nagylélegzetű prózaversében, az Ellen-Ginsberg-siratóban (= Sehova tanúja) tablószerűen vonulnak végig előttünk az utca tragikus „hősei”, a költő gyerekkorának és képzeletének szereplői, egyszerre naturálisan földhözragadt és szürreálisan lebegő képekben, s bár nem apokaliptikus látomásként, mégis mintha a vég bizonytalan és öntudatlan előérzetében. A költő kamaszkorának egyik beat bálványa még szerencsésnek is érezheti magát, amiért elhunyt, és nem kell tovább részt vennie, mi több, részt vállalnia a világ folytatásában.Ez a feszültség egyik fő szervezőereje Oravecz mindhárom kötetének. S hiába a számtalan ön-útkeresés, kultúrtörténeti kapaszkodó (mint hegymászónak az előtte járók kiszögellései, sziklákba vágott szegecsei), alapvetően kilátástalan kor az, amelyet lefesteni kényszerül, s amelynek hiteles krónikása.


Ez a meghatározó életérzés és világlátás már az első kötetben is erőteljesen megmutatkozik, és a kezdő költőkre még oly jellemző pátosz képrobbanásainak füstfelhőin is átüt: „időzített bombaként kattog a jövő / – szentek fejetetején tündöklő tányérakna billeg” – írta Mária című versében (= Mindenség-kalitka) El Greco festményének lírai életre keltésekor.


Később ugyanez földközelibb aspektusból: „valahol alattunk, / nem is olyan mélyen, időzített virághagymák tik-takolnak?” (Téli képeslap SzJ-nak = Sehova tanúja). Vagy egy még személyesebb példa ugyanerre a vészjósló előérzetre, ezúttal a gyerekkorból: „kiskori játszótársam agyában az időzített daganat” (Zsoltár = uo.) Mint fentebb láttuk, a kezdetben oly jellemző, erőteljes képzőművészeti kötődés (a szerző maga is festett évekig) víziószerű testet-öltéseiben is többnyire illúziótlanul lerántja a hangulati emelkedettséget jelenünk hétköznapjainak könyörtelen szürkeségébe. Talán azért, mert úgy gondolja, hogy ezeknek a művészi produktumoknak itt, köztünk, az atomkor és gépvilág fagyhalálra ítélt hajléktalanjainak és sikátorokban, főtereken bóklászó félnótásainak körében kell(ene) kifejteniük tisztító hatásuk, és nem az egyszerű emberek számára elérhetetlen, éteri magasságban. Talán azért is, mert mai szemmel nézi őket, s minden csodálata ellenére beléjük látja azt a katartikus szellemi kudarcot, amelyet e kimagasló alkotások kénytelenek voltak elszenvedni a tömeg-ember kultúra és történelem utáni civilizációjában. Rendkívül tág horizont az, amelyet Oravecz befogni képes (amelyre egyik első értő kritikusa, Nagy Gábor is felhívta a figyelmet) – s ha versnyelve, költői modora nem lenne kamaszosan hajlékony, játékos, vágánsan nemtörődöm, rendkívül nyomasztó volna mondanivalójának atmoszférája, a ránk nehezedő valóság.


A gyermekkor elillanásával kiüresedett szinte minden, s most felnőtt-önmagunknak kellene megtöltenie értelemmel, tartalommal a világot, amely azonban szemmel láthatóan nem kíváncsi ránk, nem igényli kincseinket.


A paradicsomi kiűzetés óta bukásra predesztinált ember sorsában Oravecz nem lát kiskapukat. Szerinte egyetlen esélye, ha mindezzel tisztában van, és nem menekül illúziókba. (Lucifer Ádámhoz = uo.) Ahogyan későbbi kötetében is írja, amelyben többször is visszanyúl a Sehova-témáihoz, s tovább alakítja őket:


Hitted, a szélsőségek tükrözik Isten arányát.
Látnod kell most már: mindig a semmi a több.
(Vörösmartynak tulajdonított epigrammák, 1849?-1855? = Majd Papitiben)


A nyolcvanas években gyerekeskedő és a kilencvenes években felnőtté érett nemzedék ideológiai és egzisztenciális úttalanságának megrázó bizonyítéka Oravecz Péter költészete. Egyik összefoglaló példája ennek a Sehova tanúja című vers is, amely bár az irodalom társadalmi helyzetére és szakmai kérdéseire koncentrál – korunk egész állapotára kivetíthető. Az egykor még a megváltás egészségesen öntelt ígéretével érkezett költő („Testvér, mi istenek vagyunk”, Testvér – A fiatal Szabó Lőrinchez = Mindenség-kalitka) itt már túl van a realitásokra való rádöbbenésen is, némi kishitűséggel tovább terhelve helyzetértékelését:


De sűrítmény-e kezünkben
a gondosan lepucolt szertári koponya?
Nem egyszerű-e, mint közhelyeink?
Mint a VERS, mit nem tudott megírni senki sem?

 

 

II.


Oravecz Péter művészetében ezernyi szállal kötődik költő, festő, zenész elődeihez, gyakran idézi s szólítja meg őket, tanácsukat kérve. Személyes sorsában viszont kallódó figura, legalábbis versei tükrében, aki nem leli sehol a helyét. Gyökértelensége, kamaszkori és máig tartó „vándorévei” arra predesztinálják, hogy soha ne érjen révbe, ne lelje föl Tahiti álomföldjét. Helyben kellene rátalálnia, tudja jól, csak a külvilág, mint láttuk, túl romlott hozzá. Magában kellene fölfedeznie, tudja ezt is, csak túl illúziótlan hozzá:


A felborult Göncölszekér
és az égre fröccsenő Tejút
látványa egyre ritkábban borzaszt.
Sőt: nyugalommal tölt el
a bűnök folytonossága.
Nem feladatom, hogy az
óriáskereket megállítsam.
A műszerfal előtt értetlenül állnék.
(Gyónás Nagy Lászlónak = Sehova tanúja)


Továbbá, tisztában van azzal is, hogy akármennyire borzasztja a kor, amiben élni kénytelen, ő maga is terméke, szülöttje valahol, nem tud, s talán nem is akar belőle kiszakadni, hiszen éltető közege. A fiatal magyar líra és a kortárs költészet egyik legmegindítóbb és leghitelesebb vallomása, amikor a fent idézett versben úgy fordul költőelődje felé, hogy nem a rajongás eufórikus naivitásával ígérget teljesíthetetlen dolgokat, hanem józan belátással, alázatos de megrendült hittel kéri az előtte járó bocsánatát:


Nézd el törpeségem megkésett bölcsességeit,
de a költészet embermagasságú hidegében
nincs miért kölcsönözni páncélsúlyú szárnyat.
Reklámok fondorlatosságával ha felépül a vers,
nincs hitem mögé állni:
ikonragyogású istállóid ünnepébe.


Az előzmény, a kezdet még mást, még többet ígért, noha csírájában már magában hordozta a bizonytalanságot. Elég csak az első kötet Michelangelo-t idéző fohászát fölelevenítenünk:


Isten vagy: hát segíts rajtam, nyújts kezet!
– Viharként rettent, ihlet ha támad,
merjek-e tollat ragadni utánad,
te boltív-gerincű, púpos mennyezet?
(Michelangelo = Mindenség-kalitka)


Szinte törvényszerű, az eddigiek ismeretében, hogy Oravecz a számtalan – általa oly annyira csodált – hérosz közül végül Gauguint választja szellemi rokonául. Költői életre keltése már az első kötet végén megtörténik (Ekloga, Kérdőjelek a „Vademberhez” = Mindenség-kalitka), ahol is a festő-óriás kivonulása a civilizációból mintaadóvá akar válni a fiatal költő szellemi honkeresésében, hiszen „Európa halott és / ravatalán fekszik kiterítve” (Ekloga). Amiért mégis járhatatlanná válik személyes sorsában ez az út, azt nemcsak a külső körülmények indukálják, hogy már szinte nincs egy hely, hol békében meghúzódhatnánk, hanem mert a belső kényszer a vágy szintjén egyelőre kifullad, s nem erősödik akarattá. Talán nem is szeretné, hogy beteljesedjen. Olykor még magára ölti a világból kilépett Gauguin érinthetetlen gőgjét, de tudja jól, hogy csak játék a részéről, még ha keserű igazságot rejteget is a számára:


A trükközést Európára bízom
a vadember varázslattal él
kenyere a tükrözés
visszaadni mindent önmagának
(Gauguin ez is – elkallódott vázlatfüzet = Majd Papitiben)


Oravecz nem elfordul a romlott világtól, hogy egy civilizációtól távoli közegben zavartalanul megörökíthesse Isten és a természet még érintetlen szépségeit; nem is magába fordul, hogy csak a belső hangokra ügyelve, összegezhesse létélményeit – hanem épp abba a világba száműzi magát, ahol intellektuális értelemben nem lehet maradása. Hiszen az igazi szellemi otthont számára a spanyol kisvárosok, a latin zene, a mediterrán bölcsesség, Gauguin festményei jelentik (Rumba improvisada = Sehova…) – mégis itt, e közép-európai gettóban rugaszkodik újra- és újra neki a hétköznapjainkat is meghatározó mélyebb összefüggések föltárásának. A Majd Papitiben első két fejezete – formai töredezettségét, bizonyos témaszálak továbbgombolyítását illetően – a Sehova… Kettévált szavakban ciklusának kibontakoztatása, amely nemcsak Oravecz egyéni kétségeinek tovább mélyülését jelzi, hanem világjelenség is:


hol gúny tárgya már a modern
hol viccből húz lakkcipőt a szellem
hol kristálytermek visszhangzó csöndje már a Szó
(Ady és Gauguin)


„Normandia-Naconxypan-Zugló-Tahiti” – hangzik el a „pontos” helymegjelölés egy Kormos-emlékversben. Hiába bök rá a költő képzeletbeli térképén, nem állapodhat meg sohasem, mert az örök változás megszállottja, csak a folytonos mozgásban képes átérezni azt, hogy él. S hogy az élet mélyén hiába is mozdulatlanok a dolgok, ahhoz, hogy fölismerje őket, mozgásban kell maradnia, a halottak, a tárgyak, a tudatunk iszapjában lerakódott lényeg statikusságához mérten: „gyanúm hogy a kincs az észlelés maga” (A K. I. csoda).


Ahogy az a fölismerés is ezt igazolja, amely az előző kötet esztétikai elmélkedéseit (Sehova tanúja) filozofikussá tágítja: „pátosszal vagy anélkül / a Szónak nincs szive / ruhája örök mozdulat / maga a kiterjedés” (Ady és Gauguin).


Így Oraveczet gyakran hatalmába keríti egyfajta, Ginsbergtől, Weöres Sándortól örökölt, buddhista létszemlélet, még hinnénk is neki, hogy lám, mindjárt megpillantjuk Tahiti partjait, ha nem tépné föl benne valami újra és újra a sebeket. Mégis, amikor úgy vall, mint a következő költeményben, megcsodáljuk a hangot, amely belőle kiszól:


számon tartani füvek rezdülését – felelőtlenül –
nem képzelni istennek magad – se mást –
megköszönni árnyékát a fának
megköszönni magadnak hogy testvéred vagyok
(Némajáték)

 

 

III.


Mi segíthetne hát költőnk helyzetén, javíthatna közérzetén? Ha a világ megválthatatlansága mára már cáfolhatatlan tény, s a művészet tisztító erejébe vetett hit is alapjaiban bizonytalan. A szerelem. Oravecz Péter azok közé a lírikusok közé tartozik, akiknek életében a költészet és a szerelem elválaszthatatlanul együtt jár. Egymást erősítik, illetve az egyikük okozta fájdalomra mindig a másik próbál enyhületet hozni.


Hősünk azonban rendkívül szerencsétlen a szerelemben. Helyzetét tovább bonyolítja a költő nagy emberismerete, s hogy a nőket, a női gondolkodást, logikát, szeszélyeket mindenképpen érteni akarja, hogy magyarázatot leljen kínjaira. Oknyomozó lírai kísérleteket tesz a női lélek föltérképezésére, egészen odáig, hogy még a tulajdon lelkében megbúvó női princípiumot is boncolgatni kezdi. (Hét vers Psyché alakja köré(m): 7. Melyben női énem Psychének képzeli magát s Balassi hangján énekel magányos férfi énem legnagyobb örömére = Sehova tanúja)


A költő kiábrándult, illúziótlan világlátását a szerelmi kudarcok is táplálják. Hogy az ember már a szerelmi lázban sem tud megváltatni, holott Oravecz még istenét is – kivel olykor-olykor flegmán pörlekedik – feláldozná a szerelemért, hiszen ő itt, e földi létben kívánja a boldogságot, a beteljesülést. Folyamatos a küzdelem két énje: a kedvesért rajongó, Balassi-strófákban esdeklő-búsongó megkésett trubadúr és a kudarcok sújtotta, cinikussá lett, kiégett jazz-zenész között.


Töprengései, vívódásai hátteréül pedig folyamatában fölrajzolódik a férfi-nő örök küzdelme, ősi ellentéte, amelynek értelmezésekor a legtöbbször megértően viszonyul a női nem biztonságra, anyagi világra berendezkedett jelenségéhez – és meglehetős öniróniával viseltetik a férfi szellemi magaslatai, magányos, meg nem értett, démonokkal tusakodó attitűdje iránt. (Férfi és nő)


Még a legfájdalmasabb emlékek földolgozásakor is igyekszik kívülről látni és láttatni önmagát a fölelevenített eseményekben: „de lassan tudatosul bennem, / hogy senki sem vagyok, / legföljebb lírai én, / vagy ahhoz hasonló” (Fénytörések, 9). Játékkal, szarkazmussal próbálja elütni a kínos perceket, gondosan ügyelve azért arra, hogy megsejtsük fájdalma valódi súlyát, tartalmát.


Tiszteletreméltó az az őszinteség és önkritika, amellyel a „cinkelány”-szerelem alkonyának baljós jelenségeit elemzi utólag is, a Majd Papitiben kötetben már nem élve boncolgatva önmagát, hanem a drámai föllobbanásoktól eltávolodva, levonva keserű tanulságait:


Istenem, hány okos verset írtam
az összeférhetetlenségről
– helyzetfelismerésben profi voltam,
épp csak szerelmet nem tudtam vallani.
Ahogy a konyhában ülve is
eszmékről hadovásztam inkább
egy kiadós csók helyett.
És szégyen: hogy elhallgattam eddig
legszebb perceim: a számtalanszor megismételt
mozdulatot, ahogy kiléptél a kádból,
s egy időtlen percig lebegtél
ruhátlanul kétféle létezés között.


– írta Weöres szimfóniáinak szellemiségét folytató Tizenharmadik című költeményének Recitativo tételében. De nemcsak egyéni következtetéseit vonja le az emlékek számbavételekor – kapcsolatainak keresztmetszetében tovább írja férfi-nő kibékíthetetlen ellentétének tragikomikus paródiáját is, a legbravúrosabban a Tizenharmadik Scherzo tételében, ahol a romantikus emelkedettséget folyton lebunkózza korunk felszínes locsogása: az Elhagyott férfiak kórusának panaszába mindig belevág a rádió-műsorvezető, aki ostobábbnál ostobább válaszokat ad a legnagyobb szívfájdalmakra, és közbeékel egy-egy illúzióromboló reklámot, például fogkrémről, amelynek használata után bátrabban csókolózhatunk; majd a Tündérnők kórusából – hosszú hallgatás után – egy-egy monológ-töredék erejéig, kiválnak sorban a legendás, rideg múzsák, híres költők végzetei: Lesbia, Júlia, Psyché, Anna. A „cinkelány”- és a „fekete hattyú”-szerelmet a Dalok című versfüzérben öszszegezi hősünk, amelyet „egy megálmodott óegyiptomi költő töredékei szültek”.


Ebben a „cinkelány” – a lírai imitációnak megfelelően – „Arany Húgom”-ként lép színre, aki végleg elrepült Oravecz életéből, máshol keresi már a boldogságot és a gyönyört. A költő mégis csak szeretettel és megbocsátással tud rágondolni, mert bár belehalt az imádott nő elvesztésébe, de képtelen elfelejteni neki, hogy ő „faragta” férfivá. A „hattyú” („Fekete Húgom”) továbbra is csak táncol, különböző színpadok reflektorainak kereszttüzében, mit sem sejtve az egykor érte epekedő költő létezéséről, hát még szenvedéséről. E szerelmet a „cinkelány” fokozatos elvesztése lobbantotta lángra kétségbeesett hiánypótlásként a lírikusban, aki szerelmes versek tömkelegével árasztotta el az ünnepelt sztár postaládáját.


Felbukkan egy harmadik szereplő is („Vörös Húgom”), reménytelenül várakozik a költőre, aki képtelen szeretni őt, mert csak az iránt vonzódik betegesen, aki meggyötri; mert tudja, csak jobb híján közeledhetne felé, amellyel megalázná őt. Megindító, amiként lezárja magában ezt a futó kapcsolatot, talán az egyetlent, amelyből tisztán, józanul és felelősségteljesen volt képes kilépni:


Ahogy az ablakban állt Vörös Húgom
s vállára pulóvert terített…
Így képzelem az örök vágyakozást,
ilyen csöndesen és egyszerűen.
Simogattam.
Ne hibáztassátok kezeim.
(Dalok, Harmadik papirusz: Az őrző tekintet dalai)


Végezetül, egy árulkodó mondatra szeretném fölhívni a kedves olvasó figyelmét, amely végleges választ adhat arra a kérdésre: Oravecz Péter miért képtelen föllelni vagy kialakítani magában az úgy óhajtott papiti-i világot. Mert nincs beteljesült szerelem, amit magával vihetne. Gauguin rátalált az önzetlen szerelemre a bennszülött asszonyok csodaföldjén – de, valljuk be őszintén, itt, nálunk, közülünk ki volna képes az ilyesmire?


Az év versei 2002 című antológiában már egy új szerelem nyitányát írta, ezúttal nem nagyzenekari hangszerelésben, letisztultan, akár egy szál hegedűn:


Ez hát a férfikor.
Vagy valami olyasféleség.
Pontosan mitől, nem tudom
– ugyanolyan kék az ég,
ugyanolyan zöld a fű,
és így tovább, és így tovább.
Történtem én s a dolgok.
Nem lettem sokkal ostobább.


(Talán több csekélység foglalkoztat,
mint feltámadásom előtt;
vagy a fényedtől sugárzó szépség
adhatott egy új erőt.)


Jöhet a lecke boldogságból,
aggodalomra semmi ok.
Elveszteni is megtanultam.
A nehezén már túlvagyok.
(Férfikor)

 

 

IV.


Hogy miként alakul majd a Férfikor további története, remélhetőleg megtudhatjuk majd a költő következő köteteiből. Egy biztos, Gauguin „bőröndbe zár eget”, s útra kel (Végérvény = Majd Papitiben), Oravecz pedig csak az „életmentő vers”-ben reménykedhet (Koraősz, a szokásos = uo.). Megy tovább, Sehova tanújaként „hitetlenül mindenre” rácsodálkozik (Örök téma), és jegyzetel, „megrögzött pozitivista” (Lelepleződik, 2 = Majd Papitiben). Ez ad erőt a számára, amely mégis csak valamiféle hitnek a bizonyítéka. Rögzíteni mindazt, ami romlik, múlékony: „csonkán torzan is tanulni a boldogságot / bár krónika nem említi tetteit / örömtüzet és főnix-tollú lángot / markunkba zárni az EGYSZERIT” (Dalszöveg = Sehova…)


Soha nem beszél általánosságban, tartózkodik a nagy szavaktól, s ha ki-kibukik is egy-egy a száján, abban a pillanatban megkérdőjelezi. Az emberlét legnagyobb témáit (halál, szerelem, Isten, sors…) hétköznapi valóságukban, tárgyszerű megfoghatóságukban tárja föl. Megragadni a részt, az egésznek egyszeri és megismételhetetlen tükreként – ez az ő tahitije.


Egyszer megkeresem azt a partot,
hol levethetem végre ingemet.


Ott bokámat átkarolja majd a tenger,
s az égbolt sirályszárnnyal integet.


Ott porladó bálnacsigolyák közt állok,
és szép lesz, ahogy semmi sem éget.


Te utánam jössz, lámpa nélkül követed
a parázsló cigarettavéget.

(Áttűnés II.)

 

(Sz. J.: Eleven csónak, Magyar Napló Kiadó, 2004.)

 



Kapcsolódó anyagok:


Oravecz Péter: Mindenség-kalitka »
SZJA 1%!