Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Mindmáig kristálytisztán emlékszem arra a délutánra, amikor bekopogtam szerkesztősége ajtaján. Remegő lábakon érkeztem hozzá, hiszen akkor láttam először élő költőt tankönyvek kriptái után, s némileg örültem is a bent uralkodó nyüzsgésnek és hangzavarnak, mert így nem rögtön terelődött rám izzó figyelme, amely hál’istennek azóta is szüntelen kísér. Egy riportfilm hatására ugyanis fejembe vettem, hogy meg akarom ismerni őt, persze nem gondoltam volna, hogy ez felesége, Gí révén jóval korábban bekövetkezik, minthogy lélekben fölkészülhetnék rá. Szerkesztők, titkárnők… jöttek-mentek, ő a helyiség másik végében épp egy újságíróval vitázott, igyekeztem láthatatlan lenni, szemembe tűzött a nap, a fénycsíkokban nappor szitált… Tizennégy éves voltam. Hónom alatt a verseimmel.

Volt hogy hetente többször is meglátogattam. Iránytű lett az életemben, amely szétszéledni készült, mint a gazdátlan ménes. Egyszer arra kért, meséljem el, asztali lámpájáról mi minden jut eszembe. Hebegtem-habogtam. Megsajnálhatott, mert átvette a szót, és legalább fél órán keresztül sorolta, egyre lázasabban asszociációit, amelyek egytől egyig ott az orrom előtt nyíltak ki, lobbantak életre, mint a látomás. Megelevenedett köröttem minden. Benépesült, fölhevült bennem a világ, amelynek vélt hidegétől épphogy elbujdosni akartam volna. De ő megtanított látni. Hogy voltaképpen magam és a gyerekkori lázálmok elől menekülök. Használjam inkább fel őket. Lássam meg bennük a csodát, ahogy egy hátára fordult, égre kalimpáló rovarban is, mely lehet bárka fellázadt legénységgel, az asztali lámpa pedig Isten virága, ahogy kecsesen belehajlik a fény-sáv napporába, a hallgatás csöndjébe. Másik, jóval komorabb lámpáját csak később ismertem meg, amikor költészetében egyre tudatosabban elmerültem, s rábukkantam egy a váci börtönben írt versére, amely a magánzárka bedrótozott lámpáját keltette életre bennem:

Mint a rabét, a haját lenyírták.
Arca se szép. Álla túl kemény.
De látom a közös ágyat benne,
mint testvérében a szegény.

A fajtámat, mint a gödrök meszes
négyszögében egy családi ékszert
(ami erős, vad sírással holtat
s elevent is élővé tett).

Anyám szürke koponyája holdját.
A szikkadt, sötét szem ilyen részeg,
amputáció alatti álom
ködében szeret meg, élet.

Ilyen börtönkosarasan hódít.
Ilyen kórházi alagsor-csupasz.
A gumikerekű tolókocsik
egyikén feléledt utas,

kit a műtős a jégdoboz elől
egykedvűn repít a kórterembe.
A kivégzőosztag szíve dobol
összefacsarodva benne.


Múltamra nézvést kitépett, gyökértelen kamasz voltam, akit bár óvó asszonyok kényeztettek, mégis inkább csatangolt, amerre a láza vitte, éjszakákban, esőkben, kocsmák sűrűjében, afféle külvárosi senkiházi, akit senki nem ért, csak a pincérnők és a kóbor kutyák, na meg persze József Attila. Kezemben nem vibrált ügyesség, mint a faluról jöttnek, fejem sem volt túlzsúfolt, mint annak, aki könyvtárszobába születik. Csak terveim és indulataim vittek egyik kétségbeeséstől a másikig, és a vers, amit kezdtem egyre több mindenben meghallani. Kamil jól látta ezt, s időben az orromra koppintott. Mindig sündörögtek körötte a fiatalok, az én időmben sem volt ez másképp, fülön csípte a hozzám hasonló lézengőket, ajtaja mindig nyitva állt előttünk. Nála társakra leltem, akik ugyanazzal a szorongással tébláboltak magányuk páncéltermében, amely kezdetben föltörhetetlennek mutatta magát, de ő ismerte a kulcs rejtekhelyét, és kiszabadított minket nagyapa-türelemmel. Sarkig tárta hát előttem magát minden, amit azelőtt csak lopva figyeltem vagy épp csupán szégyellni tudtam. S magamhoz ölelhettem a bevert szájú kisfiút, aki lelkem mélyén duzzogott egy sarokban kuporogva. Amikor az első antológiát készítettük, A sivatag kupoláját , s délutánonként körbeültük szerkesztőségi asztalát, éreztem, hogy a viták és parázsló beszélgetések közepette székeink legalább tíz centivel a föld fölött lebegnek, s ha Diotima ablakpárkányát el nem is éri, de virágok szirmának magasában lármázik, gesztikulál ez az innen-onnan összeterelt kupaktanács. Gyökeret ereszthettem végre. Rádöbbentem, nekem is van örökségem. Ahogy ő is írta egyik gyönyörű versében:

Ha van küldetés,
akkor csak ez: folytatni az
öngyilkosok énekével:
„íme, hát megleltem hazámat.”
Szólásra bírni a halállal
tömött szájat, ahogy élne.


Tisztában vagyok azzal, hiszen nem titkolta sohasem, hogy nemcsak miattunk tette mindezt. A költészet jövőjéért is. Hogy az érték ne kallódjon el lakótelepek konténerei közt és külvárosok kocsmáinak füstködében. Megtanított minket arra, hogy a szembenézés hosszútávon, bármilyen fájdalmas is, kifizetődőbb minden menekülésnél, mert emberséget nyerünk rajta. Sokszor kíméletlen volt, s nem értettük szigorát. Van aki idővel úgy el is iszkolt, hogy hátra se nézett. Ahogy apák ellen szokás, magam is föllázadtam többször. De mint kaptárra méhek, még ma is vissza-visszaszállunk hozzá, erőgyűjtésre, jó tanácsért, bölcs útmutatásáért. S ha eredendő puhányságunkon úrrá tudunk lenni, és megálljuk helyünk a vártán, azt neki is köszönhetjük.

Hogy a költészet túlél-e bennünk, egyáltalán lesz-e mit túlélni, s nem robbantjuk ki magunk alól a Földet, nem tudhatom. Egy biztos, amit tőle tanultunk, már elvehetetlen, legyünk bár olykor méltatlanok is az örökséghez. Hogy a Vers kiirthatatlan, bármennyire titkolja, dugdossa, szégyellje is ma a többség. Ott fog pislákolni még az első holdlakóban is, aki dermedten tekint majd bolygónkra vissza – és ott dereng majd az utolsó pillangó szárnyán a semmi szakadéka fölött.

„Minden ölelés annyit ér, amennyit törleszt a halálból.” – int minket egyik legszebb költeményében Kárpáti Kamil. Ennek az üzenetnek a mélységére, túl a krisztusi koron, s jó néhány hófoltot hajamra gyűjtve, kezdek csak igazán ráérezni. Sokszor az eszemben van, valaki időről időre fölmondja bennem. Így amikor ütnék, sem teszem. Saját hiányosságaim fölé gyakran vetem pallónak ezt a verssort, hogy szeretteimhez érjek, hogy lányom ne csak egy mogorva, lidérceivel tusakodó apát lásson bennem, hanem társat is, és menedéket.

 



Kapcsolódó anyagok:


Kapcsos könyv Kárpáti Kamilnak – Holdudvar könyvek »
SZJA 1%!