Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Leheletnyi, alig 90 oldalas verseskötet, mégis mintha súlyos bársonyokba merülne olvasója. Egyszer simogat, mint pillekönnyű selyemlepel, máskor fulladozunk a szavak jelentése alatt. Rózsássy Barbara Pater noster, Dante című verseskönyve izgalmas és érdekes vállalkozás. Már a kötet címe kijelöli az olvasó számára a bejárható és bejárandó utakat: a versek Dante Isteni színjátékát jelölik kiindulópontként, s a költő gondolatmenete innen indul és ide érkezik vissza. A kötet elején szereplő ajánlás, mottó („Ó Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal, / ó lélek, aki írod, amit láttam, / nemességed elválik majd ezúttal!”), mely természetesen az Isteni színjátékból származik, nemcsak a tisztelet kifejeződése: utal részben arra a (poétikai) kísérletre is, mely során a költő próbára teszi önmagát. Megpróbál megfelelni Dante költői formavilágának, s egyúttal a klasszikus formákkal kísérel meg újat mondani. Újat és érvényeset a minket körülvevő világról, emberi kapcsolatainkról, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg a hagyományról, a múlt tovább- és átörökíthető részéről.

Rózsássy Barbara költői világa klasszikus hivatkozásokkal és formákkal telített, olyan formákkal és olyan hivatkozásokkal, melyekben a Dante korabeli olvasó otthonosan mozgott, s melyekben a kortárs olvasó igencsak eltéved. Nem véletlen a szerkesztő, Follinus Anna a kötethez írt utószava, vagy magyarázó szövege A költő tükre címmel. Mindenképpen érvényes szerkesztői/szerzői döntés a versekhez fűzött kommentár, hiszen a szerkesztő itt nem csupán Rózsássy Barbara eddigi költészetét – s ebben jelen kötet helyét – mutatja be röviden, hanem egyúttal jegyzetapparátust és bizonyos versformákhoz magyarázatot is közöl. A szonettformát még ismeri az olvasó, s esetleg a tercináról is van halvány sejtése, azonban a sestináról, erről a Dante által meghonosított szerkezetről, feltehetőleg igencsak kevesek hallottak. Kötött, rendkívüli költői fegyelmet igénylő versformák a fentebb felsoroltak, melyek Rózsássy virtuozitásának köszönhetően könnyednek, légiesnek tűnnek. S még mielőtt azt hinnénk, hogy az itáliai reneszánszhoz és Dantéhoz ezer szállal kötődő költészet semmi újat nem tud számunkra nyújtani, érdemes elidőzni egy-egy versszak, vagy akár sor fölött. A költő számára ez a kötődés nem csupán önkényes és önmagáért való múltba fordulást jelent, hanem ennél jóval többet: a régi, a már majdnem elfelejtett újra felfedezését és művészi összefonását a jelen mondanivalójával és lehetőségeivel. Ahogyan a reneszánsz az ókori értékek és művek újraszületését hozta, úgy hozza Rózsássy Barbara költészete újra elénk a reneszánsz – és főként Dante – formáit, értékeit. „Új testben én, s te: kabátomba öltöztetett lélek.” – írja a Virum non novi című költeményben, melynek Dante a megszólítottja, s a megszólaló lírai én Beatrice szerepébe képzeli magát. Ez a verssor kiterjeszthető azonban az egész kötetre is, hiszen ezt a testi-lelki, azaz formai-tartalmi összefonódást valósítja meg a költő. S Rózsássy nemcsak az itáliai reneszánsz nagy mesteréhez nyúl vissza soraival, hanem az angol preraffaelita mozgalom kitalálójához, Dante Gabriel Rossettihez, aki egyszerre volt festő és költő. S emellett Dante névrokona, aki egyik festményével – Beate Beatrix – egyszerre tisztelgett a nagy költőóriás előtt, ugyanakkor vallott saját tragikus szerelméről is. Irodalom és képzőművészet fonódik egybe Rózsássy költészetében, hiszen hasonló című verse egyszerre tiszteleg Alighieri és Rossetti előtt is, ahogyan ezt A két Dante című költeményében is teszi.

Egy kötet és öt ciklus. Hol tercinák, majd szonettek sorjáznak, máshol sestinák, netán hexameterek. Reneszánsz formavilág, reneszánsz utalások, súlyos bársonyok és könnyű selymek ölelik körül napjaink olvasóját, aki – úgy hiszem – vaksin tévelyeg a cizellált sorok és mondatok között. Tévelyeg, mert már kiveszett napjaink forgatagából az a tisztaság és szépség, mely Rózsássy Barbara költészetét átlengi. Tévelyeg, mert talán nem tud mit kezdeni ezzel a szinte mennyei tisztasággal és őszinteséggel. Tévelyeg, mert talán nem is érzi mindezek hiányát, ahogyan a költő érezte meg Dante és szellemiségének nemlétét: „Vagy tarts, míg éned új énem bevárja, // s kerüld messze a csahos, bamba falkát, / hisz Poklod tág kapujába se férnek, / bár saját húsuk vad-mohón befalnák, // feléd s felém közönyt mímelve néznek. / Tépjem nekik utolsó szál virágom? / Festett álarcom mögé bújva félje? // Hagyd… Bent zúgva csend – így vagyok: hiányod.” (Míg bevársz) Igen, tévelyeg, de talán mégis igaz útra indul, felfedezni ezt a letűnt és többnyire elfelejtett világot, s ezek a költemények szegődnek útitársául, hogy igazítsák, támogassák a világ sötétedő erdejében. Rózsássy Barbara kötete kiváló, titokzatos útitárs tud lenni, aki lassan engedni kiismerni magát, s akiből az a hatalmas erő sugárzik, mely „mozgat napot és minden csillagot.”

Kapcsolódó anyagok:


Rózsássy Barbara: Pater noster, Dante »
Rózsássy Barbara: Éjszakai tárlat »
SZJA 1%!