Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
Amikor a 27 éves fiatalasszony, Gí 1978-ban még Budapesten megvásárolhatta maguknak az Olasz Köztársaság összes vasútvonalára érvényes circolaréját, majd oldalán Yashica fényképezőgépével, 49 éves költő férjével és annak első házasságából született kamasz fiával megérkezett Firenze pályaudvarára, még nem lehetett tisztában a kora éjszakai óra mindent eldöntő súlyával – legfeljebb a felével; amivel házasságuk 8 éve alatt már megismerkedhetett: hogy mekkora gond és ijesztő teher a vállán a költő férj börtönfalakkal terelt pályafutása a honi diktatúrában. Ám, hogy a másik, nem kevésbé súlyos fele a terhének, éppen saját akaratából kerül a vállára a másnap reggeli szikrázó firenzei napsütésben azáltal, hogy Itáliában ráismert valódi életformájára, a fotózásra, akkor is szívből nevetve utasította volna vissza, ha e pillanatot hivatalos jegyzőkönyv erősíti meg. Az Angyal nem tud a szárnyairól – csak használja. Ahogy Gí lélegzetvétele és a kis Yashica blendéjének, majd fényképezőgép-utódainak egyre sűrűbb kattanásai is szétválaszthatatlanul egybeolvadtak, s maradtak is együtt Gí megtalált életformájaként, míg csak az idő múlásával ki nem kerekedett fotózása első negyed évszázada.

Legelső firenzei reggele után 25 évvel, 2003-ban napvilágot látott fényképgyűjteménye a Nyárdélutáni Hold Rómában. Már a címe is – Ady Endre verscíme – jelezte, „Gí, a fotós” nem a megszokott első albummal érkezik. Nem egyszemélyes lélekvesztőn. Gondokban edzett erős válla púpozott rakományt hozott haza fotóalbumával: a XX. századi magyar költészet italofil klasszikusait, a költő férj Itáliában született verseit, és az akkor még létezőnek vélt XXI. századi ifjú költő-utódokét. Vajon éppen ez: a korszerűtlenné, a fölösleggé nyilvánított költészet szerepeltetése borította 2003-ban árnyékba Gí fotóalbumát? Ha mára néhány főre fogyott olvasóm kérdésem elejéről kitörli a vajont, s végéről elhagyja kérdőjelemet, egy tény egyszerű kimondásává teheti mondatomat. Néhány irodalomtudós professzor feltörő lelkesültsége, hogy Gíben ráleltek Szauder József professzor Kovács Máriájára, a Ciprus és obeliszk páratlan fotósának folytatójára; illetve hogy a Nyárdélutáni Hold Rómában fényképei között a velencei csodalépcső, a Palazzo Contarini del Bovolo fotója is felfedezhető, ami a XVII. század óta ismert a magyar irodalomban Rimay János, a manierista költő révén, aki „csipkéből tekert gúzsnak” látta s így hagyományozta ránk remeklő magyar nyelvemlékként – Gít, a magyar költő-feleséget természetesen örömmel töltötte el, de hogy az otthon fotóművészete szóra sem méltatta albumát, alighanem egy másik, a költészet és a mai társadalom romlott viszonyánál jóval újkeletűbb, szemünk elé hirtelen föltárult ellentmondásának következménye. Egész halmaza újsütetű ellentmondásainak. Kezdve azon, hogy a költészet sok ezeréves történetével szemben a fotó eddigi 200 éve hovatovább még ahhoz sem volt elég, hogy története úgy ahogy összeálljon. De nem csupán az időbeli különbözőség ekkora, még elképesztőbb a két történet ellenkező irányultsága. Hogy évezredek alatt Niagara-vízesésként ömlött az emberiség elé az a költészet, amely ma már csupán cseppenként csordogál, miközben a fotózás 200 év alatt hajszálérből óceánná duzzadt, a XX. században elárasztotta az emberiséget (s a XXI. század elején máris megsokszorozódó dinamikával) alapelemévé vált az emberi civilizációnak; mindennapos használati tárgyává és nélkülözhetetlen eszközévé lépve elő a semmiből a köztudatban. De a robbanáserejű elterjedés még tovább sokasította az ellentmondásokat. Önmagát még nem fogalmazta meg; nem jutott rá idő, a szó szerint értendő gépesített rohanásban. Bár története leheletnyi előidejében is gyakran kopogott be máshova egy kis önazonosításért. Legkorábban éppen a költészethez csipetnyi költőiségért. Máskor festői akart lenni, zenei és színművészi, és így tovább, amiből megint csak az következik, hogy lenyűgöző terjedési sebessége közben még nem talált rá jól feltett kérdéseire önmagához: mi lehet a kölcsönzött helyett a saját költészetem?, saját festőiségem?, azaz saját fotóművészetem? Mint művészet, mi vagyok valójában a művészetek sorában?

Gí, a fotós 2003-ban 25 éves szakmai gyakorlat mutatványa, a Nyárdélutáni Hold Rómában hátrahagyása után, oldalán az akkor soros fényképezőgépével és 74 éves költő férjével sokadszor tartott vissza Itáliába, hogy a XXI. századra száz és százmilliók számára legnépszerűbb kultúrahordó fotóművészet önfaggató kérdéseire válaszokat keressen. Első fotóalbumától máig 8 újabb gyűjteménye jelent meg. Ez a legújabb, a Végezetül is kezdet, ahogy napvilágot látott fotógyűjteményei közül hét esetben közös könyvünk, olyan album, ami ezúttal válogatott noah-noah verseimet és Gí Itáliában, nagyrészt Velencében és itthon, a Balaton partján, a velencei megfigyelések és rájövések átplántálásával született. Nem utolsó sorban osztozva noah-noah sorsunkon, s leginkább rokon munkánk szépség-hitében és tragikomédiájában.

Gí eddig megjelent fotóalbumaiban sok ezer fotójából mintegy 1500-2000 könyvbe válogatott fényképe 17 év alatt sem ismertetést, sem kritikai törődést nem kapott. Ez vagy a tájékozódás-tájékoztatás teljes szervezetlenségét, vagy ilyen-olyan vakhit, vaktudat pórázán tartását mutatja. Gí azonban sem személyében, sem fényképezésén túli tevékenységével érkezett haza, hanem a fényképeivel, fotóművészeti értékeivel, gyakorlati és elvi-elméleti felfedezéseivel. Létrehozott munkájával. Tetemes részében már kikerekedő életművével. Csak hogy e könyv, a 10. Gí-album képeinél maradjak, csupán hadd említsem legértékesebb fölfedezését, velencei évei hozadékát. Gí a magyar fotózás számára a fotóművészet legsokrétűbb Velencéjét hozza közénk. Az ő velencei felfedezései nyomán el lehetne indulni a fotózás további művészi lehetőségeinek földerítésére. Velence szerintem a világon a legaktívabb természetű hely a fotós számára. Nem pusztán városlátkép csupán, sem 2000 éves színpompás történeti tabló. Sem engedelmes fotóznivaló tárgy és téma. Hanem maga is – méghozzá dinamikusan aktív – a fotósnál jóval többet tudó, rafináltabb és kifinomodottabb művész; ebben a velencei lelkesültségében pedig a fény, a fénylés, a fényjáték és az ebből kikristályosodó fénytan, a fény hasznosíthatóságának nagymestere. Társad, ha fölismered. Ahogy Gí fölismerte. Társként pedig olyasféle a szerepe, mint túraversenyén a pilóta navigátoráé. Tehát itt nem csupán arról van szó, mint volt a festészetben Monet esetében a Roueni katedrális kapujának napszakonkénti megfestésével az impresszionizmusban. Velencében soha nem csak az egyszemszögű nap a fényforrás, hanem a fény állandóan változó sokszemszögűségéből adódóan az örökös alak- és színeváltozás: az előtted álló Velence hirtelen a hátad mögül vetődik be masinád fekete bensejébe a Canal Grande legmélyéről, te pedig az évek szüntelen lesben állásának gyakorlásával lassanként rájössz, hogy az ezt fölfogni s kezelni képes érzékenység és lelki hajlékonyság nem géped objektívének nagyszerű csiszoltságából származik, hanem a fotós belső látásának művészi kiélesedéséből, amellyel teremteni tud. Mint Gí.


Kapcsolódó anyagok:


Kárpáti Kamil: Végezetül is kezdet »
SZJA 1%!